Amikor a cumulusokkal harcolnak a stratocumulus mammák …

 

Mit mondjak, meglehetősen tudálékosra sikeredett a mostani kis megnyilvánulásom címe!

A név csak azért került a címbe, mert akár egy fantasztikus mese hősei is lehetnének Cumulus és Stratocumulus, akik hosszas s egyre csavarosabb versengésben, harcban állnak egymással, az alkonyi égbolt meghódítása a cél, segítőik a szelek és a napfény.

A cumulusokkal, a maguk csodálatos szépségében, már igencsak felnőttként kerültem közelebbi ismeretségbe, valójában az első repülőutam során, és erre bizony, bő harmincpár éves koromban került sor.

Biztosan, számosan ismeritek az élményt, amikor az ember az ember izgatottan, némileg megrettenten, először ül repülőre, szorosan markolja a szék karfáját, kötözgeti magára a biztonsági övet, nézi a szürkés felhőket, a távolodó kifutópálya szürke betonját alant, a mind kisebb épületeket, majd egyszer, a felhőszint fölé emelkedik a gép, és akkor…

Akkor aztán kibontakozik az a semmihez sem hasonlítható, varázslatos, égi tájkép, amely napsütötte felhőrózsákból, hegyekből, dombokból építkezik, a leggazdagabb, tejszínhabos torták gazdagságánál is pompásabban!

Tartozom egy vallomással, ismét egy végzetes és reparálhatatlan hibámról vagyok kénytelen számot adni, nem tudok a habzsákkal bánni! Ügyetlen vagyok vele, mint egy ősasszony, már az is gondot okoz, hogy miképpen gyömöszöljem a masszát vagy krémet, habot a habzsákba, pláne gond az, hogy miképpen nyomjam ki rendezett, harmonikus, esztétikus díszítés formájába, úgyhogy a habzsák használata felkerült a „soha többé nem érdekel” címet viselő, képzeletbeli listám következő sorába.

Talán furcsállható, hogy miért nem vettem észre korábban ezeket a felhő-képződményeket, pedig mint mindenki, kisgyerekként én is hevertem a fűre terített pléden és nézegettem a lassan mozgó, változó felhőket, de elsősorban mindenféle figurákat, alakokat kerestem formáikban, de

 amikor megtanultam végre olvasni, attól kezdve a fűben is hason hevertem, az orrom előtt egy nyitott könyvvel.

Aztán – tudjátok, hogy van ez – egyszer csak egy tudományosnak tűnő cikkben találkoztam ennek a felhő-típusnak a képével és a nevével is, aztán egy ismeretterjesztő filmben ismét, később én magam is utána-nézegettem a felhőtípusoknak, és ettől kezdve, néven üdvözlöm, ahányszor csak meglátom!

Amikor az ember már nem iskolás, és éppen nem felkészül valamire, előadásra, tárgyalásra, ami célzatos információ-szerzést igényel, akkor így, apránként adódik össze az új ismeret, töredezett mozaik darabonként, eshetőlegesen adódnak össze a részek, az „aha-élménnyel”, hogy ni csak, ez is, meg ez is, arról a dologról szól, amin éppen a napokban akadt meg a szemem!

Mostanában azért hangsúlyosabbak a felhők az életemben, mert amikor csak felnézek abból a máig is, folytonosan az orrom előtt lévő, nyitott könyvből, akkor nagy szelet égbolt néz vissza rám, ezer színében, ragyogóan vagy felhősen, hajnalban, napközben vagy csillagfényesen (már amennyi a csillagokból egy városban egyáltalán még látható).

Elképzelem, hogy – mondjuk – a meteorológus-képzésben, micsoda remek buktató vizsgatárgy lehet a felhőtan, mint nálunk a római jog, s mint azon a gazdasági főiskolán, ahol én is tanítottam a statisztika és a számvitel! (Egyébként, lesújtó a véleményem a buktató vizsgatárgyakról, de az egy másik történet!)

Magam előtt látom, hogy beugró kérdésként a szegény vizsgázó húzhat egy fényképet egy felhő-alakzatról és ha nem találja el, és nem pontosan mondja a latin nevét, akkor már fő tételt nem is kell húznia!

Azért is gondolom ezt, mert hosszas elfoglaltság volt a felajánlott lehetőségek közül kiválasztanom azt a fényképet, amelyik a leginkább megközelítette az általam fotózott látványt, aztán vagy eltaláltam, vagy nem!

Az én fotóm:

A "tanfotók":

És ebben, a ma hajnali szépségben, amely éppen olyan, mint egy szépen csiszolt féldrágakő, a sima és bodorodó rétegeivel, vajon kit tisztelhetek?

 

Kipróbáltam, javaslom!

Valahogy megsokasodtak az utóbbi időben, az ittalvós-unokás hétvégéim, és ennek következtében tegnap döbbentem tapasztaltam, hogy kis háztartásomban, kifogyott a liszt!

Nagy hátránya a kis panel-lakásoknak, hogy sok mindenre roppant megfelelőek, alkalmasak, de nagyobb mennyiségű élelmiszer tárolására aztán végképpen semmi, de semmi lehetőség sincsen! Így aztán, az olyan alap-dolgokból is, mint például liszt, vagy olaj, vagy krumpli, legfeljebb egy-egy zacskó, flakon vagy kétkilónyi tartalék fér el.

Az unokás hétvége viszont megugró liszt-fogyasztással jár kézen fogva, mert ki látott már olyat, hogy ne készüljön sok-sok palacsinta, valami süteményféle, vagy – mint legutóbb – tarkedli (mifelénk: dajkedli)!

Még a Nagyitól kapott, immár jócskán megsárgult, olajfoltos, kicsit szakadozott recept alapján sütögetem a tarkedlit, amit Zalánunk még kicsiként, pudingos pogácsának nevezett el, egyrészt a kerekded formája, másrészt a mellé törvényszerűen megfőzött, házi csokoládé puding miatt, amibe jóízűen mártogatható a frissen sült tészta.

(A pudingot most Zitámmal együtt készítettük, ő törte fel a tojást, csillogó szemmel és a türelmetlenségtől szinte remegő lábacskákkal hadonászott a habverővel, hogy majd ezzel, majd ezzel tekerem a főzést! Folyvást mártogatta kis mutatóujját az alapanyagokba, a tejbe, a kakaóporba, mindenbe, és percenként jelentette be, hogy nagyon finom ez a „punding”, de most nem is erről akartam mesélni!)

Szóval, már szinte puhára főtt a zöldbab, amit szerettem volna pirospaprikás, fokhagymás, lisztes tejföllel behabarni, mire észleltem, hogy nincs egy fránya kanálnyi lisztem sem! Már arra sem volt idő, hogy leugorjak a legközelebbi boltba, ezért elkevertem a fokhagymás tejfölös alapot, egy nagyobb kanálnyi prézlivel, és lássatok csodát, a dolog remekül működött!

Tartottam pedig ettől a pót-megoldástól, hogy a habarék a prézlitől szemcsés lesz, vagy darabos, nem az megszokott, selymes, lágy folyó, de mégsem levesszerű főzelék kerekedik ki belőle, de csodák-csodájára, a megtévesztésig hasonló maradt a lisztes megoldáshoz!

Úgyhogy mindazoknak, akik hozzám hasonlóan az utolsó utáni percben észlelik a liszt hiányát, bátran javaslom, hogy pótolják, nagy nyugalommal, prézlivel, vagy hivatalos nevén, zsemlemorzsával!

Gizella napján

Rendes, hajnali szokásommá vált, az aznapi névnap megtekintése a naptáramban, mert amíg a közösségi oldalak archetípusa, az általam a végsőkig, hűségesen követett iwiw a névnapokat jelezte, addig a FB immár a születésnapokat ismerteti velünk.

Hétfőre a Gizella – Bendegúz páros jutott. Bendegúz ismerősöm nincs, hacsak nem emlékezünk meg itt és most, Rideg Sándor, Indul a bakterházának Bendegúzáról, aki nekem is jó ismerősöm, gyerekkorom óta! Isten éltesse!

Éppen aznap kaparintottam meg az „Olcsó Könyvtár” sorozat egy mellékhajtásaként kiadott „Vidám Könyvek” köteteként, ezt a remekművet, amikor a roppant formálisan viselkedő, kereszt-szüleim érkeztek hozzánk, látogatóba! Puszi becenevű gyerekükkel sem én, sem a húgom, nem tudtunk szót érteni, és így dupla, sőt tripla élvezet volt, hogy suttyomban, bujkálva, az egész látogatás alatt, ezt a könyvet olvastam! Nem lehettem 10 évesnél idősebb, és az akkori humorérzékemet messze fölülmúlta a könyvben leírtak sajátos fintora, ám – talán a bujkálás, talán a tiltott dolog öröme - felfokozta a könyv viccességét, és mire a látogatás véget ért, a szakadatlan vigyorgástól, az elfojtott nevetéstől, már elgémberedett és fájt az állkapcsom.

Hab a történet „tortáján”, hogy ez a fájdalom legalább annyira, az éppen, ebben a pár órában kitört mumpsz-fertőzésemnek volt a folyománya, mint a könyv humorának, bár ki tudná megállapítani az arányokat!

Talán ez volt az egyetlen járványos gyerekbetegség, amit sikerült a testvéremre is ráragasztanom, se előtte, se utána ilyesmi nem fordult elő (pedig lett volna erre, bőséggel lehetőség), a testvérem egészséges volt, mint a makk, míg én többet voltam beteg, mint nem.

Na, ennyit a Bendegúzokról!

Gizellám viszont kettő is volt, az első, Gizi néni, a zongoratanárnőm, akinek az idegeit közel nyolc éven át nyűttem, mert soha nem gyakoroltam eleget, soha nem érdeklődtem kellően, és a tehetségnek a leghalványabb szikrája sem pislákolt bennem, de tettem a dolgom, ha nem is túl szorgalmasan.

Alig hinném, hogy a máig tartó zene-szeretetemnek köze lehetne ehhez a gyötrődéshez, sokkal inkább az Anyuval közös rádió-hallgatásokból származik. Jut eszembe, hogy Zita unokám, most már rendszeresen kéri falatozgatás közben, hogy hallgassuk együtt az „énekeket, amiket Te ismersz, kis Mandika”. A megfejtés: kapcsoljuk be a Bartók Rádiót, és így is teszünk!

A másik Gizikém, a hajdani Külkerbank kávés-nénije volt, bár nem volt néni igazán, nett, ápolt, jól fésült és manikűrözött, és meglepően diszkrét, disztingvált jelenségként él az emlékeimben, nem is szólva a négykaros, bazi nagy kávéfőzőgépről, amellyel isteni kávékat állított elő, és a kivételezetteknek még tejhabbal is kedveskedett, noha ezt követően, hosszasan sikálgatnia kellett a gép gőzölő tartozékát.

Micsoda remek élvezet volt a kávézóba látogatás! Ez volt a rendes találkozó-pont, ahol bizton számíthattam mondjuk Piszter Lacira, aki naponta örvendeztetett meg egy-egy újabb verssel, amit éppen aznapra szánt, vagy másokkal, az ifjakkal, bár állni kellett az ellenőrző pillantásokat is, az éppen arra járó funkcionáriusoktól!

Hosszasan keresgettem a Google-ban egy hajdani Gizike karikatúra nyomait, amit én Balázs Piri Balázshoz kötöttem. Hja, a memória gyakran megtréfálja az embert, mert nem Gizike volt, hanem Jucika, és nem BPB, hanem Pusztai Pál, aki minden hétvégén okozott örömteli perceket, az egész családomnak.

Micsoda, hetente ismétlődő csoda volt, amikor Apu, vasárnap délelőttönként meghozta a hétvégi újság-köteget! A megszokott napilapon kívül, mindig vásárolt Fülest, remek keresztrejtvényekkel, Ludas Matyit, és nekem járt a francia gyereklap, a Vaillant. A kedvencem a Placid et Muso képregény-sorozat volt, noha egy szavát se értettem, de remek szórakozás volt végig lapozgatni. A testvérem Dörmögő Dömötört kapott.

A Ludas Matyit én kaptam el utolsóként, mert Anyu és Apu elsőbbséggel bírt, de nagyszerű élvezet volt a karikatúrákat, rajzos vicceket végig nézegetni, némelyiken közösen nevetgélni, ha kedvünk volt, azt a néhány cikket elolvasgatni, ami akadt benne, szóval jó volt, öröm volt, rendszeresség volt, otthonosság volt!

Régi boldog idők! (Persze most is boldog, jobbára, csak másképpen!)