Krimit nézünk

Az idei nyár nagyon kegyes volt hozzám! Az unokáim, akik teljes iskola-bölcsőde mentes periódusának minden percét a gyerekeim már rutinosan töltik ki a legcifrább és érdekesebb táborokkal, segítőkkel és programokkal, mégis viszonylag nagy gyakorisággal töltöttek nálam is időt, itt alvással, kedvenc kaják főzésével, és közös játékok kitalálásával.

Ugyancsak voltak elég szép számmal, lábadozós ittléteik is, amikor már túljutottak a „csak a Mamival átvészelhető”, kezdeti, lázas elesett szakaszon, mint éppen tegnap is, Zaza unokám!

Tudatosan és a kezdeti botladozásaimból is tanulva, olyan nagyszülővé fejlesztettem, nevelem magam, aki nem rak még egy púpot a gyereke hátára azzal, hogy mikrométerben méricskéli, melyik nagyszülőnek, mennyi jut az unokákkal töltött időből. Jut elég, e nélkül is! Nem hívom telefonon a gyerekeimet hétvégente, hiszen dolgozó szülők esetében, annyira kevés közös, családi idő jut nekik, hogy csak na, élvezzék minden pillanatát! Nem reklamálom, hogy már milyen régen láttam a kicsiket, és készen állok akkor is, ha utolsó pillanatban érkezik a kérdés, hogy vajjon ráérek-e, egy kis beugrásra, felügyeletre, órákra, vagy akár egész napra, napokra is. Ebben a kérdésben roppant elszánt vagyok, és aki, csak egy kicsit is ismer, pontosan tudja, hogy ez mit jelent!

Zalánnal ezért, Zitával azért, eltérő okokkal, de mindig fejtörést jelent a program felépítése is! Mindig kell valami, ami a mi közös tradíciónk, valami, amit a gyerek magával hoz, mert éppen az foglalkoztatja, és valami újdonság, csakhogy legközelebb is legyen valami újabb felidézni-valónk.

A kedvenc ételeik tálalása, természetes! Zazával nagyobb szerencsém van, mert szó szerint, mindenevő, imádja az ízeket, vagány, a főzeléktől a cupákig, mindenben megtalálja a finomságot, Zita viszont azért könnyű eset (mégiscsak, ha jobban meggondolom), mert egy gyorsan elkészíthető krumplis-tésztával, bármikor leszerelhető! (Bár, én már mérgezést kapok a látványától is, noha eddig szerettem.)

Jut eszembe, hogy múltkorjában tejfölös, virslis, galuskás zöldbablevest főztem Zitának. Jó étvággyal ette, kanalazgatta, kommentált minden falatot: ez mi? Vajgaluska, feleltem. Már azt hittem, hogy tészta - mondta erre Zita - olyan az íze! Hiába volt minden magyarázkodás, hogy a tésztafélék esetében az úgy van, hogy ahány forma, annyi név, a csipetkétől az eperlevélig, maradt a gyanakvás, hátha nem is tudom jól! A gyanúja aztán csak növekedett, mert szerette azt a sárgás-zöldet is a levesben (a ferdére metélt zöldbab-darabkákat), de erősen hiányolta a levesből magát, a babot! Nyilvánvalóan, a megszokott babszemekre gondolt! Újabb magyarázkodás, és végre elfogyott a leves!

Zalánnal viszont, a maga közel 11 évével, egyre nagyobb a szellemi kihívás! Mindig arra törekszem, hogy valamivel gazdagítsam, bővítsem, az amúgy is meglehetősen széles érdeklődési körét, és lehetőleg ne maradjak slamasztikában olyan területeken, amelyek végképp kívül esnek az én gondolat-köreimen (mint például versenyautók, szuperhősök – itt már ledolgozóban vagyok a hátrányomat, nézegetem a filmeket, bár elkelne, valami fülvédő szerszám, a hang-effektek miatt, - youtuberek, reklámozott játékok, sorolhatnám még tovább is).

Sajnos, a kitűzött sakkozás tegnap elmaradt, és így megúsztam, hogy Zalán rommá verjen, ám Zaza kérésére egy seriffes-bűnözős-lövöldözős játékot játszottunk, kis csavarral! Ebben a félévben ugyanis, abban az alternatív iskolában, ahol Zalán tanul szeptember óta, éppen a matek és az angol a fő tárgyak, úgyhogy órákig fordítgattuk az angol-nyelvű játék feliratait! Közben, Handsome Joe miatt, megbeszéltük a „beszélő nevek” fogalmát, nem hagytuk ki Petőfi Sándor, a Helység kalapácsa című örökbecsűjét sem, a szemérmetes Erzsóktól, a széles tenyerű Fejenagy-ig, ezért aztán áttértünk az eposzi jelzők területére is, élveztem, hogy angolul is tudja a kaland és a kihívás közötti különbséget, ellenőriztük és javítgattuk egymás kiejtését, és közben Zaza, mint seriff, sorra-rendre legyőzte a rosszfiúkat!

Aztán, krimit néztünk! Nem mesét, és nem is afféle horrorisztikus rémséget, hanem egy egyszerű Mrs. Fletcher-es, „Gyilkos sorok” címűt. Remélem, közismert, hogy Angela Lansbury, a címszereplő énekelte a Szépség és a szörny, rajzfilm-változatának főcímdalát, ő volt a teáskanna-mama hangja.

Tippeltünk, hogy ki lehet a gyilkos, ki miért gyanús, milyen tette, mondata, gesztusa volt az, ami feltűnt nekünk, kinek állt érdekében a tett elkövetése – cui bono – élveztük minden percét!

Aztán Mr. Hercule Poirot már kifogott rajtunk! De azért megbeszéltük, hogy ki is volt Agatha Christie, megnéztük az arcképét, aztán – mivel ezeket az elemeket értékelem nagyon nagyra a Poirot-filmeken – elbeszélgettünk a filmes kellékesek és berendezők munkájáról, hogy mi mindenhez kell érteniük ahhoz, hogy hiteles enteriőrt teremtsenek, szóba kerültek a legendás film-bakik, az Egri csillagok karórájától, a középkori filmekben feszítő, villanykábelekig.

Vihorásztunk, okoskodtunk, és – szívből remélem – nem töltöttük feleslegesen az időt! De, ha mégis, nos, akkor is remek volt!