Hajnali szirénahang

Az én kicsi lakásom, a nyolcadikon, éppen három roppant forgalmas út között van. A Szentendrei, a Huszti és azzal párhuzamosan, a Vörösvári úttal immár egybeolvadt, Bécsi út lámpái szépen, párhuzamosan sorakoznak és vezetnek észak felé.

Ha nincs köd, egészen hosszan szemlélhető a már lombosodó fák, a szélben mozgó, árnyat vető ágai között felvillanó lámpafények játéka. Élvezem, szeretem, és minduntalan Babits, Esti kérdésének néhány sora jut eszembe:

„vagy idegen várost bolygván

keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;”

Csakhogy ez a város nem idegen, de nem is ismert (ki ismerhetné igazán?), pusztán ismerős, és az esti, éjszakai vagy hajnali idillt gyakran töri szilánkokra a mentő-, rendőr, tűzoltó autók szirénázó hangja.

Sárka lányommal gyakran mosolygunk azon, ha éppen nem hahotázunk inkább, hogy iskolapéldái vagyunk a Doppler-effektusnak, ugyanis soha nem tudjuk eldönteni, hogy voltaképpen honnan ered a hang. Ezért amíg magam is vezettem, de közös útjainkon Sárka is, für alle falle lehúzódunk, lelassítunk, ha szirénát hallunk, mert ki tudja, hátha így segíthetünk. Hagyjuk, hogy engem például egyszer csaknem felképelt egy dühös autós a hátam mögül, és sokszor integetek vissza a kedves autós társaknak, hogy igen, én vagyok a vezető hölgy „qva” anyja, engem lehet átkozni, nagy nyugalommal.

Visszakanyarodva a három forgalmas, fő-útvonal közé beékelt hajnali megfigyelő-helyemhez, mélységes mély, gyomor-szorító aggodalmat ébreszt bennem, ha szirénahangot hallok hajnalonta, kiváltképp, ha mint ma is, sok-sok szirénázó autó hangját hallom. Megpróbálom azonosítani, hogy melyik útvonalon és merre száguldoznak, ez persze időbe telik, ha végül sikerül, és megnyugvás, ha nem szeretteim felé száguldanak, illetve dehogy! Ekkor ugyanis jönnek azok a baljós gondolatok, hogy tán már visszafelé robognak, a hajnali sötétségben azonosíthatatlan járművek, ki tudja, hogy életet mentettek-e, vagy tüzet oltottak, vagy netán egy bűncselekményt előztek-e meg, és igazán csak akkor szűnik meg a szorongásom, amikor már mindenkiről tudom, hogy rendben van. Ez sokszor, sőt mindig, órákkal később következik be.

Ezt a szorongást (mert persze szorongok másért is) aztán megpróbálom zenével, könyvekkel, varrással, kötéssel, horgolással, írással, főzéssel, takarítással megfékezni, kordában tartani, de nincs az a könyv, az az ajándék-terv, az a pormentes lakás, ami elég lenne az aggódás, a féltés elfojtásához.

Mintha megannyi anyám, nagyanyám, ősanyám felhalmozott aggodalmát hurcolnám a lelkemben, érzem a félelmeiket, a bánatukat, a fájdalmukat, és féltem az enyéimet, a barátaimat, még azokat is, akikre neheztelek, haragszom, féltem embertársaimat.

Én volnék dilis? Ti hogy vagytok ezzel?