Elzárkózva

Alig egy hete döntöttem úgy, hogy visszavonulok.

Visszakozom, nem teszem közzé az írásaimat, gondolataimat a megszokott, kettős csatornán, a közösségi média segítségével és a blogomon, párhuzamosan, hanem visszahúzódom, és csak a saját, virtuális fiókomnak, a blogomnak írok.

Szegény blogom látogatottsága igencsak csekély. Ezt a helyzetet természetesen magam idéztem elő, mert mindkét felületen, egyidőben és teljes terjedelmében jelentettem meg az írásokat, nem volt miért a blogra kattintani.

Döntésemnél nem számoltam azonban azzal, hogy milyen pocsék hatással lesz majd rám az, hogy megfosztottam magam attól a nagyszerű örömforrástól is, amit a reakciók, a like-ok és kommentárok, a mosolyok és szívecskék, utált szóval élve, a visszajelzések jelentettek a számomra.

Változó volt a jelzések száma, a 10-20-tól az 50-60-ig, nagyritkán ennél is többen jelezték, hogy olvasták, de soha nem maradt egy sor sem olvasatlanul, s sokan voltak, akik csak névnap-, vagy születésnap-köszöntésükkor írták, hogy örömmel olvasnak, különösen ilyen, vagy éppen másmilyen, megszokott témám a kedvencük, mint az unokáimról szólók, a főzősek, az ilyenek, az olyanok. Ebből aztán arra következtetek, hogy többen olvastak, mint ahányan ezt valamilyen formában a tudomásomra hozták.

Hazudik, aki mást mond, mert aki ír, vagy bármi más formában fejezi ki a gondolatait, érzéseit, annak a lelkében ott él, tombol, a közlési vágy, a megmutatkozás kiolthatatlan igénye, amit ezzel a döntésemmel, önként, bár korántsem dalolva, én, magam zúztam atomi részecskékre.

Nem is önként. A szeretteim nyomására, és védelmében. Pedig Isten látja lelkem, rettentően szűrtem a mondandómat. Soha nem írok politikáról, bár néha fulladozom, olyasmiről, amivel megbánthatok ismerősöket, rokonokat, még akkor sem, ha kis híján megfulladok, nem írok szerelemről, kapcsolatokról, nem írom meg, hogy mi fáj igazán, mert ezeket a fájdalmakat többnyire éppen azok okozzák, akikkel kapcsolatban vagyok, és hát ugye nem bánthatom meg az ő érzékenységüket. Ha mégis írok ilyesmiről, azt megsemmisítem.

Bár éppen most is írok, de ez egyre inkább arra, a végtelen, belső monológra emlékeztet, amivel mindannyian együtt élünk.

Megszenvedem. Megkínlódom, naponta százszor.

Ha hihetnék kedves nagyanyám babonáinak, akkor ma egy kiadós sírás elé néznék, hajnal óta cefetül viszket a jobb szemem, ami tudvalévőleg sírást, míg a bal szem viszketése, nevetést jelez, és mennyire, de mennyire jól esne, egy lelket-szívet frissítő, kiadós, önfeledt sírás, de már évtizedekben mérhető, időtlen idők óta, nem sírtam, zokogtam amúgy Isten igazából.

Nem mondom, egy kis elérzékenyülés valami megható olvasmány, unokáim tündérségei, szereplése, kedvessége, netán valami film okán elért, egy-két könnycsepp csurrant-cseppent, de réges-régen megtanultam az igazi mély fájdalom, bánat, megbántottság elfojtását, elrejtését, és az a krokodil-könnyes, csuklásig tartó, testet-lelket rázó, és egyben felszabadító, megtisztító, zokogás, az bizony alighanem végérvényesen a múlté. Ahogyan a gyomorfájdító, arcizom-görcsöt okozó, köhögésbe fulladó, végtelen nevetés is. Megmaradt a mosoly (szerencsére), a kis kacagások, az udvarias és kedves nevetgélések, de a könnyfakasztó, smink-elkenő, röhögés is immár a múlté.

Amiképpen a boldog várakozás az írásaim visszhangjára.

Néha nagyon fáj

Ma hajnalban egy ismerősöm, aki sokkal inkább édesapám ismerőse, szakmai barátja volt, és én, egy röpke bemutatáson kívül, inkább távoli ismerősként tartottam számon, megváltoztatta a vezetéknevét.

Noha időközben, a jó, közösségi médiának köszönhetően, ezt az illetőt, megnyilvánulásai, kommentárjai, véleménye alapján immár szinte a barátomnak mondanám, az életútja mégsem ismeretes előttem, így aztán csak a későbbi, hozzáfűzött megjegyzésekből vált világossá, hogy a névváltoztatás, hajdani felesége nevének felvétele, nagyrabecsüléstől, szeretettől, el nem múló érzésektől indíttatva.

Az érzéshullám, amit ez a gesztus kiváltott belőlem, minden valószínűség szerint annak is köszönhető, hogy valami kórság bujkál bennem. Már az estém sem volt tökéletes, de reggelre megfájdult a torkom, fújkálom az orrom, köhögök, és most már – dacára a legmelegebb pulóveremnek, amibe beleburkolództam, és a torkom köré kötött selyemsálnak, igencsak borzongok, és tervezem, hogy a reggeli és némi kis írogatás után, visszabújok az ágyba, egy kis gyógyulásra. Csak remélem, hogy nem az az influenza, ami éppen divatba jött.

Ha az ember betegecske, akkor esendőbb, nehezebben fojtja vissza azokat az érzéseket, fájdalmakat, amiket szeretne örökre eltemetni a lelke legmélyebb bugyraiban.

Ilyen érzés az is, hogy sohasem ismertem, és már esély sincs arra, hogy megismerjem, hogy milyen lehet, ha az embert a családja, a szerelmese, a társa elismeri, nagyra becsüli, méltányolja a tulajdonságait, a teljesítményét, a tehetségét. Milyen lehet, ha az ember törekvéseit támogatják és elismerik?

Amolyan jófajta, a keresztény hagyományokra erősen támaszkodó famíliában, amilyen az enyém is volt, a gyereknevelés sarkalatos alappontja a folyamatos figyelmeztetés, számonkérés volt, és, hát mi másra lehet figyelmeztetni egy neveletlen gyereket, mint a mulasztásaira, a hibáira, a gyengéire, mert ugye ezeket le kell gyűrni-győzni, és töretlenül megvalósítani, az első a kötelesség elvet.

A jó teljesítmény az említésre sem méltó, az természetes! A büszkeség, a büszkélkedés pedig hiba, sőt bűn, mert ugye nem kellőképpen alázatos, ráadásul a hiúság főbűnébe esést is megtestesíti, és ezt nem támogathatja egy felelős szülő, nagyszülő, holmi fölösleges dicséretekkel, de nem ám!

Ezért aztán megtanultam a dicséret-, pontosabban elismerés-mentes életvitelt annyira, hogy mire felnőtté váltam, a barátoktól, ismerősöktől, kollégáktól érkező elismerést sem tudta, kezelni, elfogadni, megköszönni, egyet tudtam csak, harcolni érte, hiszen egész életemben erre vágytam a leginkább, erre, hogy azt mondják, remek, pazar, örömömre szolgált, tetszik, de kár, hogy nem nekem jutott eszembe, örömet szereztél, sorolhatnám.

A mai eszemmel már fel tudom mérni, hogy milyen őrülten suta jelzésekkel riasztottam el a környezetemet attól, hogy méltányolja a produkcióimat, és hogyan neveltem rá újra és újra mindenkit arra, hogy engem ne is jusson eszébe dicsérő szóval illetni, mert elviccelem, elhárítom, elhessegetem.

Persze, remek partnereim is voltak ehhez a játékhoz, például az én jó férjem, aki nekem volt, és aki mesterfokon űzte a feleség-megalázás művészetét, a társaságban, vicces történetek elmesélésével, és szűkebb, családi körben ennél durvább és közvetlenebb stílusban. Az „azt hiszed, hogy itthon is…” kezdetű monológjai sorra arról szóltak, hogy a szakmai sikereimet nehogy már emberi sikerként éljem meg, mert itthon aztán bőven van még mit javítanom a stílusomon, a tetteimen, a külsőmön, a főztömön, akármin, bármin mindenen!

Nagy szerencse, hogy a lányaim azért méltányolják valamelyest az anyjukat, és ezzel, majdnem egyedül vannak, széles e világon.

Nem panaszkodom tovább, mert tudván-tudom, hogy én legalább annyira hozzájárultam a helyzet kialakulásához, fennmaradásához, mint a környezetem, de azért itt is, most is elismerem, hogy néha nagyon fáj, hogy fenemód hiányzik, csudamód jól esne, és végtelenül zavarba ejtene, ha megtörténne.

Ír az unokám

Ezúttal annak örülök, parttalanul, hogy Zalán unokám regényt ír.

Már korábban is írogatott, mesét például a százszépségű Zita királylányról, meg olykor – ha éppen nálam lábadozott – játszottunk mozaiktörténeteset, amikor ő írt egy bekezdést, és utána én egyet. Ezekből is remek történetek kerekedtek ki, sok-sok nevetéssel, mulatozással és persze kicsit sem titkolt, kölcsönös neveléssel. Zalán így (is) tudatta, hogy milyen elvek mentén képzeli el a kapcsolatunkat, mi a véleménye a gyereknevelésről, az élet nagy kérdéseiről, és persze én is tudathattam a nézetemet.

Most azonban egyrészt nekifogott egy regénynek, „A szerencsétlen fiú” címmel. A naplóregény, amely már meghaladja a három, sűrűn teleírt oldalnyi terjedelmet, szellemes, fordulatos, olvasása közben némelykor hangosan felnevettem, és minden túlzó (bár megérthető), nagyanyai elfogultság nélkül, bizton állíthatom, hogy nagyon jó!

Na, te aztán tudsz dicsérni, mondta Sárka lányom, amikor azt találtam mondani Zalánnak, hogy remek, sokkal jobb, mint gondoltam!

Pedig ez valóban így van! Azt gondoltam, hogy Zazám is éppen olyan regényt ír, mint amilyenbe sokan belevágnak, mitagadás’ én is dobáltam ki oldalszám a megkezdett és meghaladott regény-kezdeményeimet sorra, annak idején, de ez, ami éppen készül, sokkal jobb, pazar szóhasználattal, széles szókészlettel, vicces fordulatokkal, szóismétlés, befejezetlen mondat, érthetetlen fordulat nélkül, szóval, tényleg sokkal jobb, mint gondoltam!

Gyanítom, hogy „Az egy ropi naplója” ifjúsági regénysorozat hatása is megmutatkozik Zazám írásán, legalábbis a műfaj-választás tekintetében, de miért is ne mutatkozna meg, hiszen egyik első, nem felolvasott könyvei közé tartozott e jeles mű.

Az már csak a hab a tortán, mint mondani szokás, hogy a regényírással párhuzamosan képregényeket is gyárt az én drága unokám, méghozzá a Harry Potter regényfolyam folytatásáról! Két füzetet mutatott nekem, amelyek már jelzik, hogy további részek is készülnek majd. A maga rajzolta, egyenként 7-8 oldalas, összefűzött képregényekben vannak aztán dementorok, maga Voldemort nagyúr, varázsigék, varázslatok, személyesen Harry Potter, izgalom, összecsapás, harc, győzelem és izgalom!

Boldog vagyok, nagyon! Ja, és roppant büszke is! Naná!