Az önbizalom

Az egyik távoli, mondhatnám felszínes ismerősöm, afféle munkahelyi ismeretség (amely –tudvalévőleg - a közös munkahely elhagyásával, az esetek döntő részében, minden különleges beavatkozás nélkül szépen, magától elsorvad), mostanában ünnepelte születésnapját.

Nagy barátunk, a FB, alkalmas eszköz arra, hogy jelentősen lassítsa ezt a fajta, természetes felejtést, így, akarva-akaratlanul az ember, hosszasabban értesül az immár tartalmatlanná vált kapcsolatok másik szereplőjének életéről. Persze, tehetnék ellene, de ritkán teszek.

Úgy emlékszem a szóbanforgó hölgy, a munkatársak sokaságából, a „nem kellemetlen” körbe került nálam, ami azt jelentette, hogy nem esett nehezemre a mosolyogva köszönés, az egy-két szavas, mondatos, semleges szóváltás a folyosón, a büfében, itt-ott, ha összefutottunk. És összefutottunk, meglehetős gyakorisággal, sőt, az is feltűnt, hogy a nevezett hölgynek, jelentős holdudvara van, hol itt, hol ott, hol ebben, hol abban a szobában találtam, láthatóan bizalmas beszélgetésbe mélyedve, a legkülönbözőbb kollégákkal, kolléganőkkel, illendően, félfenékkel, ugrásra készen ülve az amúgy is kényelmetlen irodai székek peremén, vagy sutyorogva, a folyosók félhomályában.

Vezetői énem ilyenkor halkan borzongott, soha nem favorizáltam a hírvivőket, a munkahelyi magánéletet élőket, mert ez többnyire arra utalt, hogy a kelleténél több az illető ráérő ideje, ami vagy a feladatok hiányával, vagy azok ellátásának felszínességével, elnagyolásával magyarázható, és ezek egyike sem szül jó vért egy munkahelyen, ám ez a hölgy kedvesen, és valódi főnökei (látható) elégedetlensége, ugyanakkor bárminemű előrelépés, kinevezés, fizetés-gyarapodás nélkül vészelte át a munkanapokat, heteket, éveket.

Ismeretségünk közös munkahelyen töltött első három évében megmaradt előadó, vagy legfeljebb főelőadó, ami – lássuk be – egy az 50-es éveiben járó munkavállaló esetében azért nem a legfényesebb, elképzelhető karrier.

Nos, ez a kolléganő-ismerős, a neki küldött születésnapi jókívánságokat a FB-on nagyjából ezzel a megszólítással köszönte meg: „Kedves Barátaim, Ismerőseim, Tisztelőim, Követőim!

Leesett az állam!

Azóta is azon gondolkozom, hogy vajon kinek a szájából tartanám autentikusnak ezt a megszólítást. Egy Oscar-díj jelölt? Egy Nobel-díj várományos? Egy az emberiség többsége által elfogadott és ismert, vallási vezető? Nem! Ha ezek bármelyike is ekképpen szólítaná meg a hallgatóit, nézőit, olvasóit, köszöntőit, akkor a követőinek és tisztelőinek létszáma alighanem mértani haladvány szerint csökkenne, joggal.

Többször is átolvastam a teljes köszönet-mondást, hátha vicc az egész, hátha csak a „Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei” humoros átirata ez a megszólítás, hátha irónia, de – noha a lényegében leginkább magyarázkodó köszönetmondás végén megvillan valami nagyon darabos, jóindulattal humorosnak is tekinthető megjegyzés - összességében semmi másról nincs szó, mint arról, hogy a személyes jókívánságra válaszképpen szokásos, udvarias személyes köszönetmondás helyett, a köszöntő sokaságnak, így, sommásan, egyetlen üzenetben válaszol.

Mi a fenétől alakul ki egy-egy embertársamban, vagy talán igencsak elszámoltam magam, nem is egy-egyben, de igencsak sokakban, az ilyen mértékű önbizalom?

Még, ha lennének is követőim, hiszen már időtlen idők óta írok, és imitt-amott megmutatom az írásaim egyikét-másikát, és valóban vannak, akik vissza-visszatérnek, és elolvassák, amit írtam, de hogy ezeket az érdeklődőket követőimnek tekintsem, és ekképpen nevezzem meg, hát ehhez legalábbis újra kellene születnem.

Meg közel hetven év alatt, talán akadt egynél több embertársam, akik pillanatokra, netán hosszabb-rövidebb időszakon át, akár tisztelhettek volna, de soha, még csak eszembe se jutna őket tisztelőimnek tekinteni és így megszólítani.

Még akkor sem – s íme, megint kitör belőlem az örök optimista - ha a megszólítást mégis viccesnek, mulatságosnak, ironikusnak szánta a köszönetmondó, nos, még akkor sem!