Becenevek

Úgy látszik, ma ilyen írkálós-Húsvét hétfő virradt rám! Mert ugye, ha már szóba került az én kedvenc nagynéném, barátnőm, nővérem, Csöpi, természetesen beférkőzött a gondolataimba, hogy hányféle becenév is volt a családunkban, csak akikre személyesen is, vagy csupán családi elbeszélések alapján visszaemlékezem.

Itt voltak például Nagyapám rokonsága, Baba, Ducika, Kiki, Macó, Uci, Babcsi, vagy Anyám, aki egész életében harcolt a Pipi beceneve ellen, de balsorsára a valódi keresztneve nehezen becézhető lévén, maradt mindenhol, a munkahelyén is, Pipi, élte fogytáig.

Nagy szerencsém, hogy Apu „erőszakossága” okán, esetemben nem folytatódott a családi hagyomány, ahol az Antónia és Petronella váltakozott az elmúlt évszázadban, rám éppen a Petronella jutott volna. Könnyű elképzelnem, hogy – máig is – roppantul fiús testalkatom miatt, mindenki Petinek hívott volna, ami jó okot adott volna arra is, hogy nehéz legyen elkülöníteni a rólam, vagy a vőmről szóló történeteket! De nem így esett!

Mária lettem, és végső becenevemet, a Mandit, Zalán unokámnak köszönhetem közvetlenül. De jól hallgatok a Marcsira, Mariskára, Máriámra is! Egyedül a Marika borzolja az idegeimet, Anyám miatt, aki a legkisebb vétségre is harsány Marikával kezdte a dorgatóriumot, és ez máig libabőrös borzongást kelt bennem.

Közvetve, egy korábbi, alig három-négy éves fiatal barátomnak, ő nevezett el Mandinak, Sárit Sárlitának, akkori jegyesét, Lacit, Lasztónak.

Szegény drága Csöpink! Egész életében harcolt a beceneve ellen, amit a nővérének, Édesanyámnak köszönhetett, hiszen amikor megszületett, olyan kicsi, mondhatni csöppnyi volt, hogy ez aztán rajta is ragadt!

A mi Csöpink, a távolabbi, vagy újonnan jött rokonoknak, ismerősöknek megpróbálta a fejébe sulykolni, hogy ő márpedig Erzsébet, legfeljebb Erzsi, de ha ezek az emberek, bedőlve az iránymutatásnak Erzsiként kezdték emlegetni, akkor a közeli ám népes rokonság, elbutult tekintettel kezdte átlapozni az emlékeit, hogy kiről is lehet szó, úgyhogy elég hamar minden frissen-jött is rákapott a Csöpi névre.

A világban, azonban (hacsaknem’ az Isteni igazságszolgáltatás révén), előbb-utóbb visszarendeződik a „nagy harmónia”, ha nem is úgy, ahogy mi, gyarló, emberi halandók elképzeljük, hanem más szinteken és módokon, ugyanis éppen Csöpi ragasztotta rá (hacsak nem Kisnagymama, Silbernagel Elíz) Anyámra, a lemoshatatlan Pipi becenevet, úgyhogy a dolog, valamiképpen kiegyenlítetté vált!

A becézés máig tart a családunkban, Zalán unokám a Zaza, Zalkó, Zalkóvári, Zazi nevekre egyformán hallgat (vagy sem), egyedül Zita hívja teljes nevén, Zalaaaan! kiáltja, nem á-val, hanem hosszú a-val, három szintet átívelő hangerővel, ha valami nem úgy történik, ahogy Zita elképzelte!

Gondolom, elég sokszor hallotta már az óvodában, hogy vágj bele, szépen, hangosan, érthetően, és bizony mondom, meg is fogadta ezt a jótanácsot! Hangosan (és szép tisztán) énekel, beszél, immár tökéletesen artikulál, mitagadás’ a mi Zitánk harsány!

Zita – aktuálisan – Zeti, Zitus, Bébibogyó, Zetibogyó, Zitykó nevekre hallgat, időnként kijelenti, hogy őt most már mindenki így, vagy úgy nevezze, de ahogy szemlélem, a dolog még alakulgat! Én Zetibogyónak hívom.

Zétény, a kis kéthónapos, még nem nyerte el végső becenevét, most a Zéti és Zétény járja, de van még rengeteg időnk!

Na, majd ha ő is elkezdi néven nevezni önmagát, akkor jócskán bővül majd ez a kör. Zita is úgy lett Zeti, hogy így hívta önmagát legelőször! Még szerencse, hogy ez Zalán esetében nem így volt, őkelme ugyanis így jelölte meg önmagát kezdetben: magára bökött, és annyit mondott csak: együdül! Hiába na, már akkor is megvolt a maga akarata, ha egyedül jobban ment, hát minek avatkozott volna a dologba bárki más!

Látogatók hajnaltájban

Már eloltottam azt a kicsi, eredetileg éjjeli-szekrény lámpát, ami hajdanában Nagyim és Nagyapám ágya mellett szolgált, aztán egyszer, egy tevékeny pillanatomban megvásárolva mindenféle villanyszerelési kelléket, átzsinóroztam, új kapcsolót és foglalatot szereltem be, és az egyik a Testvéremnél, a másik a ráckevei ház, utcai ablakában állt és élt tovább. A kevei ház már éppen átépülőben van, az új – családbeli – tulajdonos nagyszerű tervei szerint, a lámpa pedig nekem világít a konyhaasztalomon, ha hajnal négykor-ötkor, mint elég gyakorta, éppen olvasgatni, rejtvényt fejteni van kedvem.

Nos, mondom, éppen eloltottam a kislámpát, bár a felhők miatt, így fél hét táján, még nem teljes a fény, de elmélázni, nézegetni az egyre zöldebb fák koronáját, ez is bőven elég, amint ahhoz is elég volt, hogy meglássam mindkét látogatómat.

Sárka lányom tegnap délután váratlan, villámlátogatásra jött hozzám, éppen annyira, hogy ő átadhassa a folyosóról, azt a néhány, teljes virágpompájában álló, cseresznyefa ágacskát, amelyeket útközben tört nekem, és átvegye, illő-kellő távolságból a paprikás-krumplit, amit a sok sonkás-húsos étel után kedvemben volt főzni, és megosztani vele.

Az egyik látogatóm ezzel a kis csokorral érkezett, egy helyes, szépen fejlett, fekete hangya személyében. Itt spacírozik a konyhaasztalon, ablakpárkányon, szaladgál le és fel. Lesodorni nincs szívem, kidobni se, mert minek? Amennyire hangya-ismeretem terjed, a bolytól elszakított, magányos hangya nem leli a helyét soha többé a világon. Így aztán hagyom, hogy sétafikáljon kedvére, élvezze az életét, amíg teheti.

A másik látogató, éppen most törekszik nagy erőkkel befelé a résre, családi nevén: Csöpire nyitott ablakban.

A Csöpire-nyitás megjelölés, és nem is használjuk másként a bukó-nyíló ablakoknak, ajtóknak ezt a pozícióját, onnan ered, hogy drága, ügyes kezű nagybátyám és nagynéném, ő a mi Csöpink, tette lakhatóvá a Hunor utcai lakásunkat.

Legendás építőipari botrány kerekedett a lakópark körül, éppen, amikor már csaknem kulcsrakész állapotba került a mi házrészünk is a sorházban.

A korábban talán mélyépítéssel foglalkozó, építőipari nagyvállalat, túlélési próbaként lakópark építésébe kezdett, ment is a dolog egy ideig, aztán zárult az alul-finanszírozottságból felépülő csapda, és az alvállalkozók szépen elkezdték leszerelni mindazt, amit már beépítettek, de nem fizettek ki nekik. Így aztán az ablakok, ajtók, radiátorok, zsalugáterek, laza halomban, összekeverve hevertek a kertekben, mint a József Attila soraiban:

„Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Na, ebből a halomból válogatta ki Sanyikánk a mi darabjainkat, tisztogatta, kenegette, szerelgette a finom kis precíziós alkatrészeket, heteken-hónapokon át.

Egyszer, Csöpink éppen csak várakozott, amíg Sanyink szerelt valamit, és kedve szottyant arra, hogy kimenjen a teraszra. Elkezdte kinyitni a méretes teraszajtót, ám a 920-as évek nagypolgári lakásába született (és mai napig ott élő) ember számára a „bukó” funkció teljesen ismeretlen volt! Azt érezte, hogy kilincs most enged, lehet nyitni az ajtót, ám az elkezdett rádőlni, és a mi Csöpink rémülten kiabálta maga mellé Sanyit, élete párját, hogy gyere-gyere Sanyika, kiesik az ajtó, és két kézzel tartva, támasztva a befelé dűlt teraszajtót, várta a megmentő hőst!

Nos, azóta a mi terebélyes családunk, vagy kitárja, vagy Csöpire nyitja ezeket az ajtókat, ablakokat.

Szóval, a Csöpire nyitott konyhaablakban, egy megtévedt pók éppen most verekszi be magát a konyhámba. Komoly erőfeszítéseket tesz szép hosszú lábaival, hogy a számtalan szigetelő műanyag-redőn, a tokhoz szorosan illeszkedő bemélyedések és kiemelkedések mentén végül bejusson, a melegebb lakásba. Szegénykém! Annyira szurkolok, hogy mégse gyere be, mert itt előbb-utóbb véged lenne, nem élnéd meg a matuzsálemi pók-kort, még muslicából sincs annyi a lakásomban, amennyivel egy napra is jól lakhatnál, a nyolcadikra a neked való rovarok alig-alig repülnek be (bezzeg a poloskák, a fene esne beléjük), hiába szőnéd-fonnád a pókháló-remekeket, éhen vesznél, fordulj vissza!

Az írogatás mellől most szaladtam át a konyhába, egy korty kávéra, és néhány, titkos slukknyi cigarettára, és örömmel jelentem, jól fohászkodtam! A pók meggondolta magát, és már híre-nyoma sincs, sehol, a szabad életet választhatta, a hangya pedig visszamászott a csokrocskába, és ott szaladgál a levelek és szirmok között!

Alighanem, itt az ideje, hogy elővegyem az ősz végén, a konyhafiók mélyére száműzött, ultrahangos rovar-riasztót, és üzembe-helyezzem!

Végezetül egy záró gondolat, immár lassan közel két hónapnyi – mert mi kicsit korábban kezdtük másoknál – izoláció mellett, csoda, ha az ember lánya hovatovább ilyes látogatóknak is örülni kezd? (Ide most képzeljetek el egy cinkos összekacsintós, könnyes-nevetős grimaszt!)

Elkeseredetten….

Igen! Egy kicsit elkeseredett vagyok, és némiképp értetlen!

Amint szabad szemmel látom, egyre inkább lazul a mindenhonnan hallható, látható „maradj otthon” felszólítás visszatartó ereje!

Igaz, hogy a járvány robbanása még sehol, az adatokban némi emelkedés tapasztalható, azonban az elemi erejű fellángolás – szerencsére – eddigelé nem következett be, bár maradna így!

Viszont pazar az idő és fogytán a türelem, egyre nehezebb a gyerekek lekötése, majd meghalnak már egy kis szaladgálásért, fociért, biciklizésért ki, miért, a felnőttjének is, még a leglustábbjának is hiányzik a szabad levegő, a séta, a terefere, mi tagadás, nekem is!

Hetente ha kétszer látom Saci lányomat, a legfőbb szállítómat, kéthetente a vőmet, nagy ritkán a szomszédasszonyomat, a házhoz-szállítókat, illő távolságról, maszkban, kesztyűvel váltunk csomagot, és pár szót, majd ki-ki visszatér az otthonába, a dolgára, gyorsan kezet mos, esetleg fertőtleníti a kilincset, a csengő gombját, és folytatja, amibe éppen belefogott.

Főz, süt, olvas, tévézik, ajándékot gyárt, leckében segít, megszállottan takarít, zenét hallgat, video-chatel a családtagokkal, barátokkal, eltölti a napot, és várja, hogy mikor is lesz mindennek vége.

De ha kinézek az ablakomon, akkor azt látom, hogy egyre többen vannak az utcán. Szaladgáló gyerekek fociznak Apával, Anyával, fiatal párok tollaslabdáznak, sétálgatnak, kutyákat sétáltatnak, dobálják a botokat, labdákat az ebeknek, s közben a gazdik beszélgetnek egymással. Hol betartva a javasolt távolságot, hol nem. Sok a kerékpáros, sok a sétáló, és egyre kevesebb a maszkos közöttük.

Az előttem húzódó Huszti úton akkora a gépkocsi forgalom, mint egy járványmentes hétköznap délután, amikor a népek – ahogy nagymamám mondogatta - éppen munkából hazatérve összeszedik a gyerekeket és bevásárolnak.

A szemköztes Lidl parkolója is rendesen tele van kocsikkal, na, nem annyira, mint a járvány kezdetén, a „nagy felvásárlás” napjaiban, hanem éppen csak annyira, mint egy normál hétköznapon. Az emberek jönnek-mennek, vásárolnak, kosarakat tolnak, mint rendesen.

Mi egy kicsit korábban kezdtük meg az otthon-maradást, mint mások, egyrészt a mi lassan kéthónapos új babánk, Zétény miatt, másrészt pedig rám tekintettel.

Én ugyanis annyira szerencsés vagyok, hogy háromszoros hendikeppel indulok a túlélési versenyben, a legfőbb hátrányom az én jó COPD-m, leánykori nevén tüdőtágulásom, másrészt az immár negyed százados cukorbetegségem, és ezekhez képest szinte szót sem érdemel az a parányi szívritmuszavar, amely szintén több mint húsz éve hű kísérőm, de – mint mondani szokás – innen szép nyerni!

Majd megveszek azért, hogy ismét ringathassam a kisbabánkat, aki úgy nő, mint a gomba, magamhoz ölelhessem Zitámat, és beszélgethessünk, rajzolgathassunk együtt, jókat nevessünk és csipkelődjünk Zalán unokámmal, aki már mindent jobban tud, hogy együtt lehessek a lányaimmal és összenézhessünk, hogy na ugye, már megint ugyanúgy gondoljuk, hasonlóan látjuk a világot, hogy zsörtölődhessünk és vihoghassunk egy nagy-családi ebéd közben, hogy már megint, ki, mit mondott, de nem tesszük, mert féltjük egymást.

De már ennél jóval kevesebb is boldoggá tenne, egy kis séta, üldögélés egy közeli padon, kis napozás, olvasás közben, de oda el is kell jutni, le kell liftezni a nyolcadik emeletről, és aztán fel is kell jutni, gomb-nyomogatásokkal, szellőztethetetlen, apró, zárt liftben utazva, ami nekem egyébként is kihívás, enyhe klausztrofóbiám és gyakori légszomjam miatt. Így inkább lemondok róla.

Pedig, irtó nagy a kísértés! Mert ugyan mi történhet, ebben a ragyogó napfényben, ha csak kiülünk a kertbe, egymástól távol, és elbeszélgetünk egy keveset?

Ma napoztam egy jó félórát! A szobáim, a beépített erkélyem ablakai dél nyugatra néznek, kora délutántól napnyugtáig süt be a nap. Ma kitártam az erkély egyik ablakát, egy fürdőruha-felsőben, párnára könyökölve élveztem a napfényt, és ezt teszem majd minden ilyen ragyogó napon! Valami remek volt!

Viszont ennek köszönhetem azt is, hogy megfigyelhettem a növekvő forgalmat, a sétálókat, focizókat, kerékpározókat, és eltűnődtem, hogy mi vagyunk-e fegyelmezettebbek és egyben „betojibbak” (így mondaná Zalán), mint mások, vagy netán mások kevésbé körültekintők, kitartók. Kinek lesz igaza? Ki döntött helyesen?

Még csak meg sem kísérelném, hogy megítéljem, mennyire reális vagy irreális a félelem, mennyire biztonságos, vagy felesleges az izoláció, a maszk és a kesztyű, a fertőtlenítés, mert a tét mindent eldönt, az én ítélkezésem nélkül is. Meg az idő.

A legmélyebben azt kívánom, hogy bárcsak ne nekünk legyen igazunk! Bárcsak utólag azt mondhassuk, ezt eltúloztuk, lazábbak is lehettünk volna! Bárcsak!