Sütögetés

Idén, a tél vége úgy alakult, hogy igazi, vérbeli, „lábadozó-nagyivá„ avanzsáltam. Korábban, is voltak betegségek az unokáim körül, de az idei télvég hozta el azokat az üdítő napokat, heteket, amelyeket az óvodás, iskolás unokáim, már nem komoly-betegen, de még kíméletre szorulva, nálam vészeltek át.

Mi egyebet tesz ilyenkor egy békebeli nagymama, mint hogy sütöget, finomságokkal várja a kicsiket. A rendes forgatókönyv szerint ugyanis a gyerekek otthon töltötték az estéket, éjszakákat, és másnap visszahozták őket a gondos szülők, hozzám. Így aztán a késő-délutánok, kora esték vagy a hajnalok, az aznapi-másnapi sütnivaló előállításával teltek.

Ma azt gondoltam, végignézem, hogy mi minden készült az utóbbi egy-két hónapban, és íme, ez az eredmény!

Kalács: kétszer. Egyszer kakaósan, egyszer, fele tésztából, csak úgy, kakaó nélkül. 

Kuglóf: ez is kétszer, szintén kakaós és natúr változatban.

Palacsinta: az talán háromszor, de lehet, hogy négyszer.

Fánk: (elvégre szezonja van), kétszer.

Rizskoch: még Nagyi receptje szerint, mindössze egyszer.

Aranygaluska: egyszer, de jól sikerült a vanília-sodó is!

Gesztenyés-mandarinos sütemény: egyszer.

Tarkedli: egyszer, ráadásul ez nem is a kis lábadozóknak, hanem az egyik születésnapos unokatestvér rendezvényére készült.

Amikor a tarkedli, családi nevén: dajkedli sütését terveztem, lefényképeztem apai dédanyám tarkedli-sütőjét, ebben készül máig is nálam ez az egyébként lakatosinasnak is nevezett sütemény, meg az anyai nagyanyám szokásait rögzítő, talán 40 éves recept-cetlit is, amiből dolgozni szoktam. Mindkettő régi jó barátom, nélkülük nem készülhetne el a dajkedli!

Ha, egy pillanatra teret engedek korábbi, számolgatós énemnek, akkor az derül ki, hogy átlagban négy naponta került az asztalra valami sütemény-féle, zömében kelt tésztából, elvétve egyéb formában.

Csak egy pillanatra, képzeljétek magatok elé azt a képet, amint hajnalonta, vagy délutáni szürkületben, békésen üldögélek az örökölt és konyhaszékké nemesült, fekete bőrből készült, fémvázas bárszékeim egyikén, fél lábamon egy tállal, amiben éppen, fakanállal, vagy kézzel dagasztom a tésztát, előttem egy nyitott könyv, amit éppen olvasok, a tiszta kezemmel lapozgatva, mellette az elmaradhatatlan kávém, reggel, délben és estefelé, mindenkor, és két olvasott mondat, és egy a tészta állagát ellenőrző pillantás között, azon ábrándozom, hogy másnap, mit fogunk játszani a gyerekekkel! Valami pompás dolog ez!

Vadászat a háztetőn

Aki azt mondaná nektek, hogy unalmas, szürke, egyhangú dolog lehet évente többszáz napon keresztül ugyanannak a lakótelepnek a szemköztes, négyemeletes házaira nézni, valahányszor felpillantasz lapozgatás és kávézgatás közben a könyvedből, a nyolcadik emeleti ablakodból, nos, annak, ne higgyetek!

Nem feltétlenül az erkélyeken lejátszódó jelenetekről, az ablakokból kiszűrődő apró mozzanatokról beszélek (bár ez sem teljesen érdektelen, viszont roppant illetlen dolog megfigyelni), de a növényekről, az égi jelenségekről, a madarakról annyi mindent láthatsz, és ezúttal kifejezetten és hosszasan, egy reggel vadászat személése tartotta fogva a figyelmemet.

Először csak a szemem sarkából megpillantott mozgolódásra lettem figyelmes. Egy dolmányos varjúnál nagyobb, szürkésnek látszó madarat pillantottam meg, amint akkurátusan eszegetett egy galambot. Elég messze van tőlem a szemköztes épülettömb ahhoz, hogy részleteket is lássak, de azért a méretek, a formák nem hagytak kétséget afelől, hogy az áldozat galamb volt, és hogy a támadó nagyobb testű madár.

Percek alatt összegyűltek az esemény nézői is, szám szerint három dolmányos varjú, és egy szarkapár. Tisztes távolságra várakoztak, és amint – talán egy jó óra is eltelt közben – a zsákmányszerző madár végzett a dolgával, azonnal nekiláttak a takarításnak, és délelőttre, már csak egy jókora kupac madártoll jelezte, hogy reggel itt szerencsével járt egy ragadozó madár.

Aztán ahogy a napok teltek-múltak, a napfény, az eső és a szél elvégezte a maga munkáját, lemosta, elmosta, kiszárította és elfújta a nyomok maradékát is.

Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy vajon milyen ragadozó madár lehetett ez a szerencsés jószág, vissza-visszatérően eszembe ötlött, felidézgetve csekély ismereteimet a városokba látogató ragadozó madarakról, mígnem aztán ma vettem a fáradságot, és végig-cserkésztem a Google oldalait, képeit, és arra jutottam, hogy ölyv, vércse, vagy sólyom, esetleg karvaly lehetett az illető madár. Aztán tovább nézelődve, kiesett az ölyv és a vércse, mert abból - a kevés és korántsem tudományos mélységű adatból – arra jutottam, hogy ezeknek a madaraknak a kisebb testű állatok, az egerek, pockok a zsákmányállatai, maradt tehát a sólyom és a karvaly.

Aztán kizártam a sólymot is, mert az tuti, hogy az én madaramnak nem volt ilyen vaskos, gatyás lába, mint a képeken fellelt sólymoknak, úgyhogy a legnagyobb valószínűséggel az mondható, hogy egy szerencsés karvalyt láthattam, ezen a napfényes, télvégi, koratavaszi reggelen.

Ha már kikeresgettem, akkor idemásolom ezeknek a madaraknak a képét, hátha legközelebb valamelyikőtök közelében jelenik meg közülük egy, na, meg szépek is!

Ölyv:

Karvaly:

Sólyom:

Vércse: