Hajnali szirénahang

Az én kicsi lakásom, a nyolcadikon, éppen három roppant forgalmas út között van. A Szentendrei, a Huszti és azzal párhuzamosan, a Vörösvári úttal immár egybeolvadt, Bécsi út lámpái szépen, párhuzamosan sorakoznak és vezetnek észak felé.

Ha nincs köd, egészen hosszan szemlélhető a már lombosodó fák, a szélben mozgó, árnyat vető ágai között felvillanó lámpafények játéka. Élvezem, szeretem, és minduntalan Babits, Esti kérdésének néhány sora jut eszembe:

„vagy idegen várost bolygván

keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettős vonalát;”

Csakhogy ez a város nem idegen, de nem is ismert (ki ismerhetné igazán?), pusztán ismerős, és az esti, éjszakai vagy hajnali idillt gyakran töri szilánkokra a mentő-, rendőr, tűzoltó autók szirénázó hangja.

Sárka lányommal gyakran mosolygunk azon, ha éppen nem hahotázunk inkább, hogy iskolapéldái vagyunk a Doppler-effektusnak, ugyanis soha nem tudjuk eldönteni, hogy voltaképpen honnan ered a hang. Ezért amíg magam is vezettem, de közös útjainkon Sárka is, für alle falle lehúzódunk, lelassítunk, ha szirénát hallunk, mert ki tudja, hátha így segíthetünk. Hagyjuk, hogy engem például egyszer csaknem felképelt egy dühös autós a hátam mögül, és sokszor integetek vissza a kedves autós társaknak, hogy igen, én vagyok a vezető hölgy „qva” anyja, engem lehet átkozni, nagy nyugalommal.

Visszakanyarodva a három forgalmas, fő-útvonal közé beékelt hajnali megfigyelő-helyemhez, mélységes mély, gyomor-szorító aggodalmat ébreszt bennem, ha szirénahangot hallok hajnalonta, kiváltképp, ha mint ma is, sok-sok szirénázó autó hangját hallom. Megpróbálom azonosítani, hogy melyik útvonalon és merre száguldoznak, ez persze időbe telik, ha végül sikerül, és megnyugvás, ha nem szeretteim felé száguldanak, illetve dehogy! Ekkor ugyanis jönnek azok a baljós gondolatok, hogy tán már visszafelé robognak, a hajnali sötétségben azonosíthatatlan járművek, ki tudja, hogy életet mentettek-e, vagy tüzet oltottak, vagy netán egy bűncselekményt előztek-e meg, és igazán csak akkor szűnik meg a szorongásom, amikor már mindenkiről tudom, hogy rendben van. Ez sokszor, sőt mindig, órákkal később következik be.

Ezt a szorongást (mert persze szorongok másért is) aztán megpróbálom zenével, könyvekkel, varrással, kötéssel, horgolással, írással, főzéssel, takarítással megfékezni, kordában tartani, de nincs az a könyv, az az ajándék-terv, az a pormentes lakás, ami elég lenne az aggódás, a féltés elfojtásához.

Mintha megannyi anyám, nagyanyám, ősanyám felhalmozott aggodalmát hurcolnám a lelkemben, érzem a félelmeiket, a bánatukat, a fájdalmukat, és féltem az enyéimet, a barátaimat, még azokat is, akikre neheztelek, haragszom, féltem embertársaimat.

Én volnék dilis? Ti hogy vagytok ezzel?

Zita három éves

Az én drága, kisebbik unokám Zita vagy, ahogy mi hívjuk egymásközt, Zeti, hétfőn lesz három éves! Naná, hogy a holnapi nap, az ő ünneplésével telik majd, ajándékok, éneklés, közös ebéd, koccintás, torta, móka, heje-huja vidámság!

Zsófi lányom vagy, ahogy Zeti nevezi (és ebből többször támad kalamajka, mert én is bitorlom még ezt a megnevezést) Mami, persze gondoskodott a mi „rendes” ajándékunkról is. A „mi” alatt Sárka lányom és jómagam húzódunk meg, mi pénzügyi szimbiózisban élünk annak ellenére is, hogy immár években mérhető, amióta két lakásba költöztünk, de így kavarta a sors!

Szóval, lesz „rendes” ajándék is, mert bevallom, én már Zalán unokámnál is végzetesen elvesztem a szinte naponta változó kedvencek áttekinthetetlen világában, mesék és számítógépes játékok, rajzfilmek és könyvek, többnyire angol fantázia-nevű figuráit, amelyek nélkül egy napot sem lehet létezni egy tájékozott gyereknek, már régen képtelen vagyok követni. Így aztán Zsófi rendre kisegít, mert ő aztán teljesen naprakész! Maximális tiszteletem!

Viszont én, aki megátalkodott módon ragaszkodom a kézzel készített játékokhoz, szintén nem voltam tétlen, még alig gyógyultak be a húsvéti varrogatás közben megszurkált ujjbegyeim, be tűt és cérnát, ollót meg tervezésre szánt papírt ragadtam, és varrogattam Zitámnak egy zöldség-piac féleséget, kosárral, pénztárcával.

Már a karácsonyi angyalok meghozták Zitának az álomkonyhát, fából készült, szép színes süteményekkel, tortával, fagyival, pizzával, edényekkel (a szülei jóvoltából), de ha véletlenül főzni szeretne valami mást is, hát ezért elkészítettem filcből egy pár zöldséget!

Már egyszer korábban (jóval idő előtt, mert csak mostanában kezdett el ezzel játszani az ifjú hölgy) varrtam-horgoltam neki egy veteményes kertet, terem benne sárgarépa, fehér-répa, gomba, retek, ha jól emlékezem, és van mellé katicabogár, csiga, na, innen majd ki lehet egészíteni a filc zöldségeket!

Alig van egy-két hetünk Zeti neve napjáig, most azt gondolom, hogy arra majd varrogatok egy rahedli gyümölcsöt az epertől az ananászig, így aztán végképp teljes lesz a konyha és vidéke, hacsak nem kezdek el néhány készételt is megvarrni, tükör-tojást, csirkecombot, na majd meglátjuk…

Örült az és Drágám, és nagyot játszottunk!

Lánglelkű gyerekek

Ma hajnalban ezzel a poszttal örvendeztetett meg a véletlen. A lányom FB-s idővonalán osztotta meg, egy hajdani kollégája, és erről azonnal felébredt bennem számtalan emlék.

Pontosan az ilyen, általam lánglelkűnek titulált gyerekekért rajongtam, világ életemben! Az már egy másik kérdés, hogy az ilyen, legalábbis kétértelmű, alapvetően a sztereotip fogalmakra alapozó feladat ilyetén megoldását értékelők között, hány olyan tökös tanár van, aki megdicséri az ilyen választ, és hány olyan, aki ragaszkodik a tipikus megoldáshoz, és hibásnak tekinti azt. Félek megismerni az eredményt!

Igen, ezekért a különlegesen gondolkodó gyerekekért, emberekért rajongtam világ éltemben, és büszkén mondhatom, hogy engem két ilyen leszármazottal jutalmazott a sors, bár lehet, hogy ők maguk, ezt sokszor érezhették inkább büntetésnek, mint jutalomnak.

Például Sárka lányom, akit már az óvodában is, de aztán az iskolában végképp elkönyveltek „olyan más„-nak, mert másképp oldotta meg a feladatokat, nem az akkor sztereotípiák szűk mezsgyéjén belül. Ott volt például az olvasás-értési feladat a két szem szilvával, amit le kellett rajzolni, és naná, hogy Sárka rajzolt két tágra nyitott szemet, hosszú seprő-pillákkal és a végére egy szilvát, vagy az írd le számtan-nyelven feladat, amiben az ágról lehullott és fennmaradt leveleket kellett kivonás formájában leírni, de ő, richtig fordítva oldotta meg, mert a fennmaradó leveleket vonta ki a levélnyelek számából, nem a lehullottakat.

Hiába kértem a tanító-néniket, hogy az egyébként matematikailag teljesen korrekt válaszát fogadják el helyesnek, hiszen az, a válasz az volt, hogy sajnos Sárka megoldása nem tükrözi a példa szellemiségét, és egyébként is a gyerek olyan más!

Ettől kezdve, csak felnőtté válásáig folyt részemről az a küzdelem, hogy az iskola késztetését, ami szerint jobban jár, ha utánoz, másol, követ, ellensúlyozzam, amennyire csak lehet azzal, hogy használja, értékelje, élvezze a saját, nem mindig „szabályos” (bármit is jelentsen ez) gondolkodás-módja egyedi, izgalmas szépségét.

Vagy Zsófi lányom, aki még felnőtt korban is képes volt meghökkenteni mindenkit a saját észjárásával. Joghallgatóként a számvitel szigorlat állt előtte, és – lássuk be – a jogászok ritkán rendelkeznek kellően kifejlett könyvelői vénával, úgyhogy egy hazai bank fél közgazdasági osztálya készítette fel Zsófit a szigorlatra, heteken keresztül. A lelkére bogoztuk, hogy ha törik, ha szakad, a mérleg két oldalán a végösszegnek számszerűen egyeznie kell. Ez ugyebár a mérlegfőösszeg. Eszközök = források!

Véget ért az írásbeli szigorlat, jött Zsófi beszámolni róla. Kérdeztük, hogy na, mennyi lett a mérlegfőösszeg, mire a válasz: az eszközök 20 millió, a források mondjuk 22. Leizzadtunk.

Mit ad az Isten, Zsófi jelest kapott, mert ugye rossz volt a példa, ezért csak az ő megoldása lett hibátlan, mert két-háromheti edzés dacára is, még mindig képes volt a saját észjárásának jobban hinni, mint a számára elfogadhatatlan szabályokat betartani.

Büszke vagyok rájuk!

Hiszek abban, hogy pontosan az ilyen, olykor másként gondolkodó gyerekek, felnőttek viszik előre a világot!

Nem feltétlenül díjakban, kitüntetésekben, látványos elismerésben mérhető módon, de azzal, hogy elfogadóbbá és elfogadhatóbbá teszik szűkebb-tágabb környezetük számára a létezést, a mindennapokat, mert meglátják, észreveszik a megbújó párhuzamos lehetőségeket, a helyzetek, gondok, bajok kivételes megoldásának módjait, a kiutakat.

Ugyan ennyire kitartóan, mondhatnánk, szinte vakon hiszek abban is, hogy minden emberi lényben valahol él egy-egy szikra ebből a képességből, van, akinél elfojthatatlanul és folytonosan működik, és vannak számosan, akikből pedig kitartó biztatással, támogatással lehet csak előcsalogatni. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne lássam meg - sajnos már elég korai életszakaszban is - néhányukban azt is, hogy feléleszthetetlenül kiégett, elhamvadt a szikra, és minden egyes ilyen emberért – ha összesodor bennünket az élet - megszakad a szívem.

Mit van mit tenni, támogatni kell mindazokat, akikben még pislákol.

Egy hétvégi történet jut még az eszembe. A testvérem és az én, együttesen már 7 unokája készülődött éppen kifelé a kertbe, amikor az egyikük elmesélte, hogy már két veszélyes pályán is lesiklott, pedig még csak most kezdett síelni. A másik elmesélte, hogy őt inkább a korcsolyázás érdekli, mert az milyen óriási, szuper-érdekes dolog. A harmadik, meg lehorgasztott fejjel szomorkodott, hogy ő bizony se korizni, se síelni nem tud. Aranyom – mondtam neki – te meg tudsz cigánykerekezni, ők ketten, viszont nem! Ó, ez igaz – jött a válasz, felcsillanó szemmel – és úgy lenyomom a spárgát is, hogy csak, na! Mindhárman – ők a nagyobbak a csapatban – elismerő szemmel, hümmögve méregették egymást, és én persze nem fukarkodtam a szentenciával sem, hogy jegyezzétek meg drágáim, mindenki különleges, csak mindenki másképpen!

Na, erről nem (lenne) szabad soha elfelejtkeznünk!