Saláták

Úgy tapasztalom, hogy meglehetősen sokan megelégedéssel tálalják fel a megszokott, fejes-saláta, uborka-saláta kettőst a fő fogás mellé. Mert ugyebár mi vagyunk szinte az egyetlen olyan gasztronómiai zóna, amelyben nem önálló fogásként jelenik meg a saláta, hanem a fő fogás kísérője az a jobbára ecetes, sós-édes, néha olajos, harsogó zöld vagy színes saláta, ami emésztést-könnyítő-gyorsító, rostos szerkezetével kiváló kiegészítője a nehezebb, húsosabb fogásoknak.

Persze, tálaljuk és fogyasztjuk önálló ételként is a salátákat, gondoljunk a lila-hagymás babsalátára, az ugyancsak lila-hagymás krinolin vagy virsli salátára, amelyek pirított kenyérrel önálló vacsoraként is prímán megállják a helyüket.

Tálalhatjuk köretként is, mint a zeller-szeletes, lila hagymás krumplisalátát, ami szinte nélkülözhetővé tesz minden egyéb köretet, egy-egy fűszeres, sülthús mellett tálalva.

Tavasszal, a krumplisaláta cifrázható a közepére halmozott madársalátával, a szélére cakkozott kemény-tojással, ez volt Nagyanyám kedvenc tavaszi fogásainak egyike!

Ó, azok a finom, téli káposzta-saláták! Ilyenkor a laskára vágott, édes, fehér káposzta-csíkokra öntöm a hagyományos, sós-cukros (édesítőszeres), ecetes saláta-levet, azzal a trükkel, hogy kikeverés után felforralom, és teszek bele bőségesen őrölt köményt is. Ezzel a forró lével öntöm le a szeletelt káposztát, és mire az egész miskulancia kihűl, a káposzta is éppen annyira megpárolódik, hogy még nem veszít roppanós frissességéből semennyit, ám mégsem hordoz magában nyers ízt. Ráadásul befőttes üvegbe pakolva, a hűtőben tárolva, akár egy-két hónapon keresztül is fogyasztható marad!

Melyik a finomabb? A nehezen megfőzhető, a hámozó kezet tartósan lilásra festő, köménnyel és tormával elkészített, finom téli céklasaláták, vagy ezek tavaszi változata, az egyelés során kiemelt bébicéklából készülő, tejszínes vagy tejfölös, rózsaszínű saláta?

Oda vagyok a kockára vágott, lila-hagymával készített paradicsom-salátáért is! Nem csak azért, mert a színei miatt leginkább egy indiai stólára emlékeztet, de a másként édeskés két összetevő annyira jól illeszkedik a salátalé savanyúságához, mint szinte semmi egyéb!

De mindez, és azok is, amikről elfeledkeztem, pillanatnyilag eltörpülnek a legfrissebb szerelmem mögött, amit Jamie Oliver-nek köszönhetek!

JO, az egyik műsorában – a maga megszokott módján – gyorsan, ha tetszik szinte kapkodva és hadarva, megtépett egy fej salátát, rádobált egy-két szétmarcangolt őszibarackot, némi mozzarella sajtot, majd bepermetezte balzsam-ecettel, és kész is volt a saláta!

Első körben változtatás nélkül követtem a módszerét. Azóta azonban kipróbáltam fejes salátával (ha igazi fejes salátát találtam, nem azt a mű-salátát, ami leginkább rugalmas gumilapra emlékeztet, némi keserű ízzel), jég salátával, madársalátával, őszibarackkal, nektarinnal, hámozott szilvával, és még fügével is, minden variáció elképesztően finom! Most vasárnap, éppen madársalátás, hámozott szilvás, mozzarellás verzió került asztalra, remek volt, mondhatom!

Ugyan nem tépdesem, szaggatom a hozzávalókat, hanem akkurátusan kockázom, szeletelem, de az ízhatásból ez aztán se le nem von, se hozzá nem járul ahhoz, pusztán a vérmérséklet játéka!

Ha kellőképpen tágan értelmezi az ember a „saláta” fogalmát, akkor ide kívánkozhat az ecetes torma, a mustár, a pesto, a salsa, a tzatziki, végül is ezek az ízesítők, kiegészítők is zöldségfélékből és fűszerekből, öntetekből állnak, mint a nagyobb mennyiségben tálalt saláta-társaik, csak éppen pempősítve, darálva, pürésítve.

És akkor még csak egy szó sem esett, a majonézes-tartáros saláták csodáiról! Na, majd máskor!