Elzárkózva

Alig egy hete döntöttem úgy, hogy visszavonulok.

Visszakozom, nem teszem közzé az írásaimat, gondolataimat a megszokott, kettős csatornán, a közösségi média segítségével és a blogomon, párhuzamosan, hanem visszahúzódom, és csak a saját, virtuális fiókomnak, a blogomnak írok.

Szegény blogom látogatottsága igencsak csekély. Ezt a helyzetet természetesen magam idéztem elő, mert mindkét felületen, egyidőben és teljes terjedelmében jelentettem meg az írásokat, nem volt miért a blogra kattintani.

Döntésemnél nem számoltam azonban azzal, hogy milyen pocsék hatással lesz majd rám az, hogy megfosztottam magam attól a nagyszerű örömforrástól is, amit a reakciók, a like-ok és kommentárok, a mosolyok és szívecskék, utált szóval élve, a visszajelzések jelentettek a számomra.

Változó volt a jelzések száma, a 10-20-tól az 50-60-ig, nagyritkán ennél is többen jelezték, hogy olvasták, de soha nem maradt egy sor sem olvasatlanul, s sokan voltak, akik csak névnap-, vagy születésnap-köszöntésükkor írták, hogy örömmel olvasnak, különösen ilyen, vagy éppen másmilyen, megszokott témám a kedvencük, mint az unokáimról szólók, a főzősek, az ilyenek, az olyanok. Ebből aztán arra következtetek, hogy többen olvastak, mint ahányan ezt valamilyen formában a tudomásomra hozták.

Hazudik, aki mást mond, mert aki ír, vagy bármi más formában fejezi ki a gondolatait, érzéseit, annak a lelkében ott él, tombol, a közlési vágy, a megmutatkozás kiolthatatlan igénye, amit ezzel a döntésemmel, önként, bár korántsem dalolva, én, magam zúztam atomi részecskékre.

Nem is önként. A szeretteim nyomására, és védelmében. Pedig Isten látja lelkem, rettentően szűrtem a mondandómat. Soha nem írok politikáról, bár néha fulladozom, olyasmiről, amivel megbánthatok ismerősöket, rokonokat, még akkor sem, ha kis híján megfulladok, nem írok szerelemről, kapcsolatokról, nem írom meg, hogy mi fáj igazán, mert ezeket a fájdalmakat többnyire éppen azok okozzák, akikkel kapcsolatban vagyok, és hát ugye nem bánthatom meg az ő érzékenységüket. Ha mégis írok ilyesmiről, azt megsemmisítem.

Bár éppen most is írok, de ez egyre inkább arra, a végtelen, belső monológra emlékeztet, amivel mindannyian együtt élünk.

Megszenvedem. Megkínlódom, naponta százszor.

Ha hihetnék kedves nagyanyám babonáinak, akkor ma egy kiadós sírás elé néznék, hajnal óta cefetül viszket a jobb szemem, ami tudvalévőleg sírást, míg a bal szem viszketése, nevetést jelez, és mennyire, de mennyire jól esne, egy lelket-szívet frissítő, kiadós, önfeledt sírás, de már évtizedekben mérhető, időtlen idők óta, nem sírtam, zokogtam amúgy Isten igazából.

Nem mondom, egy kis elérzékenyülés valami megható olvasmány, unokáim tündérségei, szereplése, kedvessége, netán valami film okán elért, egy-két könnycsepp csurrant-cseppent, de réges-régen megtanultam az igazi mély fájdalom, bánat, megbántottság elfojtását, elrejtését, és az a krokodil-könnyes, csuklásig tartó, testet-lelket rázó, és egyben felszabadító, megtisztító, zokogás, az bizony alighanem végérvényesen a múlté. Ahogyan a gyomorfájdító, arcizom-görcsöt okozó, köhögésbe fulladó, végtelen nevetés is. Megmaradt a mosoly (szerencsére), a kis kacagások, az udvarias és kedves nevetgélések, de a könnyfakasztó, smink-elkenő, röhögés is immár a múlté.

Amiképpen a boldog várakozás az írásaim visszhangjára.