Változás

A hétvége, ami mögöttem van, mondhatom, hogy nagyon-nagyon megviselt. Úgy kezdődött, hogy felhívott az egyik lányom, a két legutolsó írásommal kapcsolatban, amiket – rendes szokásom szerint – a blogomon és a Facebookon egyszerre tettem közzé, és kérte, hogy a FB-ról töröljem, mert szerinte a szereplőket könnyű beazonosítani, és ez bizony kellemetlen lehet.

Természetesen azonnal töröltem, hiszen ilyen kérése még nem volt, illetve csak egy alkalommal, ami – ha tekintetbe vesszük, hogy 2015 nyara óta létezik a blog és az FB-os közzétételem – nem tekinthető túl gyakori beavatkozásnak.

Egyébként is komolyan veszem és fontosnak tartom a családom, kiváltképpen a lányaim véleményét.

Azt azonban nem mondhatom, hogy a kérés nem volt rám hatással, mert volt, kényelmetlenül éreztem magam, szomorkásan, mint akinek félrecsúszik, netán a visszájára fordul a jó szándéka.

A kényelmetlen érzet azonban megsokszorozódott délutánra, amikor a másik lányomtól megtudtam, hogy a testvére szóbeszéd tárgya lett abban a kisvárosban ahol él, az unokámról szóló, utolsó írásom miatt. Ebben ugyanis megemlítettem, hogy nálam gumicukrot evett a kicsi, sőt – még ennél is súlyosabb a helyzet - mert ráadásul még a TV-ben, mesefilmeket nézett, és – a jelek szerint – valami megbocsáthatatlan, valami megvetendő dolog, ebben a kisvárosban!

Estére millió, apró szilánkra töredezett a hitem, minden reményem, hogy örömteli, üdítő perceket szerzek olvasóimnak, akik a saját bújuk-bajuk súlya alól egy-két percre felszabadulnak, és mással foglalkoznak, nem a nyomasztó világgal, amikor engem olvasnak.

Minő önteltség!

Ezek szerint nem vagyok más, mint egy hírforrás, egy kis kukucska ablak a gondolataimba, a családom életmódjába, ahol kifürkészhető valami hiba, valami megszólnivaló, valami jó kis beszédtéma!

Tetejébe, az is eszembe jut, hogy a lányaim nem büszkék rám, mert nem lehetnek azok, nem szerzek nekik sem önfeledt perceket, nem késztetem őket mosolyra, ellenben aggódniuk kell, hogy az anyjuk egy-egy írása, gondolata, véleménye (s ha bárki tudná, hogy mennyire, de mennyire megszűröm a közzétett gondolataimat, mások érzékenységére tekintettel), feszélyezem őket, összeszorul a torkuk, a gyomruk, hogy na, Anya már megint posztol, mi lesz ebből!

Úgyhogy Anya, mostantól kezdve nem posztol!

Mától, nem teszem közzé a FB-on az írásaimat, ezt sem!

Megtartom a blogomat, mert ugye azért tőlem sem várhatja el a világon senki sem, hogy lemondjak a gondolat-megosztás boldogító érzésétől, azokról a hajnali órákról, amikor a számítógép pisla fényében fogalmazom a mondatokat, és már találgatom, hogy melyik kedvenc olvasóm fogja hozzáfűzni a véleményét, milyen lesz a fogadtatás, nem, erről nem akarok lemondani, és nem akarok visszatérni korábbi, évtizedes gyakorlatomhoz, hogy az íróasztal-fiókomnak írok.

A blogom amúgy sem annyira látogatott, hiszen elkényeztettem az olvasóimat, a FB-os közzététellel, amit most végérvényesen befejezek, és elkezdem, ki tudja hányadjára, morzsáiból, atomjaiból újjá építeni az emberi jóság túlélő-képességébe vetett, porló hitemet.