Családi mondások

Minden családban megvannak a sajátos családi szólás-mondások, amiken összemosolygunk, de a kívülállónak csak hosszas magyarázattal válik (ha válik) érthetővé, és viccessé.

Például mi még mindig szölmegyünk szürdeni, mert Dórink – ellentétben más gyerekekkel – azonnal pontosan ejtett ki minden sziszegő hangot, viszont komoly gondban volt az F hanggal, ezért azt következetesen Sz-szel helyettesítette.

A Marcsi tudsz úgy szütyülni mint a sziúk kérdése azért hosszas fejtörést okozott J.

Gyerekkoromban Apu volt a nagy szóló-mondó, ha valamit helytelenített, akkor jött: az aszta-maszta-Schmoll-paszta!

Ha valamiről lekéstünk, akkor természetesen úgy kommentáltuk, hogy megelőzte Kraus és Moskowitz Anatómiai Cipőgyára!

A dicséret természetesen minden esetben így hangzott: Nagy vagy és Eichner!

Ha rosszalkodtam kiskoromban, Apu csak annyit mondott: „Boroevics Szvetozár”, és máris biggyedt lefelé a szám, és iparkodtam helyrehozni a hibámat, mert ez volt a legsúlyosabb szidás.

Szegény hadseregparancsnok úr nem gondolta volna, hogy egy XX. századi kislány mumusa lesz!

Testvéremnek már kevesebbel kellett beérnie, mert neki csak azt mondta Apu, hogy „Bútorraktárr”, de ez is kiválóan működött, megszeppentünk, és tettük, amit kellett.

Igaz, hogy Aput mély hanggal áldotta meg a Teremtő, annyira, hogy már óvodás korában  is Dörmögő Dömötör volt a gúnyneve, úgyhogy egy-egy ilyen dörgedelmesen kiejtett szó, maga volt a tökéletes fegyelmező eszköz.

Apu az amúgy is mély hangját amit aztán 50-60 évnyi dohányzással tovább mélyítette, úgyhogy lányaim az első félévükben amint meghallották Apu hangját, és meglátták őt magát, a szemüvegében, azonnal sírni kezdtek, csak később fejlődött ki közöttük az az unoka-nagyapa viszony, amit mindenkinek csak kívánni tudok.

Amikor kellő időben, úgy kamaszkorunk kezdetén, Anyu és közöttünk kitört a vigyél kardigánt (a legmelegebb nyárban is), vegyél sálat, sapkát, kesztyűt (a legragyogóbb tavaszi napon is) állóháború, és Anyu persze döntőbírónak Aput vonta be a disputába, akkor apu mindig elmondta, hogy „télen kenyeredet, nyáron subádat el ne hagyd”, és ezzel részéről lezárult az igazságtételi folyamat.

Nagyi nem engedte, hogy az indulás percében, kapkodva, csak úgy magunkon varrjunk meg kisebb lukakat, hibákat, leszakadt felvarrást, gombot, mert az ő babonája szerint akkor „odavarrjuk a szerencsénket”, mármint egy ruhadarabhoz, és ezzel a szerencse már nem bennünket fog kísérni, ami lássuk be, újabb csapás, a bajban!

Egy kölcsönzött mondás, ami aztán beépült a sajátjaink közé, Anna barátnőméknél esett meg. Akkoriban még csak udvarolni járt hozzájuk Anna párja, Sándor, és Anna édesanyja, aki bári igaz békebeli úrihölgy volt, viszont köztudottan pocsékul sütött, úgyhogy a süteményei, melyekkel azért rendre próbálkozott, rendszerint ehetetlenek voltak. Sándor egyik első látogatásakor a mama kínálgatta süteményt, de a család tudta, hogy ettől jobb távol maradni. Végül István, Anna és Mária öccse, megsajnálta a már sokadszorra kínálgató édesanyját, és nyúlt egy szeletkéért, de az anyai szív, az mindig közbeszól, úgyhogy a mama rákoppintott István kézfejére, és szóban is megerősítette a figyelmeztetést imígyen: családtagnak nem ajánlom!

Mondanom sem kell, hogy én is ezzel a mondással kínálom - ha úgy adódik – a nem túl jól sikerült ételeket. Nem túl gyakran szúrok el ételt, de akkor nagyon. Két legendás, és sokat emlegetett esetünk van, a szilvás hús és a Pavlova torta (hatvanpárév alatt nem is olyan túl gyakori J).

A szilvás húst úgy képzeltem el, hogy sült, natúr sertésszeleteket fektetek egy tepsibe, a tetejére félbevágott szilvákat teszek, rá egy szeletke sajtot, és megsütöm a tepsiben. Így is tettem, de az eredmény valami olyan bődületesen pocsék lett, hogy azóta is elrettentő példaként emlegeti a család.

A Pavlova torta sütésére pedig úgy került sor, hogy egyéb sütések folyományaként felhalmozódott a tojásfehérje, amiből igyekeztem egy szép, nagy olasz habcsókot készíteni. Az úgy készül elvileg, hogy a felvert tojáshabba forró cukorszirupot keverünk, ezzel szinte megfőzzük a tojáshabot, majd a keveréket sütőlapon a sütőben szárítjuk egy ideig.

Csakhogy én nem főzök cukorral, úgyhogy a „szirup” szaharinnal készült, persze tök más lett így az állaga, a tepsiben nemcsak kiszáradt, de alaposan meg is repedezett a habcsók.

Erre került a felvert tejszínhab, majd mindenféle gyümölcs. Zsófim is ott volt, aki meglátva a tüneményt, feltűnés nélkül rákeresett a roppant okos telefon segítségével az interneten, amit onnan tudtam meg, hogy „aha, ennek tényleg így kell kinéznie” felkiáltással nyugtázta a látványt.

Miután megkóstolták, egy parányit nyamnyogtak rajta, csak annyit mondtak, hogy ilyennel többé ne fáradjak. Családtagnak nem ajánljuk!

Ha a Nagyinál azzal védekeztünk, hogy nem mertük megkérdezni, nem mertünk valamit kérni, még jól le is teremtett bennünket, hogy „szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája”, tanuljunk meg kérni, kérdezni, mert nagyobb szégyen bevégezetlenül hagyni dolgokat.

A családban nem volt divatban a csúnya beszéd. A káromkodás kimerült abban, hogy „zt a betyár kendőjét”! A legrútabb káromlás pedig az volt, hogy „kassza meg a pénztáros”!