Ha az ember unokája…

Éppen végeztem a Zita unokám névnapjára szánt ajándékok elkészítésével, ezúttal gyümölcsöket varrogattam filcből, ami ugye szerves folytatása volt a közelmúltbeli, születésnapi ajándékozásnak, amidőn – szintúgy filcből varrt - zöldségeket kapott.

Éppen fontolgatni kezdtem, hogy mi legyen a következő ilyen irányú terv, amikor egyik reggel, úgy ¾ 8 körül csörgött a telefonom. Zitám akart velem beszélni, a bölcsődei készülődés közben. Bele is kezdett, hogy képzeld kis Mandika láttam egy mesét, színes cápákról szólt és gondoltam te varrsz nekem színes cápákat.

Mit mondjak, a cápa egyáltalán nem tartozik a kedvenc élőlényeim közé, nehezen is tudom kedves játékfiguraként elképzelni, ha mégannyira színes is, de ha egyszem lányunokámnak kérése van, akkor nincs más hátra, mint előre, neki kell látni a feladat teljesítésének.

Közben persze még számos fontos kérdést is megvitattunk, Zita megmutatta a telefonon keresztül a sátrát, amely a szobájában áll. Bemászott, majd megbeszéltük, hogy miért van sötét a sátorban, meg azt is, hogy tulajdonképpen kint is elég sötét van, történetesen borongós volt az a reggel, mivel „a napocska elbújt a felhők mögé”, de Zitám rögvest megnyugtatott, hogy „nincs baj kis Mandika, előbb utóbb úgyis előbújik a napocska”, így aztán menten derűsebbnek láttam én is a borús reggelt.

Aztán még bemutatót tartott arról is, hogy hogyan mászik föl az emeletes ágy „magas ágyára”, és arról is beszámolt, hogy hogyan mászik vissza a földre, hogy másképp, mint fordítva. És persze minden egyes mozdulatnál rákérdezett, hogy figyelsz kis Mandika, vagy látod kis Mandika, úgyhogy Zsófi már megelégelte a jócskán elnyúló diskurzust, és kezdte kapacitálni Zitát, hogy menni kéne öltözni, indulni kéne a bölcsődébe, mire jött a sírás, hogy én  még beszélgetnék kis Mandikával, de menni kell öltözni!

Na, nagy nehezen elköszöntünk egymástól, és én azon frissiben nekiláttam a cápák megtervezésének, mert kezdetben még csak elképzelésem sem volt arról, hogy milyenek legyenek.

Megnéztem néhány felvételt igazi cápákról, meg számos, túlzás nélkül rengeteg játék-cápát, varrott, faragott, hímzett feldolgozásban (ki a fene hinné, hogy ezt a rusnya ragadozót hányszor jelenítették meg játék formájában), és közben rajzolgattam a vázlatokat, javítgattam a rajzokat, míg kialakult egy változat. Csak annyit mondhatok, hogy nekem nem volt könnyű viszonylag kedves figurává formálni a cápát.

Aztán jött a következő fázis, a szabásminták elkészítése, és végül elkészült négy, színes cápa, Zita unokám kedvére! 

Azért a gyümölcsök helyesebbek lettek, íme: