Anyósom temetése

Pénteken volt az én hajdani anyósom temetése, aki immár kiérdemelte a néhai jelzőt is.

Én nem vettem részt rajta, visszásnak éreztem, hogy mint elvált feleség, ekképpen fejezzem ki együttérzésemet, hiszen a válásom óta hosszabb idő telt el, mint amennyit a házasságomban töltöttem, jóllehet az sem volt rövid időszak, éppen, szinte kereken húsz évet tett ki, mielőtt véget ért volna.

95, vagy 96 évesen, egy reggeli beszélgetés közben elaludt. Igen keveseknek adatik meg ilyen kellemes befejezés, alighanem milliószámra vágyódunk valami hasonló búcsúzásra.

Az igaz, hogy már évtizedekben mérhető ideje egy vidéki, felekezeti öregek otthonában élt, de amikor telefonon beszéltünk, évente 6-7 alkalomnál nem többször, inkább dicsérte, mint ócsárolta ezt az otthont, örült a rendezvényeknek, melyeket bőséggel szerveztek, szerette a kosztot, kedvelte a szép, virágos kertet, a sétákat, panaszolta a társnőket, akiket öregnek és unalmasnak tartott, legfőképpen nehezen barátkozott a kerekes székével, amibe végzetesen elöregedett ízületei parancsolták, már régóta nem állt meg a lábán a térdei miatt.

De például egy-két éve azért nem lehetett megoperálni valami hasi problémájával, mert nem készült el időre a frizurája, így aztán áttették az operációt a következő napra, bő egy éve még felhívott azért, hogy az ezeréve, valami külföldi utunkról hozott, csipkés blúzára emlékszem-e, mert szerinte nem azt kapta vissza a tisztítóból, hanem valami silányabbat, de sajna, én már régen elfelejtetettem magát a tényt is, nemhogy a blúzt.

Ilyenkor persze föltolulnak az emlékek, régen elfelejtett történetek bukkannak elő. Például, amikor először látogatott meg vadonatúj, Mátyás-hegyi otthonunkban, és végig sétálgatva a szobákon, a tulajdonos büszkeségével kezdte eltervezni, hogy melyik szobát, milyen színűre kell majd festeni, ezüst, vagy arany hengerezéssel. A guta majdnem megütött! A falak ragyogó fehérek voltak, és akkori meggyőződésem az volt, hogy fehérek is maradnak, de hogyan mondja meg az ember, az alig egy hónapja anyósává vált, még inkább idegen asszonynak, hogy a jövőben, te a te lakásodra, míg én, a sajátomra hozzunk döntéseket, és kölcsönösen, ne szóljunk bele a másik dolgába? Hát éppen így sikerült!  

A következő jelentősebb törést azt hozta a kapcsolatunkba, amikor első lányom megszületésekor, egy hétre hozzánk költözött. Mire hazajöttünk a kórházból, már a világon semmit sem találtam meg a fürdőszobától a konyháig, mert az én drága anyósom, minden fiókban, szekrényben és polcon rendet rakott, a saját szabályai szerint, el- és átrendezte a tárgyainkat, ruháinkat, mindent, és nem értette, hogy miért vélem úgy, hogy még a menyünk-lányunk szekrényeibe sincs szabad bejárása saját magán kívül senkinek, még a szülőanyjának, netán anyósának sem!

Azért mondom, hogy jelentősebb, mert apró töredezések, sorra-rendre borzolgatták házasságom éveit.

Anyósom – bocsánat a szóért – de pocsékul főzött! (Kivéve a legendás húslevesét, az príma volt, és egészen ehető volt a rántott-csirke-krumplipüré ebéd is, amit minden alkalommal megfőzött, ha meglátogattuk, erre havi rendszerességgel került sor, míg el nem váltam.)

Lánykorában nem tanult meg főzni, kései házasságkötését követően kezdett neki, szakácskönyvekből, meg a szomszédasszonyok tanácsai mentén, de voltak olyan saját receptjei is, amelyekért a fiai és a férje rajongtak, de más emberi lény, aligha! Ilyen volt például a főtt máj. Tisztes adag sertésmájat egyszerűen megfőzött tiszta vízben, majd a főtt, ízetlen, száraz és nyögvenyelős májdarabokat, ki-ki a saját tányérján ízesítette, sóval, borssal, fűszerpaprikával.

Vagy a bobájka néven futó édesség, ami szikkadt kiflikarikákból állt, ezt szórta meg anyósom darálatlan mákkal, kristálycukorral, és fölengedte vízzel. A színében szürkés, állagában vizenyős, haraptában meg az egész mákszemek, meg a félig felolvadó kristálycukor miatt puskaporos étel, na, ez volt az én volt férjem fő kedvence!

Önmagában ezekkel nem is lett volna akkora baj, ha az ember ügyesen megúszta, hogy egyék belőlük, de anyósom meglehetősen erőszakos volt, és kedvenc mondatával: „mert ezt így kell csinyáni”, nagy gyakorisággal próbált rávenni arra, hogy kövessem a főzési szokásait.

Nem tettem.

Egy kivétel azonban van, máig úgy készítem a májpástétomot, ahogy tőle tanultam.

Egész házasságomat végig kísérte anyósom állandó beavatkozása. Telefonon, levélben rendszeresen megtette a maga szemrehányásait, kezdetben nekem, később a már olvasni tudó lányaimnak is, és az „nagyanyai-anyósi” számonkérés, iránymutatás, megleckéztetés, soha, semmi máson nem alapult, mint az ő drága, egyébként betegesen narcisztikus és sértődékeny fia, az én „jó uram, aki nekem volt”, egyoldalú elbeszélésén. Meg gyanítom, némiképp zsaroló erőszakosságán is, amivel minden egyes alkalommal rávette anyját, az én anyósomat a nyomatékos állásfoglalásra.

Éppen így adott például írásos nyilatkozatot a válásunk során arról is, hogy az én felmenőimtől örökölt, veretes ezüstpénzeket, amelyek férjem éremgyűjteményének alapjául szolgáltak, mind-mind az apósom, az ixenszázadik, miskolci postafiók vezetője gyűjtögette és adogatta a férjemnek, így azok nem képezik a házastársi vagyonközösség részét. Nem is „képezték”, de kit érdekel ez ma már?

Számomra 2018 karácsonya hozta el a végső szakítást anyósommal, amikor éppen az egyik lányom ünnepét tette tönkre egy telefonjával, sírásig, tartósabb szomorkodásig, mert az ő drága csaknem hetven éves kisfia éppen valamin megsértődött, és hát képviselni kellett az érdekeit valakinek.

Azt követően már nem hívtam fel, amúgy is egyre nehezebb volt megmagyarázni, hogy ki is vagyok, és mit is akarok tőle, egyre nehezebben ismert fel a magyarázkodás végén, gyanítom, hogy nem okoztam nagy hiányérzetet.

Most, hogy teljes egészében rommá zúztam a „halottakról vagy jót, vagy semmit” szabály minden egyes betűjét, szégyenkezem!

Megérdemli az én néhai anyósom, hogy megemlítsem, mennyire nehéz, sokszor nyomasztó is lehetett az élete! Egy részeges bányász, ötödik, legkisebb lányaként, három fiútestvér és egy nővér mellett felnőni, nem lehetett könnyű. Azt mindvégig balladai homály fedte, hogy „hány iskolát járt”, de azt hiszem, hogy az általánosnál sokkal többet nem, végig dolgozta az egész életét, kifogott egy zsarnokoskodó, akaratos, nagyhangú, hisztérikus férjet, két korántsem könnyű-természetű fiúgyereket nevelt föl, és mindvégig tudott nevetni, örülni az élet apró örömeinek, ha éppen nem kiabált vele a család valamelyik férfija.

Egyedül én tegezhettem, persze aztán az unokái is. Szeretett, ahogy megtanult szeretni, és én is szerettem, ahogy tudtam.

Nyugodjék békében!