Lánglelkű gyerekek

Ma hajnalban ezzel a poszttal örvendeztetett meg a véletlen. A lányom FB-s idővonalán osztotta meg, egy hajdani kollégája, és erről azonnal felébredt bennem számtalan emlék.

Pontosan az ilyen, általam lánglelkűnek titulált gyerekekért rajongtam, világ életemben! Az már egy másik kérdés, hogy az ilyen, legalábbis kétértelmű, alapvetően a sztereotip fogalmakra alapozó feladat ilyetén megoldását értékelők között, hány olyan tökös tanár van, aki megdicséri az ilyen választ, és hány olyan, aki ragaszkodik a tipikus megoldáshoz, és hibásnak tekinti azt. Félek megismerni az eredményt!

Igen, ezekért a különlegesen gondolkodó gyerekekért, emberekért rajongtam világ éltemben, és büszkén mondhatom, hogy engem két ilyen leszármazottal jutalmazott a sors, bár lehet, hogy ők maguk, ezt sokszor érezhették inkább büntetésnek, mint jutalomnak.

Például Sárka lányom, akit már az óvodában is, de aztán az iskolában végképp elkönyveltek „olyan más„-nak, mert másképp oldotta meg a feladatokat, nem az akkor sztereotípiák szűk mezsgyéjén belül. Ott volt például az olvasás-értési feladat a két szem szilvával, amit le kellett rajzolni, és naná, hogy Sárka rajzolt két tágra nyitott szemet, hosszú seprő-pillákkal és a végére egy szilvát, vagy az írd le számtan-nyelven feladat, amiben az ágról lehullott és fennmaradt leveleket kellett kivonás formájában leírni, de ő, richtig fordítva oldotta meg, mert a fennmaradó leveleket vonta ki a levélnyelek számából, nem a lehullottakat.

Hiába kértem a tanító-néniket, hogy az egyébként matematikailag teljesen korrekt válaszát fogadják el helyesnek, hiszen az, a válasz az volt, hogy sajnos Sárka megoldása nem tükrözi a példa szellemiségét, és egyébként is a gyerek olyan más!

Ettől kezdve, csak felnőtté válásáig folyt részemről az a küzdelem, hogy az iskola késztetését, ami szerint jobban jár, ha utánoz, másol, követ, ellensúlyozzam, amennyire csak lehet azzal, hogy használja, értékelje, élvezze a saját, nem mindig „szabályos” (bármit is jelentsen ez) gondolkodás-módja egyedi, izgalmas szépségét.

Vagy Zsófi lányom, aki még felnőtt korban is képes volt meghökkenteni mindenkit a saját észjárásával. Joghallgatóként a számvitel szigorlat állt előtte, és – lássuk be – a jogászok ritkán rendelkeznek kellően kifejlett könyvelői vénával, úgyhogy egy hazai bank fél közgazdasági osztálya készítette fel Zsófit a szigorlatra, heteken keresztül. A lelkére bogoztuk, hogy ha törik, ha szakad, a mérleg két oldalán a végösszegnek számszerűen egyeznie kell. Ez ugyebár a mérlegfőösszeg. Eszközök = források!

Véget ért az írásbeli szigorlat, jött Zsófi beszámolni róla. Kérdeztük, hogy na, mennyi lett a mérlegfőösszeg, mire a válasz: az eszközök 20 millió, a források mondjuk 22. Leizzadtunk.

Mit ad az Isten, Zsófi jelest kapott, mert ugye rossz volt a példa, ezért csak az ő megoldása lett hibátlan, mert két-háromheti edzés dacára is, még mindig képes volt a saját észjárásának jobban hinni, mint a számára elfogadhatatlan szabályokat betartani.

Büszke vagyok rájuk!

Hiszek abban, hogy pontosan az ilyen, olykor másként gondolkodó gyerekek, felnőttek viszik előre a világot!

Nem feltétlenül díjakban, kitüntetésekben, látványos elismerésben mérhető módon, de azzal, hogy elfogadóbbá és elfogadhatóbbá teszik szűkebb-tágabb környezetük számára a létezést, a mindennapokat, mert meglátják, észreveszik a megbújó párhuzamos lehetőségeket, a helyzetek, gondok, bajok kivételes megoldásának módjait, a kiutakat.

Ugyan ennyire kitartóan, mondhatnánk, szinte vakon hiszek abban is, hogy minden emberi lényben valahol él egy-egy szikra ebből a képességből, van, akinél elfojthatatlanul és folytonosan működik, és vannak számosan, akikből pedig kitartó biztatással, támogatással lehet csak előcsalogatni. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne lássam meg - sajnos már elég korai életszakaszban is - néhányukban azt is, hogy feléleszthetetlenül kiégett, elhamvadt a szikra, és minden egyes ilyen emberért – ha összesodor bennünket az élet - megszakad a szívem.

Mit van mit tenni, támogatni kell mindazokat, akikben még pislákol.

Egy hétvégi történet jut még az eszembe. A testvérem és az én, együttesen már 7 unokája készülődött éppen kifelé a kertbe, amikor az egyikük elmesélte, hogy már két veszélyes pályán is lesiklott, pedig még csak most kezdett síelni. A másik elmesélte, hogy őt inkább a korcsolyázás érdekli, mert az milyen óriási, szuper-érdekes dolog. A harmadik, meg lehorgasztott fejjel szomorkodott, hogy ő bizony se korizni, se síelni nem tud. Aranyom – mondtam neki – te meg tudsz cigánykerekezni, ők ketten, viszont nem! Ó, ez igaz – jött a válasz, felcsillanó szemmel – és úgy lenyomom a spárgát is, hogy csak, na! Mindhárman – ők a nagyobbak a csapatban – elismerő szemmel, hümmögve méregették egymást, és én persze nem fukarkodtam a szentenciával sem, hogy jegyezzétek meg drágáim, mindenki különleges, csak mindenki másképpen!

Na, erről nem (lenne) szabad soha elfelejtkeznünk!