Ráckevére készülve

Készülök, hogy két napot Ráckevén, Apu szülőfalujában, testvéremnél töltsek. A dolog gyakoriságát illetően csak annyit mondhatok, hogy másodszor fordul elő eme nagy vállalkozás, közel 40 év alatt.

Igaz, hogy évtizedekig az én öreg házam, amit Aputól örököltem, az is működőképes volt, oda jártam, de egyben azt is mutatja, hogy az ember mennyire a karaktere rabja marad, élte fogytáig.

Én – minden kilengésem dacára – vagyok, voltam és leszek, az a kotlós-ősanya archetípus, aminek születtem. Ülök a „fészkemen”, ölelgetek, dédelgetek, gondozgatok, ápolgatok, nevelgetek mindenkit, akit a sors a fészek peremére sodor, aztán, aki tovább röppen, azt harag és szemrehányás nélkül engedek el, vagy fogadok vissza, ha újra, arra jár.

Bármennyire is ennek ellentmondó kanyarokat írt le az életem, járhattam be a világot, Latin-Amerikától Észak-Afrikáig, Európától Közép-Ázsiáig, Dél-kelet Ázsiától Washingtonig, igazán akkor éreztem és érzem magam jól, harmonikusan, ha én lehetek a vendéglátó.

Ráckeve persze nekem egészen más, mint a világ bármely egyéb csücske, sokáig második otthonom, mára legmélyebb, meghatározó emlékeim bölcsője.

Rég megcsappant, elfogyott az az életerő, energia, ami elég volt egy 300 öles telek hétvégenkénti felvirágoztatásához, az a forrás, amely biztosította egy jókora vályogház folyamatos fenntartását, javítgatását, karbantartását.

Most csak már-már reményvesztetten álmodozom az eladásáról, de sajnos eddig eredménytelenül.

De nem is ez színezte meg a reggeli ténykedésemet, amint készülve a kevei hétvégére, rakosgatom a párnáimat, tisztálkodó és szépítkező-szereimet, a ruhákat, a gyógyszereket, a miegyebet, könyvet, kézimunkát, ami – amint mi nők pontosan tudjuk: két napra szinte ugyanannyi, mintha egy hétre utaznánk – hanem az, hogy mi is érik éppen most a kevei kertben.

Érik, annak az almafának a termése, ami még egykor Anyunál, az erkélyen kezdte meg pályafutását, egy jókora fadézsában, és évekig örültünk a két-három-szemnyi termésének ősszel, és virágainak tavasszal. Érnek a szilvafák, a nagy szemű kékszilva, meg az ősöreg, vörösszilva, amit hajdanán utolsó szemig felhasználtunk, lekvárnak, ecetes-szilvának tettük el, a potyadékot meg stikában pálinkának főzette meg Apu, mert akkoriban még ez a tűrt, ám tiltott tevékenységek tartományába esett.

Talán van termése annak a kései őszibarack-fának is, amit Kató, szeretett szomszédasszonyom szemeztetett saját kertjének, réges-régi fáiról, és persze potyog már a papírhéjú dió is, aprószemű, de édes, tartós, ragyogó csemege.

Már évek óta ezek a termések a madarak, vagy az oda bemászó szomszédság örömére szolgálnak, most benézünk, és elhozunk, amit tudunk, ami egy-két órába belefér, ami maradt.

Gondolataimban az a mélységes-mély szakadék, ami a jelenkori fogyasztási szokásaink, és a hajdani gazdálkodó ősök takarékos életvitele között szélesedik, lelkemben az egyre gyakoribb búcsúmondás, elköszönés keserű-mosolygós érzése, orromban a kevei ház összes, valaha érzett illata, szívemben az izgalom.

Immár hazatérve számolhatok be arról, hogy a kései barackfa idén bizony nem termett, a szilvafákon még mutatóban sincs, egy szem gyümölcs sem, de az alma óriási és garantáltan bio, csak annyi vegyszer érte, amennyit az esővíz tartalmaz. El is osztottuk négyfelé, na, nem igazságosan, ám igény szerint. Diót pedig testvérem kertjében szedtünk, egy szakajtónyit. Mesemondás, emlékezés, összenevetés, ragyogó napfény, csillagfényes este, remek ennivalók, egy-két pohárka koccintani való, hömpölygő, minden kapkodástól, sietségtől mentes, kellemes időtöltés. Alig felülmúlható!