Miért annyira nehéz?

Miért annyira nehéz, szinte lehetetlen, az unokákkal megértetni azt az egészen egyszerű szabályt, hogy akkor és csak akkor vesszük elő a következő játékot, ha az előzőt, amit meguntunk, elraktuk, visszapakoltuk a megszokott helyére?

Miért vált ki értelmetlen és kezelhetetlen dacot ez az egyszerű kérdés a legkisebből és a nagyobbacskákból egyaránt?

Miért vágja rá a három éves, egyébként tündérnek született kislány a „mert nem akarom” választ habozás nélkül a harmadszorra elhangzó kérésre, hogy szedje, legyen szíves össze a földön, akkurátusan eltrimmelt zöldségféléket és akkor elpakoljuk a konyhát, és elővehetjük a plüss-macikat, tigriseket és egyebeket, de előbb semmiképpen?

Sose fogom megérteni, alighanem korábban fogják az egészet kinőni és elfelejteni, mintsem, hogy megérteném, mi is ennek az oka!

Ugyanezt a harcot már több hullámban megvívtam a lányaimmal is, amíg felnőttek és önálló lábra álltak, egyszer gyerekkorukban, egyszer aztán a kamaszkorban, persze egészen más „tárgyi környezetben”, mert amíg kiskorukban a lego-kockák, könyvek és babák voltak a szobájukba belépést akadályozó barikád alkotó elemei, addig kamaszkorukra a kólás üvegek, kajás-tányérok, a levetett szennyes és válogatás okán előrángatott tiszta ruhák egyvelege alkotta főképpen a belépést akadályozó úttorlaszt.

Manapság, a közel tíz éves Zalán unokámmal már egyszerűbb boltolni, üzletet kötni, mert némi jutalom kilátásba helyezése, és némi érvelés (na, ugye, ha mindig mindent visszateszünk a helyére, akkor legközelebb is megtaláljuk, ha szükséges) együttesen célra vezet, ám a kisebbel, az angyalkával, a tündérlánnyal, még éppen csak a harc legelején járunk, és egyelőre ő áll győzelemre!

Ha a fene, fenét eszik, akkor sem pakol el, semmit, de semmit! Most nincs kedvem, Zalán segíts, jaj a Zalán nem segít, majd később, ezek a verbális ellenérvek, de legtöbbször a non-verbális duzzogás az egyetlen reakció. Ilyenkor, mindent, ami egy három éves gyereken összeszorítható, azt bizony össze is szorít! A kis szemöldökét, amitől felsejlik majdani, morcos nagyanyó képe, a száját, a fogait, a vállait, a karjait, szorosan a mellkasa előtt összekulcsolva. Lehetőleg összekuporodik, valamelyik karosszék sarkában, a térdeit – szigorúan összeszorítva – az álláig húzza, összezárt lábakkal, lábfejjel gubbaszt hosszasan (akár két teljes percig is) a szék sarkában, és gyilkos tekintettel méreget, és ha megismételném a kérésemet, akkor ezt az összezárt szorítást még szorosabbra venné.

Ha nem lenne annyira mulatságom, akkor akár bosszantó is lehetne!

A végén, ilyenkor természetesen én rámolom el a dolgokat, ahogy kell. Csupán annyit szoktam megjegyezni, hogy most szomorú vagyok és egy kicsit mérges is, de remélem, hogy legközelebb segít majd Zita is!

Nem kell túl sok idő ahhoz, hogy a kicsi lány is felengedjen a nagy összeszorítottságából, és halk sompolygással megjelenjen, valahol a környékemen, gondolom felmérni, hogy véget ért-e már a haragom, a neheztelésem, bele lehet-e vágni a következő, közös játékban, jókora szétrámolással!

Ez a várakozása többnyire beválik!

Próbáltam felkutatni egy kellően morcos fényképet a kis hölgyről, de sehogy sem találtam. Pedig milyen remek illusztráció lett volna, de nincs mit tenni, ez a gyerek kedvesnek született!

Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy gondoskodó!

Ő az, aki mindenkit, mindenkor megvigasztal. Nem baj, kezdi, majd elmúlik, majd meggyógyul, majd megpuszilom és már nem is fáj.

Mostanában volt a születésnapja, és még friss az élmény, hogy ő immár három éves. Én három éves vagyok, jelenti be gyakran, és kis habozással, mutogatja az ujjacskáin is a hármat, váltakozva hol kettőt, hol hármat, de idővel kiköt a jó megoldás mellett. Ti is három évesek vagytok? Sárka és én is harsány kacagással fogadjuk a kérdést, mire Zita azonnal megvigasztal bennünket, hogy nem baj, majd ti is lesztek mindjárt három évesek!

Ha Zita iszik a kulacsából, azonnal felkapja a vele játszó fél poharát és odaviszi (ajjaj, már megint törölgethetjük az asztalt és a padlót), igyál te is! Ha eszeget valamit, azonnal a másik szájába is betuszkol egy morzsányit, egyél te is! Ellenben, ha valaki más eszik a jelenlétében, akkor nem falatot kér, hanem kijelenti, hogy tetszik nekem a te vacsorád (reggelid, ebéded). Akkor kötelező rávágni, hogy kérsz egy falatot, megkóstolod?

Zitám az a gyerek, aki a játszótéren megölelgeti az autista kislányt, akitől minden más gyerek elhúzódik, megsimigáltam – mondja – mert szomorú volt, és utána hosszasan játszik vele. Zita mellett nem lehet szomorkodni, mert azonnal intézkedik, megölelget, megpuszilgat, megnyugtat szavakkal is, a „nem, baj, majd” bevezetéshez kapcsolva a bíztató megoldás kulcsszavát.

Mindent kér, és mindent megköszön.

Istenem, de varázslatos 3-4 év vár ránk!

Lehet, hogy kicsit több is, mert noha Zalán immár 10 éves, és a kiskamaszkor minden sajátossága megjelent a viselkedésében, őszibarack pofiján már el is múlt, az első pattanás, de nem múlt el – nagy szerencsénkre – az együtt töltött idő varázslatossága, még csak meg sem fakult! Már nem lehet puszilgatni, de ha megérkezem, vagy elköszönök tőle, akkor egy rakéta sebességével robban a karjaimba, és kiszorítja belőlem azt a kis levegőt is, amit tágult tüdőm a légzőgyakorlataim segítségével még képes befogadni.

Na, mit szaporítom itt a szót, röviden is összefoglalható, nincs nagyobb csoda, mint amit az unokákkal élhet át az ember!