Tudjátok, hogy milyen az?

Tudjátok, hogy milyen az, amikor egyszer csak az ember, a vasárnap délutáni, békés, cigizős, kávézós olvasgatása közben észleli, hogy egy közel három centi nagyságú, tetőtől talpig feketén szőrős, mélybőgő hangon zúgó valami repült be a résre nyitott ablakai egyikén? Ultrahangos rovar-riasztó ide, vagy oda, ez a bassz-baritonban zümmögő, lassan röpködő, ám mindennek nekiütköző monstrum, kitartóan köröz, és egyre csak közeledik. (Jól van, lehet, hogy a mérettel túloztam, egy parányit, talán két centi is elég lett volna!)

Keresgettem a Google-ban, és leginkább, a kövi dongóra hajadzott ez a berepülő lény:

Remélem, hogy valami méh-darázs származékkal (hártyásszárnyúak rendje) van dolgom, amelyekről már többször kiderült, hogy okosabbak némely rovar társaiknál, és előbb-utóbb észlelik a menekülési lehetőséget, ezért sovány-malac-vágtában lerámolok mindent az ablakpárkányról, ami ki van rakva, sej ide, sej oda, de kirakva! (Nem észleli a menekülési lehetőséget - akármennyire is hártyás a szárnya - a légy, legyen bármekkora és bármilyen, a katica, a mezei poloska, a muslicák millió fajtája, a moly- és egyéb lepkefajták, ezek mindegyikével kísérleteztem már, és még ki tudja, milyen egyéb lények! Ezek, szegények, sokkal inkább a halált választják, és folytonosan neki-nekiröpülnek a csukott ablak-szárnynak, míg el nem pusztulnak, pedig centikre, ott áll a nyitott ablak, a szabadság!)

Nem annyira rózsával, mint a Vargáék ablaka, de egy hajdani, iparjogvédelmi konferencia során, Japánból, Apu által hozott, fából készült, szakés ivókészség (az öngyújtók laknak benne), egy ceruzatárolóként szolgáló hollandi fapapucs, és egy torony-magas papír zsebkendő oszlop, mindenképpen korlátozza az ablaknyitást. Na, ezeket lekapom, az ablakot szélesre tárom, és én, a maradék kávémmal és a könyvemmel az ajtót becsukva, a hálószobába menekülök.

Kis olvasás, fülelés, hogy hallom-e még a lény brácsázását, majd személyes ellenőrzés. Háromszor, mert az első két alkalommal, a hívatlan vendég mindössze azért volt néma, mert éppen megpihent, no, nem őszi levélen, mint bóbita - mert ugyebár ennek most nincs szezonja - ám ellenben a függönyön, és csak az én belépőmre várt, mint végszóra, hogy kőröző röptét folytassa, ám harmadjára, örömmel konstatáltam, hogy észlelte a kiutat, sőt, élt is vele!

Ablakcsukás, pontosabban résre nyitás, visszapakolás, de nem, a pontos sorrend mégis inkább az, hogy hálaadás a természet végtelen csodájának, és a velünk párhuzamosan és együtt élő lények közötti, láthatatlan kommunikáció erejének és csodájának, majd pakolás, stb., és legvégül, megbékült megnyugvás.

A hétvégém egyébként is csodás volt! Mindkét unokám villámlátogatást tett nálam. Megérkeztek szombaton, késő délután, kis játék, vacsora, ismét játék, majd ágyazás, pizsama, fogmosás, alvás. (Ezen a hétvégén Woodstock volt, kihagytuk a fürdést, lehet engem megkövezni, de a kicsik fáradtak és álmosak voltak, én meg vállalom, a „koszos vénasszony” minősítést.) Estére palacsinta készült a számukra, meg is ették, az utolsó szálig, reggelire foszlós, vajas, fonott kalács, annak csak a bő fele fogyott el!

Mindenki jót aludt, remekül és mosolyogva ébredt, reggeli után jókat játszottunk, míg meg nem érkezett Sárka, aki aztán haza is szállította a kicsiket, mert otthon már vártak rájuk a szülők, a barátaik, azok gyerekei, a kerti sütögetés, és a további önfeledt játék!

Minden „unokás” hétvége, vagy nap, maga a csoda! Zita például ezekben a napokban kezdett balkézzel is rajzolni. Apai örökség. Zalán is (szerintem máig is) „kétkezes” gyerek volt, váltva használta mindkettőt, és egyaránt ügyes volt mindegyikkel. Mondhat bárki, bármit, szerintem ez áldás! Most, már Zalán jobbkezes, de ballábbal lép, ha indul, ballábbal rúg a labdába, szóval mindkét félteke működik az agyában, és eléggé kiegyenlítetten. Zita is ezt az utat kezdte meg.

Zalán markánsan fiús, de ugyanakkor gyöngéd és kedves is. Most figyeltem meg, hogy kezdi betöltetni a gondoskodó nagytestvér szerepét, nevelgeti Zitát, terelgeti, nem hagyja például, hogy túl közelről nézze a mesét a TV-ben, vagy veszélyes helyekre másszon föl, ezt (is) imádom!

Zita, meg egy angyal! Kedvesen, szépen, mindig ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se bántson meg senkit, válogatja meg a játszótársait. Ne haragudj Mandi – mondja nekem – de most Sárka segít nekem! Szeret kinézni az ablakokon, és szól: Te most gondolkodj, nézelődj! Én most ezen a házon gondolkodom! És mint Rodin „Gondolkodó-„ja, az álla alá támasztott öklére hajtott fejjel, hosszasan szemlélődik, majd felcsillanó szemmel kiáltja, hogy itt vagy ott jön egy busz vagy autó.

Aztán már csak ebédeltem, szunnyadtam egy bő fél órácskát, sétáltam egy hatalmasat a ragyogó napfényben (el is pilledtem), majd ismét kávéhegyek, cigik, könyvek, és végül ez a beszámoló.

Beszámolok, hogy bimbódzik az írisz, virágzik az orgona, ami hajdanában, gyerekkoromban, az iskolai ballagások kedvenc virágdísze volt, és nekem határozottan úgy tűnik, hogy az áprilisi virágzás azért még mainapság is megelőzi mind az általános, mind pedig a középiskolai ballagás, mindinkább változó időpontját, de mindegy is!

A naposabb helyeken virágba borult a gyöngyvirág, szeretett Nelli nagymamám kedvenc virága, aki gyöngyvirágot és nefelejcset kötött vegyes csokorba minden tavasszal. Én sem hagyom ki, soha! Elvirágzóban van a tulipán, a nárcisz, a jácint már száradtan kókadozik, híre-nyoma sincs az ibolyának, és mindez, alig egy hét, tíz nap alatt! 

És még csak most jön majd a virágzásban az igazi robbanás! Alig várom!