A varázslatos, kevei ház

Immár négy éve hirdetem az Aputól örökölt, ráckevei házamat, a varázslatos, kevei házat.

A ház, a családi történetek szerint legalább háromszáz éve a családé, Faith-ok és Bodorok lakták időtlen idők óta, de mára, úgy alakult az életünk, hogy nincs, aki az ismételt felújítást, és az egyre tetemesebb összegeket igénylő fenntartást vállalni akarná, vagy tudná.

Mert ugye egy vályogház fenntartása egészen más, mint az egyéb házaké, alapvető eleme az, hogy lakjanak benne, legyen folyamatos a fűtés és a szellőztetés, bizony nem babona-, vagy vallási dolog volt a vályogházak tavaszi vakolása, meszelése, hanem a ház életben tartásának része, szóval olyan családtag, aki erre vállalkozna nincs.

Ne is említsük, hogy a 300 négyszögöles kert karbantartása is mit igényel, amit az én tágult tüdőm már réges-régen nem támogat, képtelen vagyok akár egy fűnyírásra is, az amúgy tök sík Ráckeve, szinte egyetlen, apró dombocskáján meghúzódó kertben, ahol lejtőkön és emelkedőkön keresztül kell húzni-vonni a fűnyírót.

Így aztán a kert egyre inkább elvadul, a szőlő a lugas helyett a háztetőre is felkúszik, a futórózsa karnyi, tüskés ágakat növeszt, az aranyvessző átnő a nyári konyháig, a mályvabokrokon ott csúfoskodnak a tavalyi termések.

Már villámlátogatásra sincs kedvem, mert vagy azon kesergek, hogy mennyi erővel, energiával tartottam fenn évtizedeken át a házat, mennyi hétvégém, szabadnapom és nem utolsó sorban pénzem volt abban, hogy a kert ápolt legyen, a veteményesen a borsótól a hagymáig szinte mindent megtermeljek, a gyümölcsfákat időben megmetsszem és permetezzem, szüreteljek és befőzzek mindent, de mindent, takarítsak, ágyneműt szellőztessek, nyugágyakat újítsak fel, fűtsek, havat-jeget takarítsak telente, és most, csak a leépülést, az elvadulást látom.

Arról már szó se essék, hogy valahányszor a lábam beteszem a régi házba, újra és újra, tonnányi tárgyat, emléket hoznék magammal, amelyeket aztán nincs hova eltenni, letenni, a dédanyáim étkészletei, a régi használati tárgyak, a kézzel faragott liszt-kanáltól, a vasból készült tésztaszűrőig, apám első, fából készült tolltartójától, dédapám keménygallérjáig, dédanyám hálóréklijétől, nagyanyám magyar-ruhájáig, a flitteres báli belépőtől, a rézüstig. A régi üvegpalackok, a mázas lekvárosbödönök és drótozott cseréplábos, a két már alkatrészeit vesztett rokka, a kertben a szekér, de legalább a kereke, vagy a lőcs, a könyvek és a halmokban álló, ezeréves, „akkor fontos volt” iratok, másolatok, számlák.... Hova? Kihez? Minek?

Egészen mostanáig azt hittem, hogy van egy komoly vevőm, aki meglátta a házban azt, amit kevesen, hogy lelke van, történelme van, sok boldog és még több beletörődő ember élte itt le az életét, nevelte fel a következő generációt, és nem pusztán az egyébként jó helyen lévő telek adottságait értékelte, hanem a ház felújításában gondolkodott, de sajnos most már csaknem teljesen biztos, túlértékeltem a vevő komoly mivoltát.

Januárra igért végső válasza késett, és csak késett. Én töretlenül elhessegettem a családom érdeklődő unszolását, hogy hívjam, keressem a vevő jelöltet, mindig azt mondogatta, hogy a január is pontosan a 31. napjáig tart, addig türelemmel várok, ha komoly a jelölt, jelentkezni fog, hiszen azt ígérte.

Hát, sajnos, nem volt igazam. Eltelt a január, egészen az utolsó napjáig, és az én komoly vevőmnek se híre, se hamva nem volt. Február első hetében, aztán mély lélegzetet vettem, és felhívtam a „vevőt”. Egyszer. Aztán másodszor is. Semmi visszahívás, ám a második telefon után kaptam egy röpke írásos üzenetet arról, hogy majd délután keresni fog. Vártam is a telefonhívást, de helyette egy hosszabb levelet kaptam, amelynek kulcs-szavai ezek voltak: bizonytalan vagyok, a lányom szerint, a másik ház, amit megnéztem, elhúzódott a házam eladása, nagyon sok felújítás, bármennyire is szép. Na, ehhez sem kell matematika-professzornak lenni, hogy kiszámítsam: sokszor nyolc az nyolcvannyolc, 1 vevő – 1 vevő = 0 vevő!

Kedvem szerint, azt válaszoltam volna, hogy létezik még a világon (?) udvariasság és korrektség, s mindkettő azt kívánta volna, hogy mindezekről tájékoztasson és ne csak az én noszogatásomra, telefonjaimra válaszoljon, továbbá egészen nyugodtan vegye meg azt, vagy azokat a házakat-telkeket, amelyeket időközben megnézett, és ezért-azért előnyösebbek, mint az enyém, mert immár nem tekintem komoly vevő-jelöltnek, de jogász-lányom lebeszélt erről.

Azt mondta, mármint a lányom, hogy ez nem szokás, és az, hogy látszólag megállapodtunk árban, időzítésben, még akkor sem kötelez semmire, ha ez írásban, levélváltás útján történt, hiszen nem született szerződés, és nem szokás szóvá tenni az ilyes vevői magatartást, ez már megszokott.

Így aztán, jobb meggyőződésem ellenére, elfojtottam a válaszadási késztetésemet, és strucchoz méltó módon, hagyta, hagyom megtörténni azt, ami megtörténik.

Másik szála a mostani írásomnak, amely akár joggal elviselné, a „Kedves Naplóm” bevezető sorokat is, az az, hogy már napok, szinte egy hét óta, kerülget valami nyavalya. Ilyen szeles időben nem csoda, hogy fáj a torkom, mert bármennyire is bebugyolálja magát az ember, ahogy sétálgat vásárolni, ügyeket intézni, az állig felhúzott cipzár, és sál dacára is, a kapucni résein befúj a jeges szél, és az én érzékeny manduláimnak ennyi is elég egy kisebb-nagyobb gyulladáshoz, de már az is csoda, hogy közel 70 évesen még a manduláimra panaszkodhatok!

Így aztán napok óta inkább az ágyat nyomom, el-elbóbiskolva, bebugyolálva, hol hidegrázósan, hol meg verejtékezve, és éppen csak a legszükségesebb főzőcskézést, mosást, egyebet végzem el, ám mára, már annyira jól éreztem magam, hogy nem halogattam tovább, nekiláttam a szokásos, heti takarításnak, portörlés, konyha-lemosás, szaniterek fertőtlenítése, porszívózás. Lassabban, mint máskor, de késő délelőttre végeztem is az egésszel, sőt egy parányi vásárlás is belefért, és éppen békésen kávéztam volna egyet, némi olvasással, még ebéd és délutáni szendergés előtt, amikor kitört a vészhelyzet.

Mindezt az után, hogy áldott kezű, 85 éves nagybátyám, Sanyi, három villanykapcsolót kicserélt újra, mert az eredetiek, alighanem a 30-40 éve épült házzal egyidős példányok, már hol működtek, hol nem. Sanyink, beszerezte az új villanykapcsolókat, és dacolva a jeges északi széllel, 84 éves, Csöpi nagynénémmel kézenfogva, eljött és kicserélte frissre, jóra, újra, oda vagyok értük!

Kisebb lányom ígérete, hogy átveszi az unokák felügyeletét az apjuktól, aki hazahozza őket az óvodából, iskolából, mert az anyjuk éppen valami kötelező továbbképzés rabja, megdőlt azon, hogy őt viszont egy kötelező megbeszélésre rángatták be, ami a terv szerint eddig és eddig tart csak, de ez szépen felborított mindent.

Mit volt mit tenni, szépen beugrottam, mint lábadozó nagymama, és mindannyiunk örömére, remek délutánt töltöttem az unokákkal, és mindössze arra kellett ügyelni, hogy ne szuszogjam, pusziljam össze őket, szerezzék csak be nyugodtan, saját jogon, az én közreműködésem nélkül, a soros meghűlést, fertőzést!

Zalán elmesélte a legújabb, éppen befejezett forgatókönyvének történetét, amit ezúttal filmre is vesznek a barátaival, Zitámmal énekelve veszekedtünk azon, hogy ki rak rendet, mint egy komoly dalműben, énekelve, lehetőleg rímekbe szedve válaszolgattunk egymásnak, elolvastunk egy könyvet, ami a lányaimnak is kedvence volt hajdanán, eszegettünk és babaházaztunk, nagyokat nevettünk és remek volt a délután, ám mire hazaértem, megvacsoráztam, tisztálkodtam, már igencsak éreztem, a délutáni pihenés hiányát, és szégyen ide, szégyen oda, nem volt még nyolc óra sem, amikor ágyba bújtam, kis olvasnivalóval, és azzal a kockázattal, hogy legfeljebb éjszaka ébredek, hajnal helyett.

De nem így esett, mert alig olvastam el, mind álmosabban, egy-két oldalt, megcsörrent a konyhában a telefonom. Dúltam-fúltam! Mit felejtettek el a lányaim? Csak nem történt valakivel valami baj? Ilyenkor már a család nem hív engem, ismerik a (mindenki másétól rendesen eltérő) szokásaimat. De nem, nem a családom volt, egy ismeretlen férfiember, elég körülményesen mesélte el, hogy hányadik szomszédtól tudta meg nagy nehezen a telefonszámomat, és ezzel, csak mint egy rossz krimiben, egyre csak fokozta az izgalmat, hogy te jó ég, csak nem történt valami komoly baj a kevei házzal, betörtek tán, vagy még ennél is rosszabb történt, mígnem kiderült, hogy potenciális vevővel van dolgom! Ráadásul olyannal, aki már valahol az Alföldön, újjáépítette a nagyszülei, sokkal pusztultabb állapotú vályogházát, ami vendégházként működik, ráadásul jól.

Szó szót követett, a Csepel-sziget történelmétől (például ez a sziget volt a mindenkori királyné nászajándéka, a jövedelmezőségét javító, különleges kiváltságokkal, jogokkal, és ezért igen vonzó volt a betelepülők számára), a családom történetén keresztül egészen az ingatlan a felújítást követő, várható értéknövekményének latolgatásáig!

Ha csak ennyi haszna volt ennek a tegnapi telefonnak, már megérte! Ismét egy bizonyosság arról, hogy minden ellenkező jel dacára, igenis létezik még az udvariasság, a kedvesség, az érdeklődés, egymás tisztelete, a jóízű beszélgetés ismeretlenek között, a megértés, ha meghallgatsz egy embertársat! Jaj, de köszönöm! Jaj, de jókor jött!