Mint
minden történetem, ez is, több szálon, több emlékből építkezik.
Az
egyik szála, gyökere, az a zenei muníció, amiből építkezve felnőttem. Ez
egyfelől a szigorúan Kodály-módszerre alapozó, 50-60-as évekbeli
zongora-szolfézs oktatás, amely a magyar népzene pentaton dallamaira alapozott,
másfelől Nagyi zenés-dalolós, délutáni pihenői, amelyek tele voltak magyaros
műzenével, magyar nótákkal, operett-áriákkal, harmadsorban Anyu igazán alapos,
komoly-zenei műveltsége, és mindezt tovább színesítette Apu hozzájárulása, a zsidó
kántorok lemezeivel, na, meg a francia sanzonokkal, amelyek későn megismert,
életben maradt francia bátyámat és vélhetően Apám első, komoly, a plátóinál
tovább terjedő kapcsolatát idézték fel.
Szabad
szemmel látható, hogy több ebben a „dal”, a verses zene, mint az instrumentalitás,
így aztán, ha bármit is írok, aminek köze van a ritmushoz s a rímekhez, az
bizony mindig és mindenkor dal, sanzon, írás közben is dúdolom azt az elképzelt
dallamot, aminek mentén-ívén elénekelhető lenne, egyszóval, én dalokat írok,
nem verseket! Néha melléképzelem azt az énekest is, akinek az előadásában szívesen
hallanám az elképzelt dallamot, a refréneket.
Balgaság!
Önteltség és dőreség!
A
történet másik ága-boga az az élmény, hogy ebben az évben, ahányszor csak
kiléptem védett és meleg otthonomból, vásárolni, vagy csak sétálni egyet a
napsütésben, vagy hóesésben, sorra-rendre, csak csupa magába zárt,
beburkolózott, elutasító emberrel találkoztam. Égnek szegett orr, vagy éppen
lefelé meredő tekintet, a szemkontaktus kerülése, félrehúzódó ív az
egymás-mellett elhaladásban, a boltokban pedig elvakkantott, morgó-motyogó,
félszavas válaszok, ha éppen van válasz, befelé fordulás, begubódzás, elutasítás!
A
harmadik eredő egy megözvegyült, hajdani kolléganőm, akivel nem is voltunk akkoriban
meghitt viszonyban, ám most, bánatában, megtalált engem, és meglehetős
gyakorisággal hív is. Belemerülni látom abba a végtelen, negatív spirálba,
amelyet a társ elvesztése kelt, és ahogy telnek a hetek, hónapok, úgy látszik,
egyre mélyebbre süllyed-sodródik.
Ezen
aztán elméláztam egy keveset. Illetve, talán nem is keveset.
Hány
olyan embertársunk van, akik hajdanában-danában tele voltak szeretettel,
gondoskodással, tenni-vágyással, amit hirtelen (vagy talán soha) nem volt
kire-mire fordítaniuk? Aztán ez az érzés csak termelődött, halmozódott, gyűlt,
majd hirtelen megromlott, megkeseredett, megzápult, és mérgezővé vált?
Nem
találták meg az utat, a módot, hogy a még náluk is rászorultabbak, elesettebbek
megsegítésére fordítsák a felhalmozódó érzéseket, valljuk be, ez nem is olyan
könnyű, leginkább roppant áldozatos és keserves, hanem hagyták, vagy
elviselték, hogy minden korábbi, okafogyott, céltalan érzésük, csalódottsággá, keserű
méreggé alakuljon át.
És
sajnos innen, már aligha van visszaút! Az ilyen emberek, a résre nyitott
ajtókban felvillanó, szúrós félszemek gazdái, már alig nyílnak meg bárkinek, és
ha mégis, akkor is csak a sérelmeik, fájdalmaik, betegségeik hosszú listáját
ismételgetik, unásig.
Így
aztán, ma hajnalban, ez a pocsék vers, vagy dal született, és nem félek
megosztani veletek!
Miért
is félnék a gyengébb, ostobább, érzelgősebb, kiforratlanabb énem
megmutatásától?
Mert
így kellene tennem?
Juszt
se!
Maró
méreg! Mi egyéb?
Szerte
fröccsen, körbeég,
pernye
hullik szerteszét.
Bűzös,
sötét, keserű,
pusztul
minden gyönyörű
emlék,
szándék: vereség.
Vereség
és veszteség.
Tárgya-vesztett
szerelem,
okafogyott
érzelem,
halmozódik
s megzápul.
A
jó időszak lezárul.
Lezárul
és ködbe vész,
Ködbe
vész és elenyész.
Ködbe
vész és elenyész.
Odavetett
sértő szó,
ez
marad, mi adható,
adható
és kapható.
Bánat,
sok-sok sérelem,
bizonyított
vélelem:
szar
a világ, tök a tromf!
Adott-szerzett
sérelem!
Ha
nem talál új utat a szeretet,
ha
örökre magadban dédelgeted,
megromlik,
megzápul és megmérgezed
magad
és világod, ég legyen veled!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése