Gyümölcsleves

Ha nyár, akkor gyümölcsleves! Mindenből, akármiből, bármiből, és mindig, ebédre, tízóraira, uzsonnára, vagy csak úgy, egy-két falatra!

Persze a nyárral párhuzamosan, itt is felbukkan az én alapvető kétlakiságom, a rendes, hétköznapi, budapesti létezésem, meg a hétvégenkénti, végnélküli nyaralások alatti, ráckevei életem.

A főképpen sváb nagyanyám által vezérelt, budapesti életünkben a gyümölcsleves a befőzések, téli tartósítások melléktermékeként bukkant fel, az éppen még elhasználható, de befőzés céljára kissé gyanúsnak tekintett gyümölcs került levesbe, és ennek okán, a budapesti gyümölcsleves egyféle gyümölcsből készült. Zömében meggyből, esetleg cseresznyéből is, de egyéb gyümölcsöket Nagyi nem használt fel gyümölcslevesnek.

Ezzel szemben a ráckevei gyümölcsleves az bizony vegyes gyümölcsökből készült! A félig érett, „kínjában lehullott”, pottyant gyümölcsnek háromféle kevei felhasználása volt, a végképp menthetetlen példányokat szépen visszadobáltuk a gyümölcsfák tövéhez, az ott élő mindenféle élőlény nagy-nagy örömére, abból aztán lakmározhattak a darazsak, méhek, hangyák, egyéb rovarok, csigák, madarak, sünök és nem utolsó sorban a felbomló növényi maradványok a földet is gazdagították.

A következő felhasználási mód, a naponta-kétnaponta készített, vegyes gyümölcskompót volt. Anyu egy nagy kék lábosban tette föl kezdetben a sparheltre, majd később már a PB gázpalackról működő tűzhelyre a lábosnyi, gondosan megmosott, hámozott, kimagozott, egyenletes darabokra aprított, pottyant, vagy egyéb gyümölcsöt, amit mindig fahéjjal és néhány szem szegfűszeggel ízesítettünk, majd amikor megfőtt, ment is az egész fazék ki, a nyári konyhába, abba az árnyékban megbújó, mindig hűvös vályogkalyibába, ahol aztán másnapig aki arra járt, a benne lévő merőkanállal merhetett magának annyit, amennyit akart. Mi ennek a levét ittuk szörp és üdítő helyett, ezt nassoltuk egyebek helyett.

A harmadik hasznosulása a pottyant, meg tálon szottyadt gyümölcsnek a gyümölcsleves volt.

A családban mindig tejfölös habarással sűrítettük a gyümölcslevest, egy kivétellel.

Az őszibarack-leves ugyanis nem viselte el a tejfölös habarást, a tejföl sorra-rendre kicsapódott, nem lett belőle az a szépséges, krémes, selymes leves, amit elvártunk, hanem rondán (bár ízletesen) elváltak egymástól az alkotó-elemek, így az őszibaracklevest, egy hajdani barátnőm tanítása nyomán, úgy sűrítem máig, is, mint a madártejet, sok-sok tojás-sárgájával. Ez aztán maga után vonta azt is, hogy a baracklevest nem a megszokott fahéj-szegfűszeg kombinációval, hanem vaníliával ízesítem, és hogy a fehérje még véletlenül se maradjon ki belőle, tejszínnel dúsítom. Úri huncutságként a tetejére kerülhet a kimaradt tojásfehérjék, enyhén édesített habjából készült habgombóc, de ezt majd egy kicsit később főzöm meg!

A mai levesem, felső szomszédom, Évi kostolójából származó meggyből, és egy hét eleji gyümölcssalátából kimaradt, két szemecske őszibarackból készült, főzök mellé egy jó adag zöldbabot lengyelesen (pirított prézlibe forgatva a kifőzött zöldbabot, a tetejére tejfölt és reszelt sajtot hintve, majd az egészet a sütőben átsütve), és kész is a könnyű, nyári ebéd!

A korai főzőcskézésemhez, valami olyan varázslatos, égi színjátékot produkált a mai hajnal, amit ezek a gyatra kis, telefonos fotók csak egészen távolról közelítenek meg! 

A tökéletes pillanat

Jó ideje már, hogy szentül, és megmásíthatatlanul megfogadtam, hogy soha, de soha nem teszek közzé egy fia gondolatot se a Fb-on (főzési élményeken és recepteken kívül), és íme – csak a szamár konzekvens – mégis!

Mert nem lehetek annyira önző, hogy egyedül, önmagamnak tartom meg a tökéletes pillanat, felülmúlhatatlan, ismételhetetlen, felszabadító, örömteli érzését, mert itt, és most, éppen a tökéletes pillanat varázsában merítkezem meg!

Hogy most is a főzéssel kezdjem, mintegy átmenetképpen: a szokásos hajnali ébredésem okán reggel 7 órára már elkészült a mai ebéd, fokhagymásan, tejfölösen habart zöldbabfőzelék, egybesült fasírttal, a főzelék selymes és lágy, a fasírt roppanós felszínű és kellemesen fűszeres, éppen hűl a kétfelé porciózott étel, lassan bekerülhet a hűtőszekrénybe.

De micsoda csodák kísérnek még egy roppant hétköznapi ebédfőzést is, amit éppen csak az utal a hajnali elfoglaltságok közé, hogy csuda korán ébredek, meg csudamód szenvedek a hőségtől!

Ma hajnalban például még láthattam a denevérek utolsó repüléseit, és azt a gólyát is, amelyik valahol Üröm felé fészkel, és jó korán elindul vadászni, az Óbudai sziget felé. Micsoda ajándék!

Négy éve kezelt COPD-m remekül karbantartható, de a párás, forró levegőben úgy tátogok, mint a partra vetett potyka, és minden önfegyelmemre szükségem van, hogy a megfelelő légzőgyakorlatokkal és nyugalommal elkerüljem a szapora szívverést, a zihálást, mint természetes következményt, meg a totális káoszt magam körül, szóval ezt az élményt inkább megspórolom magamnak azzal, hogy hajnalban, még elfogadható külső hőmérséklet és tágra nyitott ablakok mellett főzök.

Ugyancsak hajnalonta szeretem letudni a bevásárlást is, mert akkor még van erőm mindent beszerezni, hazaszállítani, szigorúan a vállaimra nehezedő, hosszúfülű szatyrokban, egyenletesen megosztva a két oldalam között, az immár legfeljebb 10-15 kiló körüli súlyt, amire mostanában hitelesítve vagyok, ennél kevesebb bármikor jöhet, de többet nem bírok el, noha korábban meg sem kottyant a 20 kiló, de hát múlnak az évek, egyre közeledik az a fránya 70.

Ma, csak csupa, létszükségletnek minősülő dolgot kell vásárolnom, úgymint hajfestéket, kézmosó-utántöltőt és virágot!

Lássuk be, ezek nélkül a világ is megáll!

Holnap ugyanis kedvenc belgyógyászomat kell meglátogatnom, vérvétel és vizsgálat céljából, Ugyan ezt évente egyszer, augusztusban szoktam elkövetni, ám úgy járok – sajnos egyre gyakrabban - , hogy a megszokott gyógyszereim hiánycikké válnak, és most éppen azzal lepett meg összesen három patika is, hogy az egyik, idén májushoz képest, legközelebb jövő januárban lesz kapható, legjobb esettben, és nincs azonos hatóanyagú generikum, szóval át kell szervezni a gyógyszerezésemet.

Üröm az örömben, hogy ugyan léteznek modernebb gyógyszer-kombinációk, de sajna, azokhoz túl jók az eredményeim, de biztosan lesz megoldás, de ehhez, előre kellett hozni, a szokásos augusztusi, éves kontroll-vizsgálatomat, és nem szeretném, ha az említett, kedvenc belgyógyászom rossz formában lásson, tehát a hajfesték nem nélkülözhető!

A most már nem is annyira új lakásom előző tulajdonosai, két, falra szerelt kézmosó-apparátot is rám hagyományoztak, azokat most kell feltölteni, tehát a kézmosó-utántöltő sem nélkülözhető!

De, mindenek előtt és fölött, nem nélkülözhető tovább némi virág, mert egy lakás, virágcsokrok nélkül, üresebb, mint, a Torricelli féle gömb!

És lássatok csodát, ezúttal kerek 13 szál, ragyogó, korallpiros rózsára tettem szert, ezek most békésen úsznak a mosogatóban, sok-sok hűvös vízben, de előbb-utóbb vázákba kerülnek, és én, a hűvös szellőben, békésen üldögélek az n-edik kávém és cigim mellett, dolgom végeztével és egy másodpercre magába szippant a tökéletes pillanat varázsa!

Sok hasonlót kívánok!

Magánidő

Végre, egy majdnem igazi, tavaszi, szombat délután köszöntött ránk, fel-felragyogó napfénnyel, azúrkék égbolttal, lazán úszó, fehér bárányfelhőkkel.

Azt hiszem, hogy a szombat délután, a legintimebb, legvalódibb, minőségi magánidő! Legalábbis a számomra!

Van, egy hallgatólagos egyezség Zsófi lányommal, a hétvégén még telefonon sem hívom őket. Annyira kevés közös, családi idejük van, dolgoznak nagy lendülettel és tetemes időráfordítással, szállítják a gyerekeket óvodába, iskolába és haza, viszik őket a mindenféle egyéb elfoglaltságokra, meg a hagyományos háztartási időráfordítás a vásárlástól a főzésig, a vasalástól a kertrendezésig, szükségük van a közös, háborítatlan, divatos szóval élve, minőségi időtöltésre, és azt még egy anyai-anyósi telefon se zavarja meg, ha nem múlhatatlanul szükséges.

Nem is szólva arról, hogy évtizedekben mérhető már az az időtartam, amióta váratlanul, bejelentés, minimum kopogtatás nélkül, nem zavarjuk meg egymás életét. A 10-11 éves gyerekemre se nyitottam rá az ajtót, ha ő becsukta, bekopogtam, és vártam, hogy beinvitáljon. Ha nem tette, újra próbálkoztam.

Ezért is lepődtem meg annyira, hogy ki a csuda csöngethet rám szombat délután ötkor a kaputelefonomon, nem várok senkit!

Sárka lányom, a másodállásában van éppen, most telefonált, hogy megérkezett és még parkolóhelyet is talált, legközelebb majd hajnalban jelentkezik egy üzenettel, hogy hazaért, addig a pultozás egy divatos szórakozóhelyen, még annyi időt sem enged meg a számára, hogy kiszaladjon a mosdóba egy jó pisilésre, tehát ő semmiképpen sem lehet.

Zsófiék (a vőm kivételével) tudják a kódot, nem csöngetnének, de miért is tennék, nem is olyan régen érkezett néhány fénykép arról, hogy a gyerekek közösen rajzolnak, barkácsolnak. Most éppen családi vállalkozásban, Harry Potter-es hörcsög-futtató készül papírdobozokból és kiürült papírhengerekből, körmönfont emelkedőkkel és lejtőkkel, alagutakkal és útvesztőkkel, ragasztással, ragasztó-pisztollyal, alig hiszem, hogy ezt megszakítva, csak úgy, beautóznának Ürömről és becsöngetnének hozzám.

Várok egy keveset. A pont fölöttem lakó Évi dédunokája ugyanis még nem elég magas ahhoz, hogy elérje Dédi csöngőjét, és olykor előfordul, hogy hozzám csönget be, ez idővel abbamarad, mert előbb-utóbb utolérik a szülők a gyereket, és becsöngetnek az igazi gombbal, de ezúttal hiába várok, a csöngetés folytatódik.

Pedig éppen most én is majdnem tétlen vagyok, éppen csak a karácsonyra, igen, már az idei karácsonyra készülő nejlonzacskó-kiváltó szatyrok egyikét horgolom, ilyen békebeli hálós szatyrot és nejlon-zsákokat készítek majd, és mint tudjuk, ezeket éppen 7 példányban kell elkészíteni, nem árt, ha időben nekilátok. Horgolgatás közben élvezem, hogy beragyogja a nappalimat a napfény, és mellékesen halkan duruzsol valami krimi a tévében, ami úgy-ahogy élvezhető és leköti kalandozó szellememet a szemek számolgatása közben.

De a kaputelefon kitartóan csöng, illetve muzsikál, most éppen az „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdalt, és én felkelek, hogy megtudjam, ki keres, és kit.

Nevetni fogtok, engem keres, mégpedig a Fidesz harmadik kerületi irodájából egy fiatalember, aki – annak rendje és módja szerint – be is mutatkozik.

Bevallom, én úgy vagyok a bemutatkozásokkal, hogy ahajt és abban a minutumban elfelejtem a nevet! Tagolja bármennyire érthetően, szépen (bár ez roppant ritka) a bemutatkozó, mert ugye zömmel elhadarja, elnyeli a felét, én akkor sem emlékezem rá, azonnal elfelejtem, ez így volt mindig, és a jelek szerint így is marad, mindétig.

Azt is szépen, érthetően fogalmazza meg a szombat délután, a magánszférámba, váratlanul becsöngető fiatalember, hogy afelől érdeklődik, egyetértek-e a miniszterelnök 7 pontjával.

Mi a fene van?

Mert ugye, az már szinte megszokott, hogy választások környékén felhívnak telefonon, és hol géphang, hogy élő, eleven ember szeretne valamit tőlem, de ezt akképpen cselezem ki, hogy már nincs vezetékes telefonom, és – el ne kiabáljam – eddig a mobilomon nem hívogattak ilyen ügyben.

De az, hogy a békés magánidőmben, az én otthonomban, az én belső meggyőződésemről bárki, ráadásul vadidegen személy, feljogosítva érezze magát a tudakozódásra, hát ez bizony megdöbbent, elborzaszt, felbőszít és kétségbe ejt!

Listája van? Strigulázza? Nyilvántartja? Kipipálja vagy áthúzza? Összesíti? És aki nincs otthon, ahhoz visszatér? Ki szánja rá a saját, békés magánidejét ilyen felmérésre?

Alighanem az én válaszom, tudniillik, hogy ne haragudjon, de ez magánügy - amint mélyen hiszem, hogy valóban az - nem igazán felelt meg az elvárt válasznak.

Most féljek?