Gomolygó gondolatok II.

Amit az M család jelentett a szüleim generációjának, azt jelentette az Ny család az én családom esetében.

Szóval, Ny-éket is a gyerekek egymásra-találásának és barátság-kötésének köszönhetjük. A két család között sok volt a hasonlóság, diplomás szülők, Hármashatárhegy oldalában (na jó, inkább bokájánál, lábszáránál) lévő, közeli társasházakban, közepes méretű örök-lakások, keleti autók, nagyszülőkkel közös, vidéki nyaralók, évi egy külföldi nyaralás, valahol a mediterrán vidékeken, azonos korú lánygyerekek, mindegyik szép, egészséges és okos, közepesen mérsékelt kulturális érdeklődés, inkább olvasás, mint egyéb, szóval sok volt a közös pont.

A kapcsolat jóval túlélte a barátnak szegődött gyerekek óvodás éveit, bőven kitartott a lányaik kamasz-koráig, sőt bizonyos elemeiben annál is tovább, de a döntő fordulópont egy véletlen, közös nyaralás során következett be.

Mindaddig havi rendszerességgel, hol nálunk, hol náluk tartottunk, egy-egy görbe, délutánt, estét, Ny Andi remekül főzött, én is, jókat ettünk, iszogattunk, a fiúk jókat röhögtek, a gyerekek is jól elvoltak. Többször együtt szilvesztereztünk, nyaranta meglátogattuk egymást, hol mi utaztunk Szigligetre, hol ők jöttek Ráckevére, szinte zavartalan volt a kapcsolat.

Engem ugyan gyakran irritált „bezzeg Andika”, mert Ny Andi heti főzési tervet készített, előre megkomponálta, az ételeket, én meg főztem abból, ami éppen volt, Andikánál mindig, minden szekrényben rend volt, glédában álltak az egyformára hajtogatott pólók, nadrágok, miegyebek, míg én csak időnként rittyentettem rendet a kirángatott, visszagyűrt ruhaneműk között, és ezen hiányosságaimat, az én jó uram, aki nekem volt, nem habozott nagy rendszerességgel az orromra koppintani.

Az, hogy én közben négyszer annyit dolgoztam a munkahelyemen, mint Andika, karrierem épült, jól kerestem és ebből jól élt a férjem (és vidéki családja), az „uram” két kézzel áldozott a kedvteléseire, ez figyelmen kívül maradt, legfeljebb olyan megjegyzésekben öltött testet, hogy „azt hiszed itthon is osztályvezető, majd később ügyvezető, sokkal később vezérigazgató-helyettes, végül bankelnök vagy?”, hát nem! A hűtőt (lakást, fürdőszobát, cipőket, garázst, játékokat, könyveket, bármit) azért rendben tarthatnád!

Nem szólva arról, hogy Ny Andika kellően gömbölyded volt mindenhol, ahol az szükséges, míg én még két gyerek után is őriztem azt a fiús alkatot, ami miatt a gimnáziumi osztálytársaim némelyike csikónak nevezett.

Ezt ugyan nem fogalmazta meg az én jó uram, azonban a szeme állásán, elmerengő pillantásain, és a táncba forduló, közös összejöveteleken azért szabad szemmel láthatóvá vált az elfojthatatlan vonzódása. Hja, de hát ilyen az élet!

Aztán úgy adódott, időben bőven akkortájt, amikor már a kisebb lányaink is kamasznak minősültek, hogy észak-Olaszországba mentünk nyaralni, s mit ad Isten, éppen ugyanabban az apartman-házban béreltünk lakhelyet, és szinte éppen ugyanabban a két hétben, mint a Ny család.

Nyilvánvalóan adódott, hogy közös programokat szerveztünk. Mindkét család a saját autójával érkezett, mi – ha jól sejtem – már azzal a halkan doromboló Peaugeot-val, amit kenyéradó bankom kedvezményes hitelének jóvoltából szereztünk, a korábbi, hengerfej-hibás, folyvást felforrás-veszélyes Skodánk után.

Ezeknek a közös programoknak a során derült ki, hogy Ny Jóska, a maga 2 méteres magasságával és 50 kilós testsúlyával, remek, fanyar humorával voltaképpen egy gyomor- és epebajos zsarnok, aki terrorizálja a családja nőtagjait, lányait és feleségét egyaránt, nem vesz nekik mondjuk fagyit, vagy múzeumi belépőt, ha a kedve éppen úgy diktálja, vagy a nők nem voltak elég fürgék az utasításai teljesítésében. Büntet és jutalmaz, kénye szerint, hiszen ő keresi a pénzt!

A nemjóját! A stílus, Andika halk, beletörődő sírdogálása, meg az egész közös nyaralás hangulata oda vezetett, hogy szépen, lassan elhalt a családi kapcsolat, Andikával, mi hívtuk időnként egymást telefonon, ennyi maradt a nagy barátkozásból.

Aztán egyszer, Andika munka nélkül maradt, és engem keresett meg, hogy tudnék-e segíteni. Mit ad a sors, aktuális munkáltatóm éppen keresett valakit, aki ért az építkezésekhez, a felújításokhoz s Andika éppen ebben volt járatos, úgyhogy fel is vették, kollégák lettünk.

Azt nem is mesélem el, hogy a pletykák szerint elcsábította a főnökét, amit a főnök, szintén kolléganőként velünk dolgozó felesége, valami a kocsijukban felejtett, erotikus fényképekből tudott meg, volt is közepesen nagy botrány, de addigra engem már elsodort az élet erről a munkahelyről, és olyan nagyon nem is érdekelt a dolog, volt nekem is elég gondom-bajom.

Halkan jegyzem meg, hogy a véletlenül kialakult, közös itáliai nyaralás után, teljes mértékben megértem azt, hogy Andikának már járt a sorstól némi gyöngédség, kényeztetés, dédelgetés, és jó, hogy meg is kapta, sajnálatos, hogy ezért valaki mást, sérelem ért. Hja, de hát ilyen az élet!

Aztán, már csak morzsányi hírek érkeztek az Ny családról, valami öngyilkossági kísérletéről, Jóska infarktusáról, amibe bele is halt, vagy gyomorvérzéséről, már nem rémlik, és ez a családi barátság is teljesen kiürült, elhalt, mint aztán, kis idő elteltével, én házasságom is.

Ha jól visszagondolok a magam bőrén megtapasztalt, két generáción átívelő, sok szempontból hasonló, családbarátságok történetére, lassan felrémlik, hogy mintha Nagyi, a nagy barátkozó, is mesélt volna a Butta bácsiékhoz fűződő, tartós családi barátságukról, amiről a barátság tényénél többet nem s tudok, és sajnálom, hogy nagy valószínűséggel, már nem én fogom megírni a lányaim család-barátságainak történetét, amikor, majd annak is eljön az ideje. Pedig de érdekes lenne!