Kiss Hajnalka

Nagyiék négyemeletes bérházának első emeleti saroklakásában élt a Kiss család. Rettentő rátarti népség voltak, a nagymama, a vő, a feleség és két lánygyerek lakott a ház legtöbb szobás, és egyedüli erkélyes lakásában (bár a Lajos utcára néző erkélyt semmire sem használták). Senkivel nem barátkoztak, épp csak a köszönést fogadták, de dr. Kiss úr még ezt sem tette meg mindig, amin Nagyi természetesen minden alkalommal megsértődött.

A Kiss család lakásának ráadásul két bejárata is volt, az egyik az előszobába vezetett, a másik a konyhába nyílt, a nagymama és a gyerekek ezt használták, a mama és a vő jussa volt az előszobai ajtó használata.

Hajnalka úgy két évvel idősebb volt nálam, és csupán azért volt hajlandó velem szóba állni, mert ugyanahhoz a zongora-tanárnőhöz, Lili nénihez jártunk hetente két délután, és gyakran összefutottunk jövet-menet a Lajos utcában.

Már említettem, hogy a mi családunkban nem volt szokásban a csúnya kifejezések használata, úgyhogy számomra Hajnalka jelentette ebből a szempontból a felvilágosítás megbízható forrását, ugyanis olyan bő szókészlettel rendelkezett mindenféle trágárnál trágárabb mondásokból, hogy Óbuda kevésbé képzett kocsisai sírva könyöröghettek volna egy alaposabb továbbképzésért.

A zongoraórára mindig várni kellett, a várakozási időt egy kis folyosói tereferével ütöttük el a tanítványokkal. A Hajnalkától frissen szerzett ismereteimet azonnal meg is osztottam Szebeni Maricával, a Lajos utca végén dolgozó, Szebeni szabó mester egyetlen lányával, aki azonnal be is árult Lili néninek, a mindig frissen lakozott körmű, finom, illatos dámának.

Lili néni kis híján elalélt. Leszidott, undorodva, de megtartotta a zongoraórámat, majd közölte, hogy a történteket megírja a szüleimnek. Én végig se élő, se holt nem voltam. Remegtem a félelemtől, és folyamatosan szemmel tartottam Lili nénit, hogy mikor írj már be az intőmet a kottafüzetbe. Bár nem láttam, hogy a leckén kívül bármit is írt volna Lili néni, de hazafelé mégis vagy ötvenszer lapoztam végig, remegő kezekkel a kottákat, hogy hátha egy óvatlan pillanatban mégis beírt valahová valamit, és akkor engem aztán biztosan agyoncsapnak otthon.

Ettől kezdve úgy kerültem Kiss Hajnalkát és Szebeni Maricát is, mint ördög a tömjént, ami annál is inkább nehéz volt, mert Marica nemcsak a zongoraórán volt osztálytársam. Még most kényelmetlenül érzem magam, ha visszagondolok erre z időszakra.