Görögdinnye

Már jó ideje foglalkoztat, hogy miképpen lehetne tartósítan az egyik legkedvesebb gyümölcsömet, a görögdinnyét.

Ugyan felrémlik az az Apu féle családi legenda, amely szerint az érett görögdinnyét be kell festeni vastagon oltott mésszel és az így kezelt dinnye, ha jó hűvös, kellően párás de mégis száraz helyen (mint a rég megszűnt, hajdani, földes, boros kamra Ráckevén) tárolják, karácsonykor finom csemege lehet, együtt a gerendáról fürtönként lelógatott, nagy szemű csemegeszőlővel, ami csak mértékkel aszalódott meg, közelebb állt a szőlőhöz, mint a mazsolához.

Apuval mi is megpróbáltuk egyszer ezt a meszes játékot. Apu remekül emlékezett, hogy a kevei kertben imitt-amott lapul némi korábbi meszelésekből megmaradt oltott mész, gondosan elásva, azt megpróbáltuk kiásni. Most nem részletezem, hogy hány fölösleges gödröt állítottunk így elő, mert mégsem ott volt, és végül nem találtunk mást, mint egy pár, kis vödörnyi, szutykos kövületet, ami akár mész is lehetett valaha, és sajnos a kísérlet sem vált be, karácsonyra csak egy nehezen eltakarítható, valahai dinnye maradványait találtuk a boros kamrában.

Azt a parányi mellékkörülményt hagyjuk figyelmen kívül, hogy ezek a gyümölcsök manapság már bőven megvehetők akár karácsonykor is, a kérdés foglalkoztatott már egy ideje, és kísérleteim is voltak.

Például két éve a görögdinnye fehér héjából főztem kompótszerű befőttet, az egyik üveg még mindig ott álldogál a polcon, mert soha, senki nem kívánja megkóstolni, a másikat elajándékoztam, de nem érkezett rajongó, elragadtatott telefon, hogy milyen is volt, ráadásul hosszas és macerás az elkészítése, úgyhogy ezt a kísérletemet nem fogom megismételni.

Aztán olvastam számtalan receptet a dinnyehéj savanyításáról, de ha már savanyú dinnye, akkor azt megveszem a kedvenc savanyú-árusomtól, az ősszel még apró dinnyéket egyben savanyítottuk még mi magunk is. Ugyanis szinte minden évben mi is ültettünk görögdinnyét Ráckevén, a kertbe, de egyetlen egy alkalom sem volt, amikor ebből élvezhető, kellően nagy és érett gyümölcs kerekedett volna, de nem adtuk fel, ha másnak nem hát savanyúságnak remek volt a zöld paradicsomok mellé.

De idén, a gyakran böngészett receptek között, megláttam a görögdinnye lekvár képét és leírását, és minthogy az utolsónak vásárolt dinnyénk nem volt éppen a legédesebb, gondoltam, itt az ideális alkalom a dinnyelekvár elkészítéséhez.

Gondosan kimagoztam a termetes dinnyét, majd botmixerrel pürésítettem, jött hozzá befőzőcukor, meg zselésítő több tasakkal, egy kis citromlé, és indult a főzés!

Nos, az eredmény elég furcsa! A mindenféle zselésítőszerek dacára, a lekvár, legfeljebb öntet sűrűségű, de az íze remek, valóban megőrizte a görögdinnye jellegzetes aromáját, a hozzáadott befőzőcukor miatt kellően édes, és látványra is „ölég helyes”. 

Hogy aztán mire fogom felhasználni, azt még végképp nem tudom, bár Sárka szerint egy jófajta túrótorta, vagy joghurt-torta tetejére finom és csinos lenne egy kis zselatinnal összefőzve, dinnye-zseléként alkalmazni. El tudom képzelni például rizskoch mellé, öntetként is, na majd még gondolkodom!

Gyümölcsleves

Ha nyár, akkor gyümölcsleves! Mindenből, akármiből, bármiből, és mindig, ebédre, tízóraira, uzsonnára, vagy csak úgy, egy-két falatra!

Persze a nyárral párhuzamosan, itt is felbukkan az én alapvető kétlakiságom, a rendes, hétköznapi, budapesti létezésem, meg a hétvégenkénti, végnélküli nyaralások alatti, ráckevei életem.

A főképpen sváb nagyanyám által vezérelt, budapesti életünkben a gyümölcsleves a befőzések, téli tartósítások melléktermékeként bukkant fel, az éppen még elhasználható, de befőzés céljára kissé gyanúsnak tekintett gyümölcs került levesbe, és ennek okán, a budapesti gyümölcsleves egyféle gyümölcsből készült. Zömében meggyből, esetleg cseresznyéből is, de egyéb gyümölcsöket Nagyi nem használt fel gyümölcslevesnek.

Ezzel szemben a ráckevei gyümölcsleves az bizony vegyes gyümölcsökből készült! A félig érett, „kínjában lehullott”, pottyant gyümölcsnek háromféle kevei felhasználása volt, a végképp menthetetlen példányokat szépen visszadobáltuk a gyümölcsfák tövéhez, az ott élő mindenféle élőlény nagy-nagy örömére, abból aztán lakmározhattak a darazsak, méhek, hangyák, egyéb rovarok, csigák, madarak, sünök és nem utolsó sorban a felbomló növényi maradványok a földet is gazdagították.

A következő felhasználási mód, a naponta-kétnaponta készített, vegyes gyümölcskompót volt. Anyu egy nagy kék lábosban tette föl kezdetben a sparheltre, majd később már a PB gázpalackról működő tűzhelyre a lábosnyi, gondosan megmosott, hámozott, kimagozott, egyenletes darabokra aprított, pottyant, vagy egyéb gyümölcsöt, amit mindig fahéjjal és néhány szem szegfűszeggel ízesítettünk, majd amikor megfőtt, ment is az egész fazék ki, a nyári konyhába, abba az árnyékban megbújó, mindig hűvös vályogkalyibába, ahol aztán másnapig aki arra járt, a benne lévő merőkanállal merhetett magának annyit, amennyit akart. Mi ennek a levét ittuk szörp és üdítő helyett, ezt nassoltuk egyebek helyett.

A harmadik hasznosulása a pottyant, meg tálon szottyadt gyümölcsnek a gyümölcsleves volt.

A családban mindig tejfölös habarással sűrítettük a gyümölcslevest, egy kivétellel.

Az őszibarack-leves ugyanis nem viselte el a tejfölös habarást, a tejföl sorra-rendre kicsapódott, nem lett belőle az a szépséges, krémes, selymes leves, amit elvártunk, hanem rondán (bár ízletesen) elváltak egymástól az alkotó-elemek, így az őszibaracklevest, egy hajdani barátnőm tanítása nyomán, úgy sűrítem máig, is, mint a madártejet, sok-sok tojás-sárgájával. Ez aztán maga után vonta azt is, hogy a baracklevest nem a megszokott fahéj-szegfűszeg kombinációval, hanem vaníliával ízesítem, és hogy a fehérje még véletlenül se maradjon ki belőle, tejszínnel dúsítom. Úri huncutságként a tetejére kerülhet a kimaradt tojásfehérjék, enyhén édesített habjából készült habgombóc, de ezt majd egy kicsit később főzöm meg!

A mai levesem, felső szomszédom, Évi kostolójából származó meggyből, és egy hét eleji gyümölcssalátából kimaradt, két szemecske őszibarackból készült, főzök mellé egy jó adag zöldbabot lengyelesen (pirított prézlibe forgatva a kifőzött zöldbabot, a tetejére tejfölt és reszelt sajtot hintve, majd az egészet a sütőben átsütve), és kész is a könnyű, nyári ebéd!

A korai főzőcskézésemhez, valami olyan varázslatos, égi színjátékot produkált a mai hajnal, amit ezek a gyatra kis, telefonos fotók csak egészen távolról közelítenek meg! 

A tökéletes pillanat

Jó ideje már, hogy szentül, és megmásíthatatlanul megfogadtam, hogy soha, de soha nem teszek közzé egy fia gondolatot se a Fb-on (főzési élményeken és recepteken kívül), és íme – csak a szamár konzekvens – mégis!

Mert nem lehetek annyira önző, hogy egyedül, önmagamnak tartom meg a tökéletes pillanat, felülmúlhatatlan, ismételhetetlen, felszabadító, örömteli érzését, mert itt, és most, éppen a tökéletes pillanat varázsában merítkezem meg!

Hogy most is a főzéssel kezdjem, mintegy átmenetképpen: a szokásos hajnali ébredésem okán reggel 7 órára már elkészült a mai ebéd, fokhagymásan, tejfölösen habart zöldbabfőzelék, egybesült fasírttal, a főzelék selymes és lágy, a fasírt roppanós felszínű és kellemesen fűszeres, éppen hűl a kétfelé porciózott étel, lassan bekerülhet a hűtőszekrénybe.

De micsoda csodák kísérnek még egy roppant hétköznapi ebédfőzést is, amit éppen csak az utal a hajnali elfoglaltságok közé, hogy csuda korán ébredek, meg csudamód szenvedek a hőségtől!

Ma hajnalban például még láthattam a denevérek utolsó repüléseit, és azt a gólyát is, amelyik valahol Üröm felé fészkel, és jó korán elindul vadászni, az Óbudai sziget felé. Micsoda ajándék!

Négy éve kezelt COPD-m remekül karbantartható, de a párás, forró levegőben úgy tátogok, mint a partra vetett potyka, és minden önfegyelmemre szükségem van, hogy a megfelelő légzőgyakorlatokkal és nyugalommal elkerüljem a szapora szívverést, a zihálást, mint természetes következményt, meg a totális káoszt magam körül, szóval ezt az élményt inkább megspórolom magamnak azzal, hogy hajnalban, még elfogadható külső hőmérséklet és tágra nyitott ablakok mellett főzök.

Ugyancsak hajnalonta szeretem letudni a bevásárlást is, mert akkor még van erőm mindent beszerezni, hazaszállítani, szigorúan a vállaimra nehezedő, hosszúfülű szatyrokban, egyenletesen megosztva a két oldalam között, az immár legfeljebb 10-15 kiló körüli súlyt, amire mostanában hitelesítve vagyok, ennél kevesebb bármikor jöhet, de többet nem bírok el, noha korábban meg sem kottyant a 20 kiló, de hát múlnak az évek, egyre közeledik az a fránya 70.

Ma, csak csupa, létszükségletnek minősülő dolgot kell vásárolnom, úgymint hajfestéket, kézmosó-utántöltőt és virágot!

Lássuk be, ezek nélkül a világ is megáll!

Holnap ugyanis kedvenc belgyógyászomat kell meglátogatnom, vérvétel és vizsgálat céljából, Ugyan ezt évente egyszer, augusztusban szoktam elkövetni, ám úgy járok – sajnos egyre gyakrabban - , hogy a megszokott gyógyszereim hiánycikké válnak, és most éppen azzal lepett meg összesen három patika is, hogy az egyik, idén májushoz képest, legközelebb jövő januárban lesz kapható, legjobb esettben, és nincs azonos hatóanyagú generikum, szóval át kell szervezni a gyógyszerezésemet.

Üröm az örömben, hogy ugyan léteznek modernebb gyógyszer-kombinációk, de sajna, azokhoz túl jók az eredményeim, de biztosan lesz megoldás, de ehhez, előre kellett hozni, a szokásos augusztusi, éves kontroll-vizsgálatomat, és nem szeretném, ha az említett, kedvenc belgyógyászom rossz formában lásson, tehát a hajfesték nem nélkülözhető!

A most már nem is annyira új lakásom előző tulajdonosai, két, falra szerelt kézmosó-apparátot is rám hagyományoztak, azokat most kell feltölteni, tehát a kézmosó-utántöltő sem nélkülözhető!

De, mindenek előtt és fölött, nem nélkülözhető tovább némi virág, mert egy lakás, virágcsokrok nélkül, üresebb, mint, a Torricelli féle gömb!

És lássatok csodát, ezúttal kerek 13 szál, ragyogó, korallpiros rózsára tettem szert, ezek most békésen úsznak a mosogatóban, sok-sok hűvös vízben, de előbb-utóbb vázákba kerülnek, és én, a hűvös szellőben, békésen üldögélek az n-edik kávém és cigim mellett, dolgom végeztével és egy másodpercre magába szippant a tökéletes pillanat varázsa!

Sok hasonlót kívánok!