Néha nagyon fáj

Ma hajnalban egy ismerősöm, aki sokkal inkább édesapám ismerőse, szakmai barátja volt, és én, egy röpke bemutatáson kívül, inkább távoli ismerősként tartottam számon, megváltoztatta a vezetéknevét.

Noha időközben, a jó, közösségi médiának köszönhetően, ezt az illetőt, megnyilvánulásai, kommentárjai, véleménye alapján immár szinte a barátomnak mondanám, az életútja mégsem ismeretes előttem, így aztán csak a későbbi, hozzáfűzött megjegyzésekből vált világossá, hogy a névváltoztatás, hajdani felesége nevének felvétele, nagyrabecsüléstől, szeretettől, el nem múló érzésektől indíttatva.

Az érzéshullám, amit ez a gesztus kiváltott belőlem, minden valószínűség szerint annak is köszönhető, hogy valami kórság bujkál bennem. Már az estém sem volt tökéletes, de reggelre megfájdult a torkom, fújkálom az orrom, köhögök, és most már – dacára a legmelegebb pulóveremnek, amibe beleburkolództam, és a torkom köré kötött selyemsálnak, igencsak borzongok, és tervezem, hogy a reggeli és némi kis írogatás után, visszabújok az ágyba, egy kis gyógyulásra. Csak remélem, hogy nem az az influenza, ami éppen divatba jött.

Ha az ember betegecske, akkor esendőbb, nehezebben fojtja vissza azokat az érzéseket, fájdalmakat, amiket szeretne örökre eltemetni a lelke legmélyebb bugyraiban.

Ilyen érzés az is, hogy sohasem ismertem, és már esély sincs arra, hogy megismerjem, hogy milyen lehet, ha az embert a családja, a szerelmese, a társa elismeri, nagyra becsüli, méltányolja a tulajdonságait, a teljesítményét, a tehetségét. Milyen lehet, ha az ember törekvéseit támogatják és elismerik?

Amolyan jófajta, a keresztény hagyományokra erősen támaszkodó famíliában, amilyen az enyém is volt, a gyereknevelés sarkalatos alappontja a folyamatos figyelmeztetés, számonkérés volt, és, hát mi másra lehet figyelmeztetni egy neveletlen gyereket, mint a mulasztásaira, a hibáira, a gyengéire, mert ugye ezeket le kell gyűrni-győzni, és töretlenül megvalósítani, az első a kötelesség elvet.

A jó teljesítmény az említésre sem méltó, az természetes! A büszkeség, a büszkélkedés pedig hiba, sőt bűn, mert ugye nem kellőképpen alázatos, ráadásul a hiúság főbűnébe esést is megtestesíti, és ezt nem támogathatja egy felelős szülő, nagyszülő, holmi fölösleges dicséretekkel, de nem ám!

Ezért aztán megtanultam a dicséret-, pontosabban elismerés-mentes életvitelt annyira, hogy mire felnőtté váltam, a barátoktól, ismerősöktől, kollégáktól érkező elismerést sem tudta, kezelni, elfogadni, megköszönni, egyet tudtam csak, harcolni érte, hiszen egész életemben erre vágytam a leginkább, erre, hogy azt mondják, remek, pazar, örömömre szolgált, tetszik, de kár, hogy nem nekem jutott eszembe, örömet szereztél, sorolhatnám.

A mai eszemmel már fel tudom mérni, hogy milyen őrülten suta jelzésekkel riasztottam el a környezetemet attól, hogy méltányolja a produkcióimat, és hogyan neveltem rá újra és újra mindenkit arra, hogy engem ne is jusson eszébe dicsérő szóval illetni, mert elviccelem, elhárítom, elhessegetem.

Persze, remek partnereim is voltak ehhez a játékhoz, például az én jó férjem, aki nekem volt, és aki mesterfokon űzte a feleség-megalázás művészetét, a társaságban, vicces történetek elmesélésével, és szűkebb, családi körben ennél durvább és közvetlenebb stílusban. Az „azt hiszed, hogy itthon is…” kezdetű monológjai sorra arról szóltak, hogy a szakmai sikereimet nehogy már emberi sikerként éljem meg, mert itthon aztán bőven van még mit javítanom a stílusomon, a tetteimen, a külsőmön, a főztömön, akármin, bármin mindenen!

Nagy szerencse, hogy a lányaim azért méltányolják valamelyest az anyjukat, és ezzel, majdnem egyedül vannak, széles e világon.

Nem panaszkodom tovább, mert tudván-tudom, hogy én legalább annyira hozzájárultam a helyzet kialakulásához, fennmaradásához, mint a környezetem, de azért itt is, most is elismerem, hogy néha nagyon fáj, hogy fenemód hiányzik, csudamód jól esne, és végtelenül zavarba ejtene, ha megtörténne.