Anyu

Már többször megjelent a leírt gondolataim között, hogy az én Édesanyám nem tartozott a ma nagy gyakorisággal idealizált, pozitív gondolkodók közé.

Nem bizony!

Többnyire szigorú volt, merev, távolságtartó, irányító és fáradt, némán, összeszorított ajkakkal tevékenykedő, akinek már az önkénytelen a fejmozdulataiból is tisztán kivehető volt, hogy bár tesz-vesz, de gondolatait a belső monológ foglalja le, amiben éppen „jól megmondja” valakinek, azt az évtizedek óta magában hurcolt sérelmét és azt, hogy a másiknak miben nincs, nem volt igaza.

A való életben ezt soha nem tette meg, de arról sem tett le holta napjáig, hogy észben tartsa, sorra-rendre felidézze azokat sértéseket, bántalmakat, amelyek megkeserítették az életét.

Emlékszem, egy darabig könyörögtem neki, hogy nevessen, néha azért is, hogy ölelgessen, babusgasson, de aztán feladtam.

Egy kivétel volt ez alól, ha zenéről beszélt! Ültünk, a családunkban az első, recsegő néprádió után megjelent, imádott és féltett, nagy Orion rádió előtt, a félhomályban csodáltuk a zöld varázsszemet, és zenét hallgattunk, Anyu, csillogó szemmel, önfeledten mosolyogva, és közben halkan, varázsosan mesélt a szépen ívelő, ismétlődő, moll dallamokról, a hegedűk és mélyhegedűk hangjáról, időnként dirigált is, és dúdolt, dúdolt, mintha senki sem lett volna ott, csak Ő, meg a zene!

Mindez onnan jutott eszembe, hogy a Bartók Rádió ma hajnalban először Verdi Don Carlos-ából, Fülöp király áriájával lepett meg. Ezt, annak idején még Székely Mihállyal hallgattuk meg a csoda-rádiónkban, még nem született meg a testvérem, tehát még nem voltam 5 éves sem, és emlékszem, annyira sajnáltam azt a szegény Fülöpöt, hogy el is döntöttem, ha engem vett volna feleségül, én bizony szerettem volna őt, bármennyire is öreg!

Ezen, ma hajnalban, csak mosolyogtam egy sort és szinte szó szerint tudtam volna idézni a 60 éve elhangzottakat, de amikor Beethoven c-moll zongoraversenye következett, Anyunak szintén kedvence, mint minden, ami Beethoven, akkor hirtelen eszembe jutott, hogy a napokban, Sárka lányom a nála lévő régi fényképek között, végre talált anyuról derűs, sőt nevető fényképeket, amelyek ott lapulnak, még mindig, valahol a táskám mélyén. Gyorsan elővettem e képeket, és jobban megnéztem azokat.

Úgy látszik, a mai Anyu napja.

Megdöbbentett a kép! Szinte félelmetes, a saját, immár kicsit öregedő arcvonásaimban, vagy mondjuk szebben, érett, markánsabbá vált mimikámban, fejtartásomban viszontlátni, Anyu és Apu vonásainak keveredését!

Milyen fiatalok voltak! Milyen szépek! Önfeledtek és vidámak! A kép harmadik szereplője, Tubi, a keresztanyám, a háttérben a ráckevei Kis-Duna átellenes oldalán, pedig talán a Kerek-zátony látszik elmosódottan, vagy esetleg a Senki-sziget csücske.

Jaj, de kár, hogy annyira kevés ilyen emlékem van Anyuval kapcsolatban, és akkora öröm, hogy ma, rögtön három is megtalált!