Gomolygó gondolatok

Minden alkalommal úgy kezdődik, hogy üldögélek, kávézgatok, olvasok, vagy teszek-veszek, főzőcskézek, takarítok, hímzek, varrogatok, kötök vagy horgolok, zenét hallgatva, és közben a gondolataim szabadon gomolyognak, csaponganak, emlékek ébrednek újra, megvilágosodnak helyzetek, kapcsolatok, okok és okozatok, és kedvem támad ezeket leírni.

A megismertetés vágya abból ered, hogy meggyőződésem, ha ráébredünk, hogy nemcsak velünk történik meg az ami, hanem már mások is átéltek, sőt túléltek ilyes, vagy hasonló, helyzeteket, az segít abban, hogy mi, magunk is átvészeljük, megértsük, amit éppen kell.

Csak az a rettentő nagy baj, hogy amint egy szálon elképzelem, hogy mit is akarok mondani, menten mellé csatlakozik egy másik szál, majd egy harmadik, éppen úgy, mint ahogy egy réten sétálgatva, szedegetjük a virágokat, szálanként. Egyenként, szinte észrevehetetlen semmiség akad a kezünkbe, mint egy apró, halványkék virágú len, vagy sárga virágú gólyaorr, kicsi, törékeny, könnyen elhervadó, de amint gyarapodik markunkban a csokor, egyre gazdagabb, terjedelmesebb, már szétválaszthatatlanul egybefonódó egységgé válik.

Sajnos a gondolatokkal nem tudok úgy bánni, mint egy csokorral, ahol egy-egy szál áthelyezésével, egy-egy kihúzásával, elvetésével átrendeződik az egész, és előáll a harmónia, a gondolatok sajátosan, önnön törvényeiknek alárendelten áramlanak, burjánzanak, hömpölyögnek, és ilyenkor szoktam a padlótól a plafonig áttakarítani a lakást, a felső ajtókeret-törlésig, vagy bármi egyéb fizikai tevékenységgel próbálom levezetni a gyülekező, kitörni-kész gondolat-vulkánt, mert tudom, hogy egyéb módon nem tudok rendet teremteni, és valami struktúrába rendezni a mondanivalómat.

Már napok óta, újból és újból felmerül a gondolataimban M Márta néni és M Imre bácsi, akik szüleim barátai voltak hajdanán, már amennyire az Anyu által uralt világban egyáltalán létezett barátság (mert ugyanis egyáltalán nem létezett).

Az úgy kezdődött, hogy az én testvérem, az egyébként roppant (még nálam is jobban) zárkózott gyerek, az első iskolai napon, kézen fogott egy kislányt, M Marikát, és aztán el sem engedték egymás kezét évekig, ők voltak a legjobb jóbarátok, sokáig.

Aztán, mivel némely család mind egyforma, lassan kiderült, hogy M-ék is a 960’-as évek megannyi családjához, közöttük a miénkhez is hasonlóan, két gyerekkel, egy kétszobás lakással, kicsi, vidéki telekkel, eltitkolt, ám fölszínesen gyakorolt vallási háttérrel (karácsony, húsvét, keresztelés, első-áldozás, esetleg bérmálás is), a TV, a Varia bútorok és a Trabant, netán Wartburg, vagy Skoda megszerzésének halvány esélyével élik mindennapjaikat, és hiába, na, a közös sors, sorsközösséget szül!

A kulturális érdeklődés is hasonló volt, bár Apu kimagaslott mindenhonnan, de a többi felnőtt elsősorban a TV, a Táncdalfesztivál és a Ki-Mit-Tud bűvöletében élt, olvasás inkább a mi családunkra volt jellemző, viszont M Márta néni remekül sütött, istenien főzött, ami nálunk elő nem fordulhatott, Anyu, a hajdani Hübner-baronesse, élete végéig gyűlölt mindenféle házimunkát, és futott előlük, mint ördög a tömjéntől. Megjegyzem, jókedvében évente-egyszer-kétszer, zseniális, ám pepecselős ételeket állított elő, soha nem felejtem például azt a gomba-fasírtot, amit egyszer készített, valami pazar volt!

Szóval, akkoriban, még bőven Nagyi vezette a mi háztartásunkat is, ő főzött, mosott, és olykor vasalt is, egyébként az ágyneműt a Patyolatba vittük, az egyéb, Nagyiék mosógépében kimosott ruhákat meg az Apu íróasztala alá rejtett, fonott ruháskosárban gyűjtöttük, amíg valaki (idővel én lettem ez a személy) ki nem vasalta azokat.

M-ékkel úgy folyt a barátkozás, hogy M Márta néni kellően erőszakos volt és jött, ha szívesen látták, ha nem, mert fontos volt neki kislánya boldogsága, és idővel Anyut is elbűvölte az ötleteivel, de főleg az Olaszországból, feketén beszerzett, mindenféle ruhaneművel, amit aztán részletre lehetett tőle megvenni, a fűzőtől a kötött-kabátig. (Az én irtó különleges, halványkék orkán-kabátom is ebből a forrásból származott.)

M Márta néni ráadásul remekül varrt is, a soha el nem felejthető, akkor még csakis német nyelven (nagy nehezen, disszidens rokonoktól) megszerezhető Burda szabásmintái alapján olyan szoknyákat, kabátokat, ruhákat és komplékat rittyentett magának, meg a lányainak, hogy csak, na!

Olykor, még nekünk is varrt ezt-azt, vagy segített nekem kiszabni és megvarrni a roppant kívánatos, ám egyébként megszerezhetetlen ruhadarabokat, örök hála érte!

Anyu legfeljebb horgolt, főleg csipke-terítőket, esetleg kötött, hatalmas, nehéz kardigánokat, pulóvereket, sőt kabátot is, bár volt közöttük határozottan szép is némelykor, de zömében az volt a nagy gond, hogy az ember hogyan legyen egyszerre hálás a munkájáért, a fáradozásáért, de mégse hordja, amit elkészített.

Mi, akkoriban abban a lázban égtünk, hogy mikor fogják végre valahára bontásra ítélni a hajdani Óbuda, megannyi sváb-házához hasonlóan, a mi, dédapámtól örökölt házunkat, és mikor kapunk egy remek, összkomfortos panel-lakást valahol a környéken.

Megjegyzem, erre nem került sor, és bár ez már soha nem derül ki, állítólag ezen a várakozáson akadt fent Apu megannyi, alternatív megoldási javaslata, mint például az is, hogy költözzünk Pesterzsébetre, apai nagyanyámékhoz közel (jelzem, ez esetben Anyu ellenállását kivételesen megértem). Végül soha nem került be ez a ház az óbudai rekonstrukciós tervbe, viszont bő 20 évvel később sikerült eladni a házat, én már férjnél voltam, sőt mindkét lányom megszületett, amikor Apuék is felköltöztek a Mátyás-hegyre, elég közel hozzánk, egy új társasházba. De ez, egy másik történet!

Visszakanyarodva a M családhoz, Imre bácsi volt ebben a családban az isten! A szava szent volt, a kívánságai mindent meghatároztak, és bármennyire is bájosnak, vonzónak tartotta Márta néni a maga jó urát, aki magas volt és kissé testes, fekete hajú és erősen kopaszodó, fitos orrú, „helyes” grüberlikkel az arca két oldalán, ha mosolygott, ráadásul mérnök úr, mi nem igazán tartottuk sokra, mert nekünk Apu volt a mérce!

Imre bácsinak nem volt egy csipet humora sem, könyvet nem igazán tartott a kezében, hacsak nem tankönyvről volt szó, amolyan szolid, sörözős-haverkodós-vagánykodós pasi volt, aki mindezt mértékkel űzte, mert ugye azért a jó hírnévre is adni kell…

Apu viszont vicces volt és meglepő, mindent olvasott, és mindent tudott, és bölcs volt, és volt egy párhuzamos élete, amiben világot járt, utazott, előadásokat tartott, pereket nyert meg és ismert szaktekintély volt, mondhatom világszerte, csak otthon nem látszott ebből semmi, mert otthon Anyu volt az úr, és a megfelelő hangsúllyal kimondott, „jaj, Bécukám” megjegyzés nyilvánvalóvá tette, hogy jobb, ha Apu meg sem szólal!

És Apu, bölcs mosollyal, és azzal a boldog tudattal, hogy az ő élete nem Anyu véleményén áll vagy bukik, elhallgatott.

Ugyanilyen bölcs, elnéző mosollyal volt képes végighallgatni M Imre bácsi néha pajzán, egyébként tök érdektelen történeteit, legfeljebb egy-egy újabb cigire gyújtott rá, és türelmesen várta, Imre bácsi monológjaihoz, egy-két hümmentést beszúrva, hogy mikor térhet végre vissza az aktuális olvasnivalójához.

Szóval békésen, hömpölyögve, teltek az évek, a családok gyarapodtak valamicskét, Anyu szisztematikusan lecserélte az összes, örökölt bútort Varia bútorokra, eladogatta a szép, bőr klub-foteleket, Ráckevére száműzte a faragott ebédlő-kredencet, a hat, kárpitozott székkel és két karosszékkel, a nagy asztallal, a „csöcsös”, fúvott üveges bronzcsillárokat, nagy tányér alakú, op-art mintás lámpákra cserélte, szóval boldog volt, M-ék is beszerezték azt a szekrény-ágyat, amelyre vágytak, Márta néni meg rendületlenül varrta a ruha-költeményeket.

Aztán, váratlanul beütött a krach! M néninél valami daganatot találtak, és a korabeli, közkeletű kifejezéssel élve, szegényt „kipakolták”.

Lehet, hogy csak a kiskamaszok önző figyelmetlensége miatt, de úgy tűnt, hamar rendbejött, hazakerült és az életük – látszólag – zavartalanul folyt tovább. Ugyanúgy megjelentek nálunk vasárnap délutánonként egy közös kávéra, diskurálásra, nevetgélésre, Márta néni ugyanúgy hozta az olasz cuccokat, amikkel a hölgyek jókat szórakoztak, felpróbálták azokat, értékelték, mérlegelték a hasznosságukat.

Csak véletlenül csíptem el egy beszélgetés-foszlányt, amiben Márta néni suttogva és sírva mesélte Anyunak, hogy Imre bácsi a műtét óta már nem szereti őt, nem keresi a házasélet lehetőségét, és meg is mondta, hogy immár nem tekinti Mártáját „teljes értékű nőnek”.

Kérdem én, a mai eszemmel, hogy mi a fene van? Hiszen már régen teljesítették a tervezett kétgyereknyi kvótájukat, és jobban féltek egy harmadiktól, mint bármi mástól, akkor meg miben szenvedett csorbát Márta néni „teljes értéke” Imre bácsi szemében?

De persze, ez a probléma egy pillanatig sem vált láthatóvá egyébként, Márta néni is gyakorolta az akkoriban belénk-nevelt szokást, hogy mindent meg kell tenni a családi béke (vagy a látszata) érdekében, és ha ez nem is sikerül teljes mértékben, akkor is, az asszony köténye legyen elég nagy ahhoz, hogy eltakarja mások elől a békétlenséget, a vitákat, a konfliktusokat, ha már elkerülni nem sikerül azokat, kerüljön, amibe kerül!

Mert hát mibe kerül? Lemondásba, megalkuvásba, elfojtásba, a felhalmozódó harag nyeldeklésébe, megannyi semmiségbe, amit egy valamirevaló asszonynak zökkenő nélkül kell gyakorolnia, rutinosan, a nap minden percében, élete fogytáig, szakadatlanul!

Csak semmi lázadás, csak semmi cirkusz, semmi hangos kiabálás, semmi érvelés, azt meghallanák, a nyitott ablak mellett az utcán a járókelők, a jól-rosszul szigetelt falak miatt a szomszédságban, és akkor ezen csámcsogna mindenki (a saját megoldatlan és gondosan elkendőzött problémái helyett). Összesúgnának a hátuk mögött, kajánul mosolyognának, oda lenne a gondosan építgetett reputáció, már azt lesnék, hogy mikor tér haza a férj támolyogva, borgőzösen, vagy sompolyog arra egy idegen férfiember, amikor a ház ura éppen nincs otthon, és ha nem találnának ilyes jeleket, hát miből áll félszavakkal sejtetni valamit, ami még ugyan nem történt meg, de ki tudja…

És így, aztán lassacskán, a második, harmadik „képzelje csak, hallotta, hogy mi történt M-éknél” beszélgetésre már szépen, novellányi terjedelműre duzzad az az egy-két kihallatszó, indulatos mondat.

M Imre bácsi akkoriban készült megszerezni doktori címét, mert ez némi fizetés-javulással és a gondosan építgetett elismertség emelkedésével járt együtt. Akkoriban, egy a név elé biggyesztett dr., jelentős előnyökkel járt, még a hentesnél, a piacon, egyéb helyütt is, mert ha valakit elkezdtek a kofák, árusok „doktor úrnak” titulálni, annak biztosan előkerültek a pult alól a ritkán elérhető, finomabb falatok, hiánycikkek, szóval Imre bácsi gyúrt a doktorátusra, ereje szerint.

Apát is, engem is letepert az a kis értekezése, amikor elmesélte, hogy az államvizsgájára készülve, mindennél előbb, összeállított, egy egyen-bevezető szöveget, megírta, és már meg is tanulta azt, és az volt a határozott terve, hogy húzzon bármilyen tételt is, ezzel a generál-bevezetővel fogja elkezdeni a válaszát. Szerencsére, csak részben, de velünk is ismertette a gondosan megkomponált bevezetője egy-két mondatát, hát, persze abban minden benne volt, amit a kor szelleme megkívánt, a paraszti származás (bár munkás lett volna, de sajna nem így volt), a sanyarú gyerekkor, a nehéz tanulóévek, a munka mellet elvégzett egyetem, a rendezett élet, a párttagság, pontosan azokat a szóvirágokat használta, amiket bárki más, és csillogó szemmel várta hatást. Mi meg csak hallgattunk, Apu hümmögött, és egy kávéval kínálva Imre bácsit sikeresen elkerülte, hogy véleményt kelljen mondania.

Aztán persze Imre bácsi ledoktorált, volt nagy parti, soksok szendviccsel és házi borral, házi süteménnyel.

Az idő múlásával az én testvérem és M Marika is elvégezték a nyolcadik osztályt, lezajlottak a továbbtanulással kapcsolatos megbeszélések, elhangzottak az álláspontok, hogy a humán gimnázium szart sem ér, a szakiskola nem ad általános műveltséget, és végül a testvérem egy jó gimnáziumban, M Marika, meg valami technikumban kötött ki, a családjaik álláspontját hűen megvalósítva.

Annak rendje és módja szerint, egy darabig még fennmaradt a kapcsolat a családok között, bár egyre ritkultak a találkozások, egyre fogytak a közös témák, főleg a két barátnő között vékonyodott hártya-szerűvé a közös felület, mindketten sokkal inkább az új közegeik, friss impulzusait tartották már fontosnak, s minthogy akkoriban még nem létezett mobiltelefon, iwiw, vagy Facebook, lassacskán végképp szertefoszlott ama szakadozó fátyolszövet, s párhuzamosan a szülők közötti „barátkozás” is megszakadt.

Anyu részéről ott ért véget a barátkozásnak a látszata is, amikor századszor is úgy tűnt, hogy végre kapunk lakást, és Márta néni eldöntötte, hogy a remélt lakás-avatónkon majd addig iszik, amíg tele nem hányja a fürdőkádat. Na, ez elég is volt Anyunak, a totális elzárkózáshoz! (Jelzem megértem, ez a lehetőség engem sem vonzana!)

Nyilván ismeritek a megszűnt kapcsolatok, kihűlt barátságok utáni, véletlen találkozások kényelmetlenségét, feszélyezettségét, amiben csak a roppant jól nevelt, fegyelmezett emberek képesek egy mosollyal, egy kedves köszönéssel és érdeklődéssel fenntartani a régen múlt kapcsolat tünékeny látszatát, a kevésbé érett lelkek ilyenkor a bujkálást, a félrenézést, a hirtelen irányváltást és sietős elosonást választják. Ilyenkor szagolgatjuk meg a zöldséges-pulton még a krumplit, répát is, ilyenkor mélyedünk el a kofákkal, a hentessel vagy akárkivel, bárkivel, valami végeláthatatlan, értelmetlen beszélgetésbe.

Mert már nincs mit mondanunk egymásnak.

Lassan évi egy-két esetre szűkültek még az olyan esti megjegyzések is, hogy képzeljétek, ma összefutottam Imrével, Mártával, Marikával, Gigivel (a kisebbik lány beceneve), és csak évek elteltével fonódott össze újfent, egy-egy szál a két család között.

Én már régen férjnél voltam, megszületett mindkét lányom, nem kis részt professzoraim segítségével, de elvégeztem a jogi kart is, és az én házasságomban akkoriban keletkezett az első (?) igazán komoly válság. Pontosabban, az első, immár mások számára is látható, a számos apróbb-nagyobb, gondosan elkendőzöttet követve, ezért úgy döntöttem, hogy bevezetjük a „házastársi péntek” intézményét, vagyis péntekenként, ha törik, ha szakad, ha esik, ha fúj, valami közös programunk lesz, mozi, színház, egy vacsora, vagy múzeum-látogatás, netán baráti csevely, így aztán gyerek-felügyelő után kellett néznünk, és mit ad Isten, éppen Gigi, a kisebb lány mutatkozott megfelelő jelöltnek.

Giginek az volt roppant vonzó ebben a lehetőségben, hogy amint a lányaim elaludtak, jutott egy kis lehetősége, Gáborral, a barátjával, némi szülő- és testvér-mentes időtöltésre!

Működött is a dolog, addig, ameddig, és hagyjuk, hogy a két G elevenen megfőzte az akváriumunkban a guppikat, mert elfelejtették időben kikapcsolni a melegítő lámpát, de – némi idő elteltével - mint megannyi más próbálkozás, ez is dugába dőlt, nem a két G miatt, hanem az én házasságom menthetetlensége okán. Elmaradtak a házastársi péntekek, így már nem volt szükség a gyerek-felügyeletre sem.

Még érkeztek kósza hírek az M családról, Imre bácsi haláláról, Marika hirtelen házasságáról, mindenféle baljós dolgokról, de aztán ezek is megszűntek, elhaltak.

Ahogy mesélem az M család történetét, ügyelnem kell arra, hogy nehogy összekeveredjenek a szálak a Ny családéval, mert a történet, egy generációval később, megismétlődött. Igaz, nem a kisebbik lány, hanem a nagyobbik, nem az iskola első napján, hanem az óvodában, de hajszálra azonosan, kiválasztotta magának élete első barátnőjét, és ezzel egy évtizedes családi barátkozást bocsátott útjára, de legyen ez, a következő fejezet!