Eperfagyi tejszínhabbal

Ha feltenném magamnak azt a kérdést, hogy az életem melyik időszakát jellemzi leginkább a „teljes boldogság” idealisztikus megjelölése, így május elejéhez közeledvén, habozás nélkül vágnám rá, hogy az érettségi szünet időszaka volt az.

Miért?

Egyrészt hiúsági okokból! Jóllehet, a magam, csúcsidőmben 157 centis magasságához képest sose voltam rettenetesen túlsúlyos, de azért volt két kiugró súllyal jellemezhető időszakom, a 40-es éveim, és az 50-es éveim vége, amidőn megközelítettem a 70 kilós csúcsot, de zömében úgy 60 kiló körül cirkuláltam, kivéve, az érettségi szünetet! Akkoriban, ugyanis úgy 48 kiló voltam, vékony, inas, kecses, de az én időmben, az érettségi szünetben mindenki kegyetlenül lefogyott.

Ezek a 20 kilós súlykülönbségek rémisztőbben hangzanak a valóságnál, mert roppant szerencsémre, egy genetikai áldás folytán, teljes testfelületen hízok, és fogyok, mint mondják, tokától bokáig! Olykor, még a cipőméretemre is kihatott egy-egy súlyváltozás, a „még éppen kényelmes-„ től, az immár „kilépek belőle” állapotig, úgyhogy szinte ruhatár-változtatás nélkül vészeltem át, némi gomb-átvarrogatással a súlyváltozásaimat. (Ne kerüljön megemlítésre, az életemet végig kísérő, pocakosodás rémképe, mert ez sokkal inkább emésztő-rendszeri anomália folyománya, semmint súly-kérdés!)

Másrészt viszont azért volt idilli ez az időszak, mert Anyu úgy döntött, hogy tarthatatlan az én egész napos bezártságom, könyvek fölé görnyedésem, és minden kora este, vacsora után, felsétáltunk a házunktól úgy tízpercnyire lévő Daubnerhez, majd az ott vásárolt fagyit elfogyasztva, hazasétáltunk.

Milyen fellengzősen hangzik, hogy a „házunktól”! A mi házunk, voltaképpen a dédapám háza, az 1880-as években épülhetett, és mire már mi laktuk, addigra igencsak rozoga, beázó, hámló vakolatú, salétromos, talajvizes, örökös reparálásra szoruló, igazi óbudai sváb ház lett, amelynek a falaiba a mészkőtömbtől a vályogig mindent, bármit beépített, a takarékos sváb építő, annak minden következményével. De hangzani, jól hangzott, hogy Szépvölgyi úti ház!

Szerintem „a Daubner” a cukrászat szerelmeseinek és ismerőinek a körében fogalom! A most idézett korszakban, éppen 1970-et írtunk, amidőn maturáltam, a Daubner csak egy örökölt, eléggé lepusztult sváb ház volt a Szépvölgyi – Pusztaszeri út sarkán, de a süteményei, fagylaltjai a család féltve őrzött és hosszasan csiszolgatott receptjeinek megfelelően műremekek voltak! (Mostanában is azok, sokkal fényesebb környezetben.)

Szóval, sétálgattunk, csordogáltunk lefelé az alkonyba boruló Szépvölgyi úton, messze nem volt még nagy az autó-forgalom akkoriban, a virágzásnak indult hársak és a kis házak között megbújó kertek mentén, és mire hazaértünk, éppen elfogyott a fagyi, ami az esetemben minden alkalommal eperfagyi volt, tejes, tejszínes és igazi eperből készítve, benne az apró eper-magokkal. Sátoros ünnepen, még egy gombóc tejszínhab is került a fagyi tetejére, és aztán lehetett játszadozni a megoldhatatlan feladattal, hogy minél több fagyi-falathoz jusson a tejszínből!

Mindez, csak arról jutott az eszembe, hogy megnézve a mára várható időjárást kiderült, hogy minden riogatás dacára, még ma is megmarad a finom sétaidő!

Jóllehet, azt hittem, hogy remekül felkészültem a négynapos hétvégére, főtt étellel (borsóleves, grízes tészta, paprikás csirke nokedlivel, rántott csirke krumpli kompót, és a maradékok), de nincs olyan háztartás, amelynél ne lehetne még valamit vásárolgatni, akkor is, ha „minden" megtalálható otthon!

Így aztán el is döntöttem, hogy a mai, délelőtti sétámat összekötöm egy kis vásárlással, veszek eperfagyit (bármennyire is csak valami aromával idézik elő az eper ízt), csokifagyit, van itthon tejszín, friss eper, és megünneplem a hajdanvolt, fél évszázaddal korábbi, májusi, családi séták emlékét, egy kis délutáni epres-fagyis, tejszínhabos nassolással!