Az a baj a körtével….

Az a baj a körtével, hogy ennek a gyümölcsnek, mindössze egyetlen egy, tökéletes napja van!

A „tökéletes nap” előtt, a látszólag ép, szépséges, mesésnek látszó gyümölcs valójában kemény, rágós, szemcsés, ízetlen, de legfeljebb fanyarkás, utána viszont egy barnás, olvadozó, szétmálló rémség!

Nehezíti a helyzetet az a tény is, hogy szemre, tapintásra, lehetetlen megítélni, hogy mikor következik be eme bizonyos tökéletesség, mert egy jó körte a végsőkig kemény marad (szemben mondjuk a barackkal, vagy nektarinnal), a színe ugyan megváltozhat a zöld mindenféle árnyalatából az aranysárgás felé, de ezek egyike sem ad teljesen megbízható képet a körte valós állapotáról.

Marad még az illat, de miután az orrom, immár közel fél évszázada kizárólag a levegőzés céljára szolgál, semmiféle illatot nem közvetít (és most hagyjuk figyelmen kívül az elme játszadozását, amely illat-emlékekkel tréfál meg engem, unos-untalan), így erre sajna, nem hagyatkozhatok!

A körte, a tökéletes napján, maga a csoda! Selymes és zamatos, szaftos és roppanós, a leve mézesen csordogál az ember pulóverének ujja alá, egészen a könyökéig, már ragad az áll, a kéz, az alkar, csöppen az édes lé a harapások nyomán, és a nem működő orrodat is átjárja a semmihez sem hasonlítható illat!

Persze, a félérett körtét is használhatjuk erre-arra, lehet belőle télire eltett körtebefőtt, netán lekvár, megfőzhetjük édes, fűszeres, fahéjas-vaníliás-szegfűszeges vörösborban és aztán flambírozva tálalhatjuk egy-egy kanál vanília-fagyival, csokiöntettel, készülhet belőle kompót a sültek mellé, de ezek bizony csak halovány utánérzései a tökéletes, érett körtének, ennek az ismételhetetlen csodának!

És íme, itt vagy, tökéletesnek tűnő, érett állapotban, itt a konyhapulton, az éppen hűlő, tejben főtt, édes rizs, a szétválasztott tojások társaságában és azt hiszem, egy kis gyümölcs-saláta fő komponense leszel! Kerül majd melléd számos, kifilézett narancsgerezd, egy-két kanál cseresznye-befőtt, és a rizsfelfújttal, itthoni nevén, rizs-kochhal, némi csoki-öntettel, részese leszel az újévi ebédnek! 

Újévre kötelező minden, ami apró szemekből áll, és gurul, gördül, mint a pénz, és minden, ami feléd-túrja a szerencsét! Így, természetesen lesz tejfölös-babérleveles, csipetkés, virslis-kolbászos lencseleves, fűszeres disznósült párolt káposztával, ezek már a hűtőben várakoznak, frissen készül a rizskoch és a krumpli, bár ebben még bizonytalan vagyok, mert noha én a hagymás-tört krumpliért élek-halok, de ezzel egyedül is maradtam, addig Sárkám a krumplipürét imádja, amit én meg már rettentően unok, és történetesen semmi kedvem sincs többfelé-többfélét főzni, úgyhogy lehet, hogy marad a kompromisszumos, tepsiben sült, kockázott krumpli, de még ki tudja?

Tilos bármilyen vízi lény fogyasztása, mert ugyebár az elúszik a szerencséddel, tilos a szárnyas, bármilyen legyen is, de főleg tilos a csirke, mert az elkaparja a szerencsédet, és már rég elmosódott Nagyi minden egyéb tiltása, mert ki emlékszik már arra, hogy szilveszterkor, vagy éppen újév napján tilos-e a szemetet kivinni? Mikor nem szabad mosni, és mikor nem lehet száradó ruha a háznál? Hogy miért is kell az újév első napjának minden óráját gondosan megfigyelni, mert ez a 12 óra előre jelzi, a következő 12 hónap hangulatát, eseményeit, és persze ezért, a lehető legnagyobb gondossággal el kell kerülni mindenféle szomorkodást, vitát, nézeteltérést, súrlódást, békétlenséget!

Ajjaj! Hát nem éppen így kellene tennünk a maradék 364 napon is?

Shea vaj

„Száraz, repedezett, pattanásos vagy éppen ekcémás bőr? A shea vaj lesz rá a megoldás. Az Afrika aranyaként is ismert sárgás színű shea vajat adó karité fa a fekete kontinens középső részén terem. Vékony, tápláló húsa egy nagyméretű, olajban gazdag magot rejt, ebből vonják ki a törtfehér színű, édes illatú shea vajat.

A shea vaj felhasználási módja rendkívül sorrétű. Világszerte használják!”

Éppen ezt írja Google barátom a shea vajról, aminek azért néztem utána, mert az idei karácsony, egy tégelynyi shea-vajat is besodort az ajándékaim közé.

Már azt is nehezen szoktam meg, hogy újabban a bőrápoló szereket „vaj” megjelöléssel forgalmazzák, röghöz-kötött, hagyománytisztelőnek nevelt és vált lényem a „vaj” megjelölést az élelmezési célú, tejből képzett javakra korlátozza. Először, azt sem tudtam, hogy hova kell kennem azt a vajnak titulált krémet, amit kaptam, a lábamra, vagy a képemre, de aztán lassacskán kentem, ahová gondoltam, és kialakult, hogy nekem mi a megfelelő.

Mert bizony, magam is úgy jártam, így életem 7. évtizedében, hogy a hajdanán zsíros, pattanásos, fényes bőröm-hajam, pergamen-szerűvé, törékennyé száradozott, és például az arcomon, néhány kitüntetett helyen, kezdett pikkelyesen hámlani.

Az orrtövemnél, ahol éppen összeérnek a mind vékonyabb és halványabb szemöldökeim, az orrcimpáim mellett, mindkét oldalon, a számtól, az állam irányába mélyülő, szomorkás ráncok mentén.

Ezeken a helyeken, akár naponta többször is újratermelődött az a hámló-viszkető réteg, amit az elhalt bőrsejtek építgettek, számomra túlságosan szorgosan és gyorsan, s amelyeket eléggé nehéz, mondhatni lehetetlen nyomtalanul eltávolítani, szappanos lemosással, dörzsölgetéssel, mert – ha más nem is – de a dörzsölgetés pirosas nyoma, mindenképpen jelzi a beavatkozást. De ez, még csak hagyján! Folyamatos az a viszkető, feszülő irritáció, ami miatt az ember, minduntalan piszkálgatja, vakargatja ezeket a felületeket.

Elkönyveltem, hogy így jártam, és ez már csak így is marad, ám láss csodát, ez a shea-vaj, valamiképpen segített!

Ide kell fűznöm azt is, hogy egyáltalán nem vagyok megfelelő alanya a kozmetikai-kozmetológia-iparnak, ugyanis méla szemlélődéssel, készséggel elfogadom az öregedést, és egyáltalán nem akarok, semmiképpen sem fiatalodni, vagy fiatalabbnak látszani annál, mint ahova elértem!

Múlhatatlanul és ismétlődően a fülembe cseng Apu, nagyrabecsült, ráckevei orvosának, Póka-dokinak az idevágó mondása: csak csínján bánjatok a kenőcsökkel, ha igazán szükségünk lenne rájuk, nekünk is faggyúzó lenne a farunkban, mint a kacsáknak!

Ha bármit is akarok, vagy legalábbis nagyon szeretnék, az pontosan a méltósággal való, tovább-öregedés!

Minden egyes ráncomért, redőmért, elváltozásomért, keményen megdolgoztam, vagy megdolgozták fizikumomat az évek, a tapasztalatok, a benyomások, az enyémek, a sajátjaim, elvehetetlenek! Miért titkolnám, rejtegetném azokat?

Egyedül az a fontos a számomra, hogy az unokáimban semmiféle viszolygást, ellenérzést ne váltsak ki, még csak véletlenül se, és a lányaimnak ne okozzak felesleges aggodalmat!

Ehhez képest, minden egyéb csak vicc, móka, kacagás, apró kényelmetlenség, rácsodálkozni-való változás, valami, amihez hozzá kell szokni, vagy le kell győzni-gyűrni, ahogy sikerül!

Éppen ezért mindenféle hialuronsavas, csiganyálas, mittudoménmilyenes csodaszer, nem nekem készül, nem én vagyok a célközönség! Eleve már 40 éves elmúltam, amikor egyáltalán krémet kezdtem használni, és szinte – a mostani, ódába foglalt, shea-vaj kivételével – csak patikai keverésű krémet használtam.

De, ez, ez a shea vaj, na, ez aztán csodaszer! Nincs hámló, eltűntetésre váró, elhalt bőrréteg, nem termelődik újra, nincs feszítő-viszkető érzet, kényelmesebb lett a világ!

Szívből ajánlom, és szívből köszönöm!

Ünnep után…

Minden alkotó lény átéli azoknak a kiürülő időszakoknak minden szomorú érzését, amelyek az ünnepeket, a nagy teljesítményeket követik. Szándékosan használtam a lény meghatározást, mert alig hiszem, hogy az ember joga lenne az alkotás szó kisajátítása, gondoljunk csak a pókháló csodájára, vagy a madarak fészkére, azok szövésére, építgetésére.

Az ünnepeket jócskán megelőzi a készülődés időszaka, amikor, mindenki képességei, lehetőségei, tehetsége szerint tervez, aztán megvalósít, készít, alkot, gyárt, megrendel, vásárol, díszít és dekorál, csomagol és főz, süt, kicsit saját magának, kicsit a másik bőrébe bújva, annak vágyait fürkészve. Mindenképpen felfokozott állapot ez, amelynek aztán egyszerre, hirtelen vége szakad, és ott marad a parttalan idő, amit jól-rosszul, de mégis inkább jól, kellemesen kell eltölteni. De hogyan?

Mindig megmosolyogtuk Anyut, aki élete utolsó éveiben a csomagküldő szolgáltatás rabja lett, onnan szerzett be minden meglepetést, és azt mondtuk egymás között, hogy december 27-én kezdi el kinézegetni a következő évi karácsonyi ajándékokat a Quelle, vagy akármi más brosúraiból, amelyekre, ha betévedtek a postaládájába, úgy csapott le, mint héja az áldozataira!

Túljutottunk az ajándékozás szertartásain. Ez nekem mindig jókora megpróbáltatás! Örül majd annyira, amennyire szeretném? Csalódott lesz, vagy boldog? Megfelelnek majd az arányok? Mert ugye egyezségeket kötöttünk már sokszor arról, hogy csak szerényen, és mértékkel, de nincs alkalom, hogy ne alakulna úgy, hogy valakitől váratlanul jóval többet kapsz, mint amennyivel te készültél, és mondhatom, hogy ennél kevés kellemetlenebb dolog van a világon! Persze, az sem nagy öröm, ha másodszor, netán harmadszor kapsz meg mondjuk egy könyvet, amit elsőre sem szerettél igazán, és akkor sem okozhatsz – ha jólneveltnek tartod magad – csalódást az ajándékozónak, akkor is örömet kell mutatnod, vagy ha éppen nem ízlik, az az étel, amit a vendéglátód készített, meg kell enni, le kell nyelni, meg kell dicsérni, így dukál!

Tisztelni kell a másik erőfeszítéseit, munkáját, energia-befektetését! Ez kötelező!

Persze, minden családban vannak kivételes személyek, akik úgy vélik, hogy náluk van a Bölcsek köve, az ő missziójuk s egyben vitathatatlan joguk az igazmondás, ami a szívükön, az a szájukon! Belőlük válnak majd éltükben és holtuk után is a családi legendák, akiket évtizedek múltán is idéznek, hogy emlékszel? Amikor azt mondta, vagy amazt!

Aztán, persze suttyomban elkészülnek a titkos pakkok, a „majd valakinek tovább-ajándékozom” rakások, amelyek – persze – kellő memória-kapacitást igényelnek, nehogy véletlenül, a családi-baráti ajándék-láncolaton keresztül, végül, ismét ugyanannál kössenek ki a javak, aki útjukra bocsátotta azokat! Ez a személy ugyanis, bombabiztosan emlékezne arra, hogy annak idején, mikor és kinek vásárolta, ajándékozta azt a bizonyos dolgot!

Kivéve természetesen a viccelődést! Idén ugyan nem gyakoroltuk, de éveken át csomagolt Sárka lányom mindenki ajándékai közé valamit, amit régóta el szeretett volna sütni, rettenet ajándékokat, amiket a tanár-sors sodort az életébe, mű-barackfát, csillámporos őzikét, üveghattyús hamutartót, libát formázó, színes gyertyát, és ehhez a testvérem, aki szintén tanár, bő készletekkel járult hozzá. Voltak emblematikus tárgyak, amelyek évekig kerengtek a családi ajándék-hálón, de ha ilyesmi nem került, megtette egy-egy, gondosan becsomagolt krumpli, vagy vöröshagyma is, amit az ajándékozott izgalommal bontogatott, mert a megtapogatott forma alapján nem jött rá, hogy mi lehet az, biztosítva a közös, ünnepi, könyvfakasztó röhögést!

Az ünnepek után kiüresedő kezeim, mert most nem kötök és horgolok, varrok és hímezgetek, szabok és öltögetek, ismét Anyut juttatják az eszembe, meg a Hübner-rokonságot.

Már írtam, meséltem, hogy a Hübner család egy elszegényedett oldalágába született Anyám. A családi kutatgatásaim során, mindössze valami nagy-nagybácsi révén találtam kapcsolatot a Gothai Almanach-hal, a nagybácsi nevére is a gondosan őrizgetett parte-cédulák (gyászjelentések) között bukkantam, ma már reprodukálhatatlanul, de mindegy is, a bárói eredet eleven emlékként szőtte át a családi legendáriumot.

Az azonban teljesen biztos, hogy a látszat fenntartásában, a viselkedés-formák, normák megtartásában alapos volt a családi kiképzés!

Na, meg a takarékoskodásban!

Nagy divat volt a család – egyébként emancipált és a legkorábbi idők kezdetétől iskoláztatott -hölgyei körében a hímzés! Kizárólag finom, gyapjúval, gobelin-képeket, vagy kelimeket, párnákat, falvédőket gyártottak, és ami a takarékossághoz köti ezt a szokást, az az a gyakorlat, hogy a méregdrága, kézzel festett gyapjúszálak legkisebb maradékát is minden hímezgető, egy-egy nagy zacskóban gyűjtötte.

Egy szál, nem sok, sem kerülhetett szemétre!

Aztán – talán éppen az ilyen, ünnep utáni, kiüresedő, tétlen pillanatokban előkerültek a szálmaradványok, meg a merevített, ritka-szövésű, kongré anyagok, amelyekre a gobelint meg a kelimet hímezni lehetett, és így készültek, ma suba-technikának nevezett, akkoriban-perzsa-öltésnek hívott módszerrel, azok a rövidszőrű. perzsaszőnyegre emlékeztető színes, rövidebben-hosszabban csíkos díszpárnák, ágyelők, amelyek egy-egy megmaradt darabját, még Anyu is folytatott elkészülésig!

Az elkészült díszpárna-huzatokat aztán kibélelték, sodort arany-, vagy színes zsinórral körülvették és ismét egymásnak ajándékozták.

Anyu, később a műszállal kevert kártolt-fonal időszakában a maradék-felhasználásban áttért a keresztszemes változatra, így készült az a párna is, amely munkakezdésem éveiben velem vándorolt székről-székre.

Lehet, hogy itt az ideje, hogy én is elővegyem a magam virtuális, fonal-maradvány gyűjteményét, nekem ugyan sokkal inkább, filcmaradékaim, szabási hulladékaim vannak – és nekikezdjek a maradék-szálak elkötözgetésének?