Könyvajánló

Annyira, de annyira remélem, hogy Nektek is sodródott már az utatokba olyan könyv, amelyet amint kiolvastatok, máris újra kezdenétek!

Pontosan így jártam Erica Bauermeister, első-könyves írónő, „Ízek életre-halálra” című regényével!

Noha Sárkám, nagyra becsült és szeretett, könyvtári szállítóm kedvessége folytán, itt van előttem a második műve is, de ez, az első, annyira magával ragadott, elsodort, hogy amint befejeztem, habozás nélkül elkezdtem újra, az elejétől!

Roppant banális a történet, egy véletlen-szerűen, főzőtanfolyam okán összesodródó, átmeneti embercsoport sorsfordulóit és összebarátkozását írja meg az írónő, minden fejezet, egy élet-történet, és közben receptek, szeszélyesen, a ráktól, a tortáig.

Nekem a főzés, maga a tökéletes, alkotó tevékenység! Áldott hagyaték, köszönet érte Nagymamámnak, hogy nem az asszonyi elnyomás tárgyiasult bizonyítékának, nem mindennapi, szükséges, ám gyűlöletes rutinnak látom-érzem a főzést, hanem valóban örömteli, alkotó tevékenységnek, és nagy (ám máig beteljesületlen vágyam) az is, hogy legyen olyan partnerem, akivel közösen főzhetek, akivel osztozhatunk a tapasztalatainkon, egy-egy pohár sör, meg kávé mellett, a rotyogó fazekakat kavargatva, de ami késik, az nem biztos, hogy múlik is!

Tulajdonképpen ezt még nem írtam volna meg, elvégre nem osztom-oszthatom meg életem minden benyomását, üptre-főre, ám találtam a könyvben egy mondatot, amit gondosan le is jegyeztem, az „egyszer erről majd leírom a gondolataimat” cetlicskéim egyikére, és itt született meg az a furcsa dolog, amit aztán már tényleg ki kell bogoznom, le kell írnom!

Ráadásul – majd mindjárt meglátjátok – nem is a mondat tartalma az, (bár az is) ami mélyen elgondolkoztatott, hanem az, az önkéntelen elírásom, ahogy – pontatlanul idézve – lejegyeztem Erica eredeti gondolatát. (Remélem, hogy nem tévedek a szerzőt illetően – egyebek mellett – ezért is olvasom újra a könyvet, mert az én könyv-fogyasztási sebességem mellett, bőven lehetséges, hogy az előző olvasmányomból származik ez az idézet.)

Az eredeti így szólt: „Az ítélkezés és a bizonytalanság kéz a kézben jár.”

Ahogy én lejegyeztem: „Az ítélkezés és a bizonytalanság kézen fogva jár.”

Na, pontosan ez a különbség, a kéz a kézben és a kézen fogva között, és ennek véletlenszerű felmerülése gondolkoztatott el!

A kéz a kézben ugyebár egyenrangú, egymásnak rokonszenves felek, harmonikus együttműködő, közös tevékenysége. Így köszöntenek bennünket Micimackó és Malacka: egy lélek, két legény, kik egymást nagyon szeretjük, és együtt és evégett, ketten szeretünk Téged.

Ám, ahol valaki kézen fogja a másikat, ott bizony az egyik fél irányít, a másik alárendelődik, hogy mennyire, a védett, óvott, szelíden motivált helyzettől kezdve, az akarata ellenére, már-már erőszakkal elnyomott pozícióig, arról könyvtárnyi irodalom és kutatási eredmény adhat számot. Lehet ez az alárendeltség önkéntes is, amikor – mint a fuldokló – belecsimpaszkodunk egy életmentő, segítő kézbe, vagy törvényszerű, mint a csecsemő szorítása az anya-apa ujjakon, de előbb-utóbb, mindenkinek el kell jutnia a kézen fogva állapottól, a kéz a kézben pontig, úgy hiszem.

Legyen bármennyire is színesebb, gazdagabb, teltebb, erősebb a másik karakter, az „egyiknek” sem hiányozhat az életéből az egyenrangúság, az egyenlőség, magabiztosságot adó érzése!

Lehet, hogy én, személyesen, mostanában léptem fel a „nagy lépcsősornak” erre a következő grádicsára, és ezért találtam annyira fontosnak a két, látszólag szinonim fogalom közötti különbséget?

Egy biztos, én most már csakis kéz a kézben helyzetre törekszem! Lemorzsolom azokat a kapcsolatokat, ahol engem akarnak kézen ragadni, és kimenekülök azokból, ahol csak az én kezembe akarnak csimpaszkodni, és magukkal húzni oda, ahová egyáltalán nem kívánkozom!

Talán, mégis csak van valami előnye, olykor szépsége is az öregedésnek, az idő múlásának? Vagy csak önző lennék? Vagy mindkettő igaz, egymás mellett?