Unokáim ölelése

Istenem! Egy-két év, évtized, és mennyire, de mennyire megváltoznak a kapcsolatok!

Így változik, módosul unokáim ölelése is.

Zaza, a maga 11. évével, immár a szemérmes korszakához érkezett, amikor bármi, ami az érzésekről, érzelmekről árulkodik, takargatnivalóvá válik, nevetséges, gyerekes és zavarba ejtő, ezért tartózkodik az öleléstől, a puszilkozástól, a gyöngédség bárminemű kimutatásától, kivéve engem!

A korábban babásan bújós, derékon ölelő kisfiú, mostanában amúgy férfiasan-nagyosan, a vállamon keresztül ölel át, és derekasan meglapogat, megcsapkodja a hátamat, és kétfelől, egy-egy látványos, csattanós-cuppanós puszival üdvözöl. Kicsit érzékeltetve, hogy ha neked ez kell, hát tessék! Nem leszek semmi jónak elrontója!

Ez nem is akkora kunszt, mert a magam 153 centijével, és az ehhez remekül igazodó, hatalmas, 53 kilós testsúlyommal, nem igazán teljesítem a gömbölyded-meleg-puha nagyik idilli megjelenését, viszont lassan, szinte teljesen megfelelek Zaza magasságának, és ha nem vigyázunk, testsúlyának is!

Mennyit vihogtunk, röhögtünk korábban együtt! Mennyire szerette az önfeledt, gyomorfájdító nevetést! Szereti most is! De már mennyire nagy, mennyire más, mennyire irányító, mennyire önálló!

Menten itt a nyakunkon a kamaszkora, már dezodort használ (bár még nincs rá igazán szüksége), már a babák vékony, törékeny bokája-csuklója átalakult férfiasabbá, vaskosabbá, már pelyhesedik, már megjelentek az első bőrhibák, immár, lassan és végérvényesen lezárul egy korszak!

Zitám, még bújik, elvégre idén még csak 4 éves lesz, bár ez, az ő megfogalmazásában persze úgy hangzik, hogy „már” négyéves leszek, igazi nagylány! De még bújik!

Elsősorban, folytonosan és megszakíthatatlanul Mamihoz, az anyjához, olykor az apjához, a testvéréhez, feltétel és fenntartás nélkül Sárkához, aki a másik anya és a jótündér-keresztanya egyfajta keveréke mindkét unokám számára, az örök szövetséges, a legnagyobb játszótárs, és hozzám… nos, hozzám ritkán.

Sajnos túl gyakran vagyok éppen én az, aki megtestesíti a Mami távollétét! Helyettesítek, ha Maminak más dolga van, és ki másra lehetne ezért neheztelni, mint rám?

De azért, ha számomra ezt ritkábban méri is, még bújik, bár már alig fér el ölben, karban.

Szabadon röppen, szöszke, a végén csigába kunkorodó haja, amely már a popsijáig ér, szabadon röppen körülötte, sajátos, ismételhetetlen mozdulattal söpri el a szeme elől, és néha, egy-egy ölelés erejéig, becsapódik! Egy pillanatra, fél lábamat szorosan átölelve, gúzsba köt palacsinta-sütés, vagy krumplihámozás közben, közli, hogy szeret, esetleg imád, és már ott sincs, elillan, tovarepül, játszik tovább, végtelenül komolyan.

Ritka keveseknek engedi meg, hogy megfésüljék! Nekem is jobbára csak akkor sikerül, ha éppen valami mesében merül el, akkor viszont pompás kosár-fonatokkal sikerül a folyvást termelődő, rövidebb bébi-hajszálakat is belefogni a hosszabbak közé.

Aztán hogy azonnal kibontja-e a haját, vagy megtűri a csatok, hajgumik rabságát-fogságát, az bizony rejtély és lutri!

Aztán néha, egy-két percre, megpihen, elsimul, elernyed a karjaimban, élvezem baba-kora, halványodó emlékét, majd új energiát nyerve, tovább száll, röppen, pördül, mesél, énekel, játszik, beragyogja a vele töltött idő minden pillanatát.

Mennyi, de mennyi végtelen, parttalan, önfeledt és ismételhetetlen szeretetet kaptam tőlük eddig is, mennyire változó és változatos formában, és mennyire, de mennyire kíváncsi vagyok a további variációkra, mert tudom, hogy lesznek itt még furfangos fordulatok! De mennyire!