Májusi hajnal

A mai, május eleji hajnal megint annyira, de annyira káprázatos, látványos, mesére és visszaemlékezésre, elmélkedésre és gyönyörködésre késztető, hogy még csak a leghalványabb kísérletet sem teszem, hogy ennek ellenálljak!

Természetesen a telefonos fénykép, végképpen alkalmatlan, hogy a bíborból sötétkétre váltó, színek tökéletességét és változatosságát, akár csak megközelítően közvetítse, de ki állna ellen a technika vonzásának? Én aztán nem!

Mert amint a legszebb selyemsál színeit idéző háttér előtt, a ki tudja mire szolgáló ipari torony mellől rám mosolyog a hajdani gázgyár tornya, amiről menten eszembe jut, hogy hajdanán, úgy öt éves koromban, a gyötrő szamárköhögésem gyógyítására, Nagyival el-elsétálgattunk a Gázgyárhoz, némi gázgyári földért.

Nagyi busz-, vagy villamosjegyre nem szánt pénzt! A Lajos utcából, szépen, az unokát kézen fogva, elsétálgatott a Gázgyárig, vagy a Mátyás-hegyre, a testvére házáig. Ez már a „könnyített program” volt, mert – Anyu szerint – velük még akár az Óbudai Temetőig vezető utat is gyalog tette meg Nagyi. (Az így megtakarított forintokat, filléreket, a fedeles, hasas, eper-mintás bögrében gyűjtögette, a konyhai kredenc középső polcán, abból kerekedett ki év végére a szigorúan praktikus, karácsonyi ajándékainak a fedezete, ebből rakosgatta össze az én móringomat is, amelynek legszebb hímzett, madeirás, vagy toledós terítőit, sátoros ünnepeken, ma is használom.)

Szóval, kisétáltunk az immár mesésen felújított, akkoriban még meglehetősen lepusztult Gázgyárig, zacskóba lapátoltunk némi földet, amely az akkori hiedelem szerint kiváló ellenszerre volt a makacs köhögésnek. Aztán ezt a földet, kis vászon-zacskókba adagolva, éjszakára, a mellkasomra akasztották. Vagy ettől, vagy mástól, végül felépültem a szamárköhögésből is,

Úgy egy bő éve írtam a Gázgyár környéki, mozdulatlan darukról, amelyek csak meredten álltak, de most rehabilitálnom kell az építtetőket, mert immár eltűntek a daruk, így azt vélem, hogy bevégezték a feladatukat, de az ember igencsak hajlamos arra, hogy a furcsát, a hibásnak véltet felemlítse, majd aztán elfeledkezzék a helyreálló rend szóvá tételéről. Most megteszem.

Aztán az is az eszembe jut, hogy hány felháborodott, és rémképekkel riasztó cikket olvashattam a gázgyári föld rehabilitációjáról, vagy annak hiányáról, hiányosságairól, szemben a  Nagyanyám generációjának vélekedésével, amely szerint ez a föld, még gyógyító erővel is bírt, amit az én életben maradásom is visszaigazol, vagy pusztán azt a tényt, hogy az ember (pláne, a természet), annyi mindent kibír, legyűr, túlél, hogy az, már-már hihetetlen!

Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az a kivételes élményem is, hogy (egész életemben és összesen) ekkor töltöttem öt egész napot, apai nagyszüleim, pesterzsébeti házában. Apai nagyanyám annyira és tartósan ellenezte szüleim házasságát, hogy teljes életére elzárkózott még tőlünk, innen sarjadó unokáitól is! Ceterum censeo (Carthaginem esse delendam), helyett, ennek a házasságnak nem kellett volna létrejönnie! Eldöntötte, és mint Cato, mindvégig tartotta is magát ehhez, került, amibe került! Történetesen az unokái szeretetébe került, de cserébe megkaptam az örmény származású, Kiss Ernő, (elleméri és ittebei) aradi vértanúval is rokonságban álló apai Nagyapám, áradó és meleg szeretetét! Jóllehet nem voltam társa a kerti bogrács melletti, általa készített tilinkó-fújdogálásban, hiába küldözgetett öt éves lényemnek sakk-feladványokat levélben, én sorra-rendre csak „darázs-derekú” királylányok rajzait küldtem feleletképpen, hiába kaptam tőle matek-feladványokat hamarabb, mint el tudtam volna olvasni, én csakis „más hangnemben” énekeltem a válaszaimat, de a szeretet áradt ide is, visszafelé is!

Kiss Ernő lányának a selyemre festett halotti leple, berámázva, most is ott lóg, a nappalim egyik falán.

Apai nagyanyám, Mamuka képe így is maradt meg bennem, szálkás-soványan, kissé hajlott háttal, összeszorított ajkakkal, szúrós, szigorú szemmel, a tarkóján, pici, fonott konttyal, amin semmit sem lágyított az a kis, göndörített (hajnalonta besütögetett) fru-fru és huncutka, amelyek – a másik Nagyim szerint – frivol mivoltuk okán, semmiképpen sem illettek egy ilyen „kiszáradt vénséghez”! Mi tagadás, ők sem kedvelték egymást!

Manapság, az égi kávéházban, vajon leülnek-e egy közös délutáni teára? Aligha!

A mai program: párnamosás!

 

Amióta – és ez immár évtizedekben mérhető – nem a békebeli, hatalmas, degeszre tömött, tollpárnákat használom, ellenben a félpárna méretű, „ikeás” párnákat, amelyek valami szintetikus csodával töltve, szinte mindenkor habosan, magasan simulnak a nyak, a váll és fej görbületébe, évente kétszer, visszatérő feszültségként tör rám, a párnamosás szükségességének érzete!

Ez az érzés, tavasszal és ősszel, tartósan derűs, napos időszakokban fészkeli be magát a lelkembe, amikor bőven megvan a lehetősége, a tárt ablakok melletti, hosszas szárogatásnak, és íme, ma is, anyák napján, azzal a leküzdhetetlen késztetéssel álltam meg a beágyazás előtt a szoba ajtajában, hogy na, most, vagy soha, itt az ideje a párnamosásnak!

Vannak házimunkák, amelyeket naptár szerint végzek. így takarítok, így kerül sor úgy évente három-négyszer a nagytakarításra, ablakmosásra, de van számos házimunka, amelyeknek időszerűségét nem naptár szerint mérem, hanem szinte a zsigereim súgják meg, hogy itt van az idejük!

Ilyen például a locsolás! Soha nem nézem, vizsgálom, hogy hány nap telt el az utolsó növény-ápolás után, a lelkemben érzem, mintha zúgolódást, feszengést, majd később, sikoltozást hallanék, hogy „szomjasak” a növényeim, itt az ideje az alapos öntözésnek!

Ugyanígy vagyok a párnamosással is, amíg az ágyhúzás naptár szerinti rendszerességgel következik be, és gondosan ügyelek arra is, hogy a paplanok lábra eső része, még véletlenül se keveredjék a fejhez közeli fertállyal, addig a párnamosás, az bizony megérzésre válik aktuálissá, amiképpen, éppen ma is!

Már vagy öt éve nem vettem mosóport, Ökoanyu csábított el, időtlen-időkkel ez előtt, bár a blogger, eredetileg valami ipari mennyiségű, ásványvizes, mosószappanos verziót ajánlott, én azonban kialakítottam a magam megoldását, úgy „két-centinyi” mosószappant, lehetőleg Vanish márkájút reszelek, egy három literes fazékba, felengedem vízzel, mosógél sűrűségűre olvasztom-főzöm, majd egy hajdani, mosógél-tárolóba öntve, úgy decis dózisokban adagolva, ezt használom mosáshoz. Némelykor, főképpen, ha fehér, vagy foltos ruhát mosok, akkor mosószódát is kanalazok a szennyes tetejére, aztán ecetes, öblítőszeres öblítés után, kész a puha, tiszta, vasalást sem igénylő, ragyogó mosott ruha, az öblítő illata betölti az egész lakást!

Így lesz ez, a mosott párnákkal is azzal kiegészítve, hogy ezeket átjárja majd a napfény, semmihez sem hasonlítható, ózonos, sajátos illata is!

Íme, ismételten példa arra, hogy mi, magunk irányítjuk az életünket, azonban ezt az irányítást is modulálja, felülírja, befolyásolja, a mindig, mindenben megmutatkozó, tőlünk független, rend, harmónia!

Bízzunk ebben! Nekem, olykor, sikerül! 

Unokákkal alvás

Én vagyok az a – ha tetszik – eretnek, aki immáron húsz éve kiiktattam az életemből, az együtt alvás intézményét. Bár rémlik, hogy J.B.Shaw-nak volt egy mondása a tartós, boldog házasságról, amelynek titka a két, külön hálószoba és közöttük egy óceán, de a magam szerény tapasztalata is azt támasztja alá, hogy nincs semmi üdítőbb, mint a magányos alvás, ahol nem kell senkihez és semmihez sem igazodni, idomulni, csak megpihenni, a magunk törvénye szerint.

Kivéve, ha az ember az unokájával, pláne többel alhat együtt!

Mert micsoda csoda, hogy Zitám, aki napközben bújós, ölelgetős, gyengéd, selymes és varázsos, az éjszakákat szereti elhúzódva, magányosan tölteni! Az igaz, hogy viszont mesél, nyögdécsel, kacarászik, amivel akár csak másodpercekre is, de felébreszti az embert, de nem mocorog túl sokat.

Zalán, annak idején igényelte a testi érintkezést, vakargatta az ember körmeit, bújt a nyakszögletbe, a ”kis kiflibe”, igényelte az átölelést, és éjszaka vándorolt a 2x2-es ágyon mint egy kerengő dervis, olykor párnának használva a derekamat, csípőmet, és persze ő is dünnyögött, hümmögött, mesélt és kacagott, mint hajdanán Zsófi lányom, harsányan, gyöngyözően, vidoran! Zitám viszont nyugodtan szunnyad, alig mozdul, bezzeg napközben!

Mostanában Zalán a biztos ébresztő éjjelente. A múltkor azzal keltett, hogy – röviden – szomjas. De nálunk, tradíciója van annak, hogy ne fogalmazzunk röviden, hanem írjuk le részletesen, hogy milyen sajátos módon fáj a kiszáradt torkunk, milyen taplószerű érzet a száraz nyelvé, milyen nehéz, még a lélegzés is, ha száraz a torkunk, és Zaza bizony mindezt el is mondta, megspékelve a saját, feszülő nyirokcsomóinak érzeteivel! Éjszaka, enyhén rázogatva a vállamat, ébresztgetve, és roppant halkan suttogva, nehogy Zitát is felébressze!

Aki már elérte a közel 66 évet, az egészen pontosan tudja, hogy nem könnyű feladat megérteni a probléma velejét!

Ezen a hétvégén, viszont Zalán úrfinak nem a szomjúság, ellenben a pisilhetnék okozott gondot, mivel a vaksötétben nem talált el a megfelelő helyiségig, ellenben hozzám eljutott, és hosszasan magyarázta, hogy miben nélkülözhetetlen a segítségem.

Hagyjuk, hogy a WC-ben tárolt alumínium létra felborításán, a küszöbökbe akadó kislábujjakon, a szigorúan kivételesen ülve pisilésre rábeszélésen, a visszasétáláson és betakaráson keresztül, hogyan abszolváltuk a válságot, de lényeg, a lényeg, úrrá lettünk ezen is!

Most, már előkészítve a kalácsot, a vajat, a teát és az almalevet, éppen arra várok, hogy melyik unokám, és mikor kezd majd ébredezni. Lassan, itt az ideje, hogy Zaza életre keljen, majd eltöltsön egy kis időt a tablet-jével, bár lehet, hogy még van időm, egy gyors kávéra!

Mindent egybe véve, egy-egy unokás hétvége jobban feltölt, mint a bármi más, gyémánt, pénz, ragyogás, siker, az égadta ég világán!