Zita fölmászik

Zita unokám, csakúgy, mint hajdanán Zsófi lányom, a leglehetetlenebb helyekre is be- és fölmászik. Ez enyhén szólva szívbaj a szemlélőnek.

A karosszékek, kanapék karfájáról ugrál a másikra, a karfáról a radiátorok tetejére csimpaszkodik, becsúszik a radiátorok és a fal közötti résbe, folyvást azt hiszem, hogy na, most szorul be, na, most esik le, látom lelki szemeimmel a kiforduló bokácskát, a megreccsenő karocskát, de a kis felfedező megállíthatatlan!

Érdekes, hogy úgy rémlik, amikor még Zsófi mászott fel kiterpesztett, kifeszített lábakkal és karokkal az ajtók keretén egészen a felső ajtókeretig, vagy mászott fel a könyvespolc tetejére, fele ennyire se rettegtem, mint most Zitámnál. Akkoriban Sanyi nagybátyám volt az ügyeletes rettegő, amint máig is meséli, hogy mennyire nem értette meg anyai viselkedésemet.

Agyafúrt az ifjú hölgy, mert engem eltávolít maga mellől egy-egy új kísérleténél, te csak menj Mandika pihenni a konyhába, a fekete székedre, én itt pihenek – mondja, és még két lépést sem tettem meg, amint hallom, hogy „bevetésre kész vagyok uram”. Ezt persze egy tigris-ugrás követ valami hihetetlen magasságból, valami lehetetlen felületre, mint háttámla pereméről dohányzó-asztalra.

De hiába minden aggodalmaskodás, figyelme elterelésére szánt cselvetés, Zita kutatja a lehetőségeket, és mászik, nagy szerencsémre igencsak ügyesen.

Egyszer azonban teljes elkeseredésig jutottunk el, amit csak némi fagyival lehetett végül orvosolni, ugyanis kis otthonom előző tulajdonosai, a konyhához vezető kis folyosórész egyik falát úgy burkoltatták le a padlólapok maradékával, mint egy lépcsőt!

Az én Zitám, ezen a lépcsőn szeretett volna felmenni! Rakosgatta a kis meztelen talpacskáit az alig centi széles peremre, feszítgette az izmait, hogy sikerüljön feljebb lépni, de mindhiába, természetesen.

Aki megpróbálta már egy három évesnek elmagyarázni, hogy a felület, amin szeretne megkapaszkodni a lábacskáival, túl keskeny ehhez, az egészen pontosan tudhatja, mennyire hiábavaló ez az igyekezet, Pontosan és határozottan érkezett a válasz a kis felfedezőtől: hiszen olyan, mint egy lépcső, ez egy lépcső! Mandika segíts! Fel akarok menni!

Nagy szerencse a bajban, hogy Zitám szinte bármikor (lekenyerezhető helyett) lefagyizható, azaz eltántorítható némi fagylalt ígéretével, pláne, hogy ő nyithatja ki a mélyhűtő ajtaját, saját kezűleg veheti elő a fagyis dobozt, választhat az ízek közül, és még azt is megmondhatja, hogy mennyi fagyit szeretne most megenni, de azonnal!

Szerencsére, amikorra végeztünk a csokival is, meg utána a vaníliával is, elfeledkezett a lépcsőről!