Annyi minden szerettem volna lenni

Legelőször, elég hosszasan, világszép, darázsderekú királykisasszony szerettem volna lenni, ám nálam kétségtelenül szebb húgom születését követően, Édesanyám kellő gyakorisággal ismételgetett mantrája (Marikám, te nem vagy szép, de legalább okos vagy) idővel megtette a hatását, és feladtam, más felé fordultam.

Elsős voltam, amikor tanítónőm inspirációjára (szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy kicsi és törékeny, ám szép lábú és arányos gyerek lettem) beiratkoztam balett órára, és azonmód elkezdtem elmélyülten ábrándozni a világhírű balerina jövőmről. Anyu azonban rövid úton ezzel is leszámolt, „ahogy beiratkoztál, úgy most menj be és iratkozz ki” utasítással utamra bocsátott. Mit volt mit tenni, dadogva és szégyenkezve leiratkoztam (ahogy Zaza unokám mondja, és egyben gyakorolja is, már leiratkozott a fociról mert az unalmas, a népitáncról, mert az fárasztó, és tartok tőle, hogy ez a lista nem itt fog lezárulni).

Ezt a régész korszakom követte, ami még alsó tagozatban kezdődött, ezen belül is elsősorban egyiptológusnak tudtam magam leginkább elképzelni, természetesen újabb piramisokat, kincsekkel teli királysírokat, számtalan múmiát találtam meg és tártam fel álmodozásaimban, és gyakran a nyakamba akasztottam bármelyik fáraó skarabeuszokkal díszített zománcos arany nyakékét, amit természetesen megtarthattam nagy felfedezéseim jutalmaként. Ez elég sokáig kitartó álom volt, amit Anyu csak kézlegyintéssel, és később gyakorta megismétlődő kérdéssel kísért, tudniillik, hogy „aztán mi a fenéből fogsz megélni?”.

A régészkedésről a textiltervező-divattervező álomra tértem át, kilószám gyártottam a divatrajzokat, textilterveket, még egy szilveszterről megmaradt papírtrombitából is modellt gyártottam, és az akkoriban roppant divatos op-art ruhát gyártottam fényes tafettpapírból, szalagokból, emlékszem lila-halványkék színösszeállításban, aztán ezzel szinte egyidőben elkezdtem varrni is a dédmamától megmaradt, még működőképes Singer varrógépen, lettek rémséges, ám lettek viselhető darabok is. Bő anyagforrással látott el az egyik heverő ágyneműtartója, ahol a bécsi csomagokból megmaradt, használaton kívüli ruhákat tartottuk, ezeket fejtettem szét, és varrtam össze (meg össze-vissza J).

A varrás aztán hosszasan jó szolgálatot tett, még az esküvői ruhámat is magam varrtam.

Anyu egyik karácsonyra egy vagy 60 darabos művész-pasztellkréta készlettel ajándékozott meg, ez volt a kezdete a grafikusi vágyálmomnak. Szüleim becsületére váljon, hogy megfelelő türelemmel elviselték, amint az egyik szoba teljes falát teleraktam pasztell-portréimmal, ami tudvalévőleg pereg, ennek folyományaként minden ágynemű és takaró egyre színesebb lett. Eljártam a képzőművészeti gimnázium felvételi előkészítőjére, ahol modellek után rajzoltunk szénnel, grafittal, és meglehetősen elismertté váltam a csoportban, ám végül nem engedték, hogy ott tanuljak, mert olyan pályát kellett választanom, amelyből meg lehet élni, így általános gimnáziumba kerültem.

Ebben az időszakban átmenetileg a fiúk kerültek az álmodozások központjába, a ki kit kísér haza előbbrevaló volt minden egyéb kérdésnél. (Miután én az utolsó olyan évfolyam tagja voltam, akik még csak lányosztályban járták ki az általános iskolát, a koedukált gimnázium fokozott jelentőséget kapott.)

Miután matematikából és a humán tárgyakból egyaránt elég (nagyon) jó voltam, a belső építészetre kacsingatásomat már elfogadható életcélnak tekintette a családom is, ám végül talán Apu iránti, elfogult szeretetem okán jogásznak jelentkeztem. Persze ezt is csak vargabetűvel, egy Külker Főiskola diplomát követően sikerült elérnem, de amikor a 2 éves és 5 éves kislányom bekiabálásától hangos avatásomkor doktorrá váltam, azért büszke voltam magamra.

Közben már csak fazekasmester szerettem volna lenni, agyagozó tanfolyamra is jártam, sőt sokáig otthonra is szerettem volna egy fazekas-korongot, ennek következménye lehetett, hogy mindkét lányomat beírattam az iskolai agyag-szakkörbe, máig őrizgetjük az akkor gyártott harangjaik, hintalovaik, szívecskéik csorba maradványait. Szőni is szerettem volna, de egyik lakásukba se lehetett volna beszuszakolni egyetlen miniatűr szövőszéket sem.

Összességében úgy 60 éves korom körül múlt el az a reggeli jó érzésem, hogy ma kezdődik az életem, ma történik meg az a megvilágosodás, hogy hol is van a helyem, ma eldől, hogy mi az én valódi élethivatásom, kiteljesedik minden, ami eddig rejtve maradt.

Ez nem azt jelenti, hogy azóta boldogtalan, vagy kilátástalan reggelekre ébredek, ellenkezőleg, egyre inkább úgy érzem, hogy megérkeztem. Elég időm volt hozzá!

Márton napi libák

Zaza unokám szűkebb pátriájában, Ürömön, elevenen élnek a Márton-napi hagyományok. Nekem – mint Nagyi mondaná – kejne ánungom sincs ezeket illetően, az én gyerekkoromból ki voltak vonva ezek a dolgok, eleve kora gyerekkoromban az is csoda volt, ha lehetett húst kapni szerdán és pénteken, amikor a szállítás volt a Hentesboltba, és nem csak fagyott (ám roppant gusztustalan, elszürkült) zsírszalonna érkezett, mint rendesen.

A hét többi napján a főzelékek feltéte ropogósra sütött hagymakarika, tükörtojás, jobb napokon rántott párizsi volt, hús többnyire a hétvégéken került az asztalra, libáról még csak álmodozni sem álmodoztunk.

Zazáék már az oviban is tartottak Márton-napi lampionos felvonulást, tanultak valami dal is, „Márton napján libát eszünk”, amit unokatestvérével Áronnal negy hangon énekeltek utolsó, közös nálunk töltött hétvégéjükön. Ám most, az iskolában, kiteljesedett a Márton-napi előkészületek sora, zoknilibákat tömtünk-varrtunk, lampionokat gyártottunk, és – mint kiderült – házi feladatként liba-színezést kaptak.

Valljuk be, egy kivágott liba kiszínezése nem tartozik a roppant megerőltető feladatok sorába, hiszen a lábán, csőrén és szemén kívül sok színeznivaló nem igazán akad, még a legtermetesebb, hízott libán sem.

Jut eszembe, ki tömött már libát életében?

Az én drága, ráckevei nagynéném, Terus néni, tartott az udvarban tömésre 2-3 libát is, gyanítom, hogy eladásra szánta őket, mert a tömésről eleven emlékeim vannak, úgy 4-5 éves koromból, míg libapecsenyére egyáltalán nem emlékszem.

A libatömés Teruskánál úgy ment, hogy a padláslépcső második fokára ült, a lába közé szorította a szegény libát, szétfeszítette a csőrét, egy teljesen hagyományos, alumínium tölcsért nyomott le a liba gégéjén, és abba gyömöszölte a vágott csalánlevéllel kevert, beáztatott, (talán kicsit megfőzött) darált kukoricát, majd lemasszírozta a szerencsétlen, fuldokló liba zúzájába. Én ezt akkoriban roppant szórakoztató kihívásnak éreztem, és nagyjából a fele királyságomat adtam volna, hogy egy kicsit én is tömhessem a jószágokat, de Teruskám nem volt erre egy cseppnyit sem nyitott, legfeljebb tisztes távolságból – és persze nem túl sokat kérdezgetve – szemlélhettem a folyamatot.

Szóval, Zaza színező házi feladata meglepő eredménnyel zárult. Zazám vélhetően elunta a csőröket, lábakat, és készített két, roppant meglepő „Márton-napi”, álruhás libát, egy zombit és egy Dart Vadert. Minden külön kommentár nélkül, büszkeségtől dagadó nagyanyai szívvel mellékelem az alkotásokat.

Elakadt mondatok

Biztosan nem csak én vagyok úgy, hogy akár évtizedek múltán is bosszankodom azon, hogy egy-egy megalázó, félelmetes vagy elképesztően pimasz helyzetben elállt a szavam, csak álltam, mint Bálám szamara, és nem voltam képes egyetlen értelmes replikára sem.

Miért nem válaszoltam ezt, vagy azt, miért nem kérdeztem meg amit kellett volna, miért voltam képtelen a sarkamra állni, miért nyeltem le a békát?

Később ezt a jelenséget úgy neveztük el, hogy folyosói bölcsesség, abból a tipikus hivatali helyzetből kiindulva, amikor a főnök az embert – mint mondani szokás – a szőnyeg szélére állítja, lekapja a tíz körméről, és az ember lánya csak áll ott, és képtelen kiállni az igazáért. Bezzeg amint kiér a folyosóra, jobbnál jobb gondolatok születnek, szellemesnél szellemesebb mondatok tolulnak az agyába, de akkor sajnos már minek!

Az egész csak arra jó, hogy a frappáns válasz feletti gondolkodás közben, méginkább loser-nek tekintse magát az ember.

Az egyik ilyen bennragadt, elakadt mondat úgy 10 éves korom óta nyomja a bögyömet. Talán zongoraóráról jöttem haza a Nagyihoz, vagy szolfézsról, vagy külön németről, ami a családi kudarcok egyik ritka, ám jeles példája, mert vagy 8-10 évig járattak németórára, elvégre Nagyi halálakor is jobban beszélt német (helyesebben sváb) anyanyelvén, és senki nem engedélyezte a tradíciók feladását, ám teljesen rezisztensnek bizonyultam a német nyelv tekintetében.

Szóval hazaértem a Nagyihoz, nyomtam a csengőt, és nyomtam, és nyomtam, és a Nagyi nem jött. Végigéltem auz ilyenkor szokásos kedvenc lidércnyomásokat, rosszul lett, elájult, leszaladt vásárolni, és valahol a piacon fekszik eszméletlenül, míg végül – tanácstalanságomban - becsöngettem a szembe-szomszédékhoz.

A nálam alig valamivel idősebb, ám akkoriban már hozzám képest nagylány-számba vehető Vica nyitott ajtót, kellő mértékű lenézéssel és flegmával, és persze nem magától, hanem csak a kérdésemre válaszolta, hogy igen, a Nagyim náluk van, kávéznak az ő nagymamájával.

A fenébe, mondtam, már fél órája csöngetek! Vica válasza a következő volt, dehogy, még csak 10 perce hallgatom, hogy nyomogatod a csengőt.

Ismét csak a fenébe! Ha már 10 perce hallgatta, miért nem szaladt ki a harmadiknál, vagy a tizediknél, vagy miért nem szólt a Nagyinak, hogy keresik? És nekem miért nem volt elég lélekjelenlétem, hogy ezt megkérdezzem?

Miért érzem úgy még ma is, hogy Isten mentsen az ilyen helyzetektől?

Apró szépségek

Háborog a lelkem.

Rendes szokásom, hogy amikor hajnalok hajnalán kidob az ágy és alig pár órányi alvás után olyan éberen pattan fel a szemem, hogy még csak szóba sem kerülhet a visszaszunnyadás, olyankor – nincs más hátra, mint előre – szépen lebaktatok a földszintre, és teszek-veszek. Volt eset, (többször is), hogy a szerfelett utált szidolozást végeztem el, vagy nekiláttam főzni, de van úgy, hogy csak olvasgatok, és közben, ha hiányzik a monoton háttérzaj, bekapcsolom a TV-t, vagy a rádiót.

Így bukkantam a hajnali műsorok között az „Apró szépségek” című, nyilván amerikai adásra, sorozatra, ami rettentően kihoz a sodromból.

Tudom, tudom, elvileg kötelezne a „ne ítélkezz, hogy ne ítéltessél” keresztényi iránymutatás, ám ezek a pár hónapostól 13-14-éves korig felvonultatott gyerekek, akiket a szüleik, többnyire az anyjuk szépségversenyekre készít fel, olyan szánakozást és olykor viszolygást váltanak ki belőlem, hogy az már szinte közvetlenül vezérli a billentyűkön az ujjaimat.

Ezeket a kislányokat, olykor kisfiúkat is, barnítják, műkörömmel, műhajjal, műfogsorral, műszempillával, sminkkel vonultatják fel, mindenféle roppant mesterkélt mutatványra tanítják be, és futtatják őket a versenyeken, a ráfordításaikhoz képest filléres nyereményekért.

A gyerekek hisztiznek, utálják az egészet, fáradtak, álmosak, az anyák üdítőkkel, édességgel stimulálják őket. Akad persze egy-két olyan gyerek is, aki határozottan élvezi, de ezek statisztikailag a teljes „mezőny” 10 %-át sem érik el, a többi kínlódik.

Az anyák két csoportját tudom megkülönböztetni, az egyikbe a tipikus „amerikai szépségeket” sorolhatom, akik maguk is részt vettek gyerekkorukban, vagy később szépségversenyen, és ezt hagyományként adják tovább a saját gyerekeiknek, a másikba tartozók a saját meg nem valósult álmaikat akarják bepótolni a gyerekeikben, elhízott, megkeseredett, ápolatlan anyák versenyeztetik a gyerekeiket.

Magam is – és valószínűleg minden szülő – akaratlanul a saját álmai, vágyai mentén irányítgatja a gyereke figyelmét, a botfülű ritkán viszi koncertre a lányát, a rovarfóbiás nem fogja az állatkerti rovarházba vinni a gyerekét. Roppant tudatosnak kell lennünk ahhoz, hogy képesek legyünk a gyerekeink, a mienktől teljesen idegen érdeklődési irányait meglátni, megérteni és nem megakadályozni. Irigylem azokat, akiknek ez „csak úgy” sikerül, így visszatekintve, úgy rémlik, hogy nekem harcolgatnom kellett saját magammal, és nem biztos, hogy mindig a tudatos énem győzött (de ez a lányaim meséiből derülne csak ki, ha nem félnék meghallgatni azokat J).

Az érem másik oldaláról viszont arra is kiválóan emlékszem, még úgy 4-5 éves koromból, hogy mekkora szereplési vágy feszül egy kisgyerekben. Erről Csöpi nagynéném tudna mesélni, akinek a gondosan, dobozokban tartott, kisámfázott, magas sarkú cipői és ékszerei voltak az én gyermeki szerepjátékaim áldozatai. Az 1950-es években (is) Csöpi gyönyörűen öltözött, ami azt jelentette akkor, hogy volt két kosztümje, egy bordó, és egy rozsdabarna. Mindkettőhöz voltak különleges blúzai, a rozsdabarnához például egy sárga alapon fehér pettyes. Mindkét kosztümhöz volt egy-egy teljesen azonos színű tűsarkú cipője, ezeket kincsként őrizte, hiszen a pótlásukra még csak esély sem volt.

Amikor a rám vigyázó Nagyi figyelme egy kicsit ellankadt, azonnal a hálószobában teremtem, kinyitottam Csöpi szekrényét, és a nagytükör előtt pompáztam valamelyik cipőjében, néhány nyakláncával a nyakamban, megdézsmáltam a Nagyi púderét, kölnijét, aztán amikor Nagyi hívott, igyekeztem mindent ugyanúgy a helyére tenni, mintha ott sem jártam volna. Persze sikertelenül.

Végül Csöpi megelégelve az én garázdálkodásomat, valahova máshova rejtette el a cipőit, és nekem semmi más nem maradt, mint egy háború előtti, cipőre felhúzható női kalucsni, aminek a lukas sarkaiba (ide lehetett bebújtatni a körömcipő sarkát) egy-egy építőkockát dugtam, és ebben csetlettem-botlottam.

Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy világszép hercegkisasszony ruhában, fodrászos frizurával, rúzzsal és körömlakkal én lehetek a királylány, valószínűleg hat lóval sem lehetett volna elvonszolni onnan.

Nincs mese, az igazságnak legalább annyi oldala van, mint annak a bizonyos éremnek, olykor sokkal több.

A szalmazsák

Gyerekkoromban mindig Ráckevén nyaraltunk. A nyaralást rendszeresen augusztus első két hetére ütemezték a szüleim, és a kivonulás enyhén szólva jelentős felhajtással járt. Akkoriban a családban természetesen senkinek nem volt autója, úgyhogy a bőröndökkel Óbudáról, villamossal, busszal, több átszállással elmentünk a Közvágóhídig, ahonnan a HÉV indult. 1 óra 20 perc alatt leértünk Ráckevére (a menetidő az elmúlt fél évszázad alatt egy fél perccel sem csökkent), ott kis szerencsével elértük a helyi buszt, azzal átlavíroztunk a falu másik végére, és onnan már csak vagy 300-500 méterre volt és a van a ház.

Amíg élt Terus néni, addig sem volt használatban az utcai szoba, Terus csak a könnyebben fűthető, kisebb szobát és a konyhát használta, úgyhogy a legfeljebb nagyritkán kiszellőztetett nagyszobában először is rendet kellett tenni. Apu első dolga az volt, hogy a roppant nagyméretű dunyhákat, vattapaplanokat, párnákat kivitte a napra, nyugágyakra fektette, és amíg csak sütött a nap, forgatta és szellőztette. Estére a ropogósra vasalt, kicsit szúrós, friss, keményített vászon ágyhuzatú, átnapoztatott párnákra huppanni maga volt a csoda. Anyu ablakot mosott, pókhálózott, söpört, fölmosott, kipakolt és főzött. Mind segítettünk.

Másnapra maradt a kert berendezése. Apu minden évben lehozta a padlásról a fehér sátrat, ami még a gyerekkorából maradt, és felverte a kertben. A fészerben mindig akadt megfelelő hosszúságú karó, a kincseket is rejtő fiókokban spárga, mi pedig a piacról származó kisszékekkel, hokedlivel, gumimatraccal berendeztük a sátrat, és a teljes nyaralás ideje alatt ez volt a menedékünk. Soha nem fogom elfelejteni azt a meleg illatot, ami átjárta a sátrat, ahol nagyobb volt a forróság, mint odakint, hiszen nem járta át a szél.

Egyik évben Apu megkérdezte, hogy van-e kedvünk szalmazsákon aludni. Hogyne lett volna?
A padláson volt egy szalmazsák, amit végképp nem tudom miért neveztek így, mivel nem szalmával, hanem száraz kukoricalevéllel volt megtömve, ez nagyszerűen látszott a zsákvászonnál alig valamivel finomabb vászonból készült ciha, elvékonyodott, kisebb-nagyobb kopásainál.

Ezt is hosszasan szellőztettük, napoztattuk, porolgattuk, míg végül Apu úgy döntött, hogy most már alkalmas a használatra, ám Anyu fellázadt, és a szalmazsákot egyszerűn kitiltotta valamennyi ágyunkból, úgyhogy szegény szalmazsák a tornácon kapott helyet.

Ott próbálgattuk, de aki használt már ilyet az pontosan tudja, hogy alig egy-két mozdulat után – ami egyébként éktelen zajjal jár, hiszen az egymáshoz súrolódó, száraz levelek zizegnek, ropognak – a szalmazsák átformálódik, a levelek felhalmozódnak a széleken, és az ember tagjait végül pusztán két réteg szúrós zsákvászon választja el a földtől, esetünkben a tornác akkori, szépen kirakott, égetett tégla burkolatától. Megpróbáltuk ezer praktikával a sejhajunk és vállaink, derekunk és fejünk alá visszagyömöszölni a leveleket, de ezzel csak az évszázados port sikerült újra és újra felkavarni, amitől prüszköltünk és köhögtünk, de fel aztán végképp nem adtuk. Félbehajtottuk, ahogy tudtuk, és most már két réteg levél rendeződött át ropogással, surrogással és négy rétegnyi zsákvászon szorult közénk és a téglák közé. Mi meg egyre maszatosabban, egyre törődöttebben egyre inkább összeszorított fogakkal próbáltunk juszt is élvezetet találni ebben a Tamási Áronos, Ábeles, szalmazsákos élményben. Egy fél napnyi kísérletezés után egyre nagyobb ívben kerültük el a tornácot és a szalmazsákot, míg végül Apu szó, hang nélkül visszavitte szegény párát a padlásra. Egy-két év elteltével a sátor sem költözött már le nyaranta a padlásról.

Megérdemelt pihenőjüket legközelebb az unokák megfelelő korba jutásakor szakította meg Apu, elvégre a következő generációnak sem szabad kimaradnia semmi jóból

Ki van a három

Az úgy kezdődött, hogy egy szép reggelen egyszer csak nem volt meleg vizünk. Szerencsére a fűtés működött, a mi jó kis kazánunk azonban nem lobbant be, amikor meleg vízre lett volna szükségünk. Fel is hívtam Zoli barátunkat, akivel osztálytársak voltunk a gimnázium első évében, és ő az, aki amióta itt lakunk, karbantartja, javítja a kazánunkat. Zoli azonban most széttárta a két kezét, és továbbirányított egy szakszervizhez. Itt már bonyodalmak adódtak, mert jópár napig nem értük el Zoli barátját, majd mire kapcsolatba kerültünk, már nagyon sokadika volt, emiatt mi halasztottunk további egy-két napot, úgyhogy alig bő két hétig minden fürdéshez a földszintről vittünk fel fejenként 3-3 vödör forró vizet, mert szerencsénkre annak idején nem annyira kívántam a földszinti falakat forróvíz-szállító csőrendszerrel díszíteni, így a mosogató alá beépíttettünk egy független villanybojlert, onnan volt forró vizünk.

Ezen éppen hogy túljutottunk, amikor Zsófiékhoz menet egy fékezésnél a mögöttünk araszoló furgon nem fékezett időben, és ripityára törte a kocsink hátsó ablakát, és minden egyebet is, aminek következtében lett egy gazdasági totálkáros roncsautónk. Most nem idézem fel (mert bőven elég volt egyszer átélni) a család, az autószerelő jóbarát és a saját fejtöréseinket, félreértéseinket és megbeszéléseinket, de a végeredmény az, hogy most éppen autót keresünk, ami belefér a biztosítótól kapott, meg a roncsértékesítésből beszedett összegbe. Szerencsére jóbarátok segítségével autó van – mint mondani szokás – a fenekünk alatt, de még több menet van előttünk.

Aztán harmadikként, november első hetében egyszer csak „akkufeszültség alacsony” jelzéssel leállt az egyébként hálózatra csatlakoztatott számítógépem. Sebaj, gondoltam, nyilván tönkrement az a hosszabbító, ahova csatlakoztattam a laptopot, és nosza át is dugtam a ketyerét egy másik konnektorba, azonban egy-két perc elteltével újra megjelent a figyelmeztetés, majd jól ki is kapcsolt a laptop. Vizsgálgatva a dolgokat észleltem, hogy az adapter (vagy mi a fene) tetején lévő kis halványkék ledlámpa nem világít, így arra jutottam, hogy valószínűleg az mehetett tönkre, Sárka szaladt, és 12.000,- jó rémus magyar forintokért vettünk egy új adaptert, azonban sajnos azzal sem működött egy percnél tovább a laptopom. Eljutott a kis gép egy ismerős számítás-technikushoz, ám máig sajnos még a diagnózisig sem jutottunk el, a család nálam jártasabb tagjai szerint ugyanis nagy a valószínűsége, hogy a laptopom sorsa a kuka. Akkor sajnos fogalmam sincs, hogy mi lesz, de ezzel ki van a három, úgyhogy most már csak jó jöhet!

Itt is van az ideje!

Sanyi nagybátyám nem tűrhette tovább, hogy számítógép nélkül maradtam, magát véve példaként, aki a maga 82 évével (saját szavai szerint) napi 20 órát ül az internet előtt, a családunk legtermékenyebb levelezője, és megszervezte, hogy kapjak kölcsön egy laptopot, amíg a sajátom sorsa eldől. Meg is érkezett a csodás gép, azonban képtelenek voltunk a bekapcsoláson kívül bármit is kicsikarni belőle. Először is nem volt internet kapcsolat. Két informatikus barát, egy rendszergazda, egy informatika-tanár közreműködésével, akikkel órákig telefon-kapcsolatban álltunk, (jobban mondva állt Sárka) eljutottunk odáig, hogy valószínűleg a szolgáltatónál nem stimmel valami, úgyhogy újabb többlépcsős telefonnal eljutottunk odáig, hogy nem szolgáltatói oldalon van a probléma, de vállalta a szolgáltató, hogy küld (persze külön díjazás ellenében) egy szakembert. Meg is érkezett, két perc alatt megállapította, hogy a kölcsöngép lokális hálózaton üzemelt eddig, és csupán egy opciót kellett módosítani ahhoz, hogy a gép a szolgáltatóval is hajlandó legyen internet-kapcsolatra lépni. Ekkor szembesültünk azzal a problémával, hogy nincs a gépen Word-szoftver. Már csak három-négy hosszabb telefon kellett ahhoz, hogy akiktől kölcsönkaptam a laptopot, lépésről lépésre elvezessenek a Word-ig, és újra írhassak. Most éppen az egér nem működik, illetve van olyan program, amivel igen, és van olyan, amivel nem, de előbb utóbb csak ez is megoldódik valahogy!

Most éppen nagy erőkkel tanulmányozom ezt a számomra teljesen ismeretlen, új Word-öt, keresem amit használni szeretnék, de majd csak boldogulunk! Mindig, mindig fel a fejjel!

Rovarhotel

Tavaly ősszel - Zalán unokám természettudományi továbbképzésének keretében - vettünk három a kertben tovább semmiképpen sem nélkülözhető felszerelést, egy rovarhotelt, és két denevérházat. Ezeket a javakat ráadásul „lapraszerelt” állapotban lehet megrendelni, akkor úgy gondoltam, hogy nagyszerű lesz közösen összeszerelni, fúrni-faragni a méretre szabott fa lapocskákból ezeket a menedékeket. Mint már (jó)néhányszor, most is messze túlbecsültem egyrészt a saját technikai felkészültségünket, és Zalán érdeklődésének mértékét egyaránt, mert nagyjából az első szög elgörbítése és az első két fa-elem összekalapálása után, Zazánk figyelme végképp átszállt a legújabb Star Wars figurák felé, úgyhogy végül is Sárka egyik felsős technika-tanár kollégája szerelte össze a menedékhelyeket.

A rovarhotel berendezése fenyőtobozokkal, méretre kalapált, likacsos téglával, kilyuggatott szivaccsal, szalmával külön játék volt, ezt is „tudományosan” válogattuk össze, hogy a kertünk összes fátyolkája, katicája, fülbemászója és egyéb hasznos rovarfajtája megfelelő téli szállásra találjon.

A denevérházakat (azért kettőt, mert – mint olvastuk – a denevérek kolóniában élnek, és magányos menedékbe nem települnek) nem mertük kiakasztani, mert a szomszédasszonyunk még idejében többrendbeli figyelmeztetésben részesített bennünket, hogy a denevérek súlyos betegségeket terjesztenek, egyebek között a veszettséget is, és nem szeretne több denevért látni a jóvoltunkból a környéken, mint eddig. (Kíváncsi vagyok, hogyan fogja ezt a vizsgálatot lefolytatni! ☺) Úgy döntöttünk, hogy a denevérházakat letelepítjük Ráckevére, és itthon csak a rovarhotelt szereljük fel.

Ki is akasztottuk az elkészült rovarhotelt a borostyán mögötti, apácarácsra szerelve, és várjuk a tavaszt, hogy majd közösen megfigyelhessük az áttelelő rovarok életre-kelését.

Lehet azonban, hogy hiába várunk, ugyanis a mi kedves cinkéink, akiket szintén etetünk, lehet, hogy alaposan megtréfálnak bennünket.

A rovarhotelre éppen rálátok főzés közben, és amint valamit aprítottam, hámozgattam, félszemmel valami mozgást érzékeltem a konyhaablak környékén. Aztán újra, meg újra, meg újra. Most már tudatosan nézelődve látom, hogy a mi jó cinkéink nem a madáretetőbe kirakott napraforgómag körül sürgölődnek, hanem a rovarhotelre csimpaszkodnak, kis csőrükkel a résekben kutakodnak, turkálnak, a tetejére szállnak, jellegzetes pózban függeszkednek.

Lehet, hogy ezzel a rovarhotellel voltaképpen egy alternatív cinkeetetőt telepítettünk a kertbe?

Annyira remélem, hogy ezeknek a szerencsétlen rovaroknak van annyi eszük, hogy a zugok legmélyére húzódnak, és valahogy túlélik a mi jószándékunkat!