Saláták

Úgy tapasztalom, hogy meglehetősen sokan megelégedéssel tálalják fel a megszokott, fejes-saláta, uborka-saláta kettőst a fő fogás mellé. Mert ugyebár mi vagyunk szinte az egyetlen olyan gasztronómiai zóna, amelyben nem önálló fogásként jelenik meg a saláta, hanem a fő fogás kísérője az a jobbára ecetes, sós-édes, néha olajos, harsogó zöld vagy színes saláta, ami emésztést-könnyítő-gyorsító, rostos szerkezetével kiváló kiegészítője a nehezebb, húsosabb fogásoknak.

Persze, tálaljuk és fogyasztjuk önálló ételként is a salátákat, gondoljunk a lila-hagymás babsalátára, az ugyancsak lila-hagymás krinolin vagy virsli salátára, amelyek pirított kenyérrel önálló vacsoraként is prímán megállják a helyüket.

Tálalhatjuk köretként is, mint a zeller-szeletes, lila hagymás krumplisalátát, ami szinte nélkülözhetővé tesz minden egyéb köretet, egy-egy fűszeres, sülthús mellett tálalva.

Tavasszal, a krumplisaláta cifrázható a közepére halmozott madársalátával, a szélére cakkozott kemény-tojással, ez volt Nagyanyám kedvenc tavaszi fogásainak egyike!

Ó, azok a finom, téli káposzta-saláták! Ilyenkor a laskára vágott, édes, fehér káposzta-csíkokra öntöm a hagyományos, sós-cukros (édesítőszeres), ecetes saláta-levet, azzal a trükkel, hogy kikeverés után felforralom, és teszek bele bőségesen őrölt köményt is. Ezzel a forró lével öntöm le a szeletelt káposztát, és mire az egész miskulancia kihűl, a káposzta is éppen annyira megpárolódik, hogy még nem veszít roppanós frissességéből semennyit, ám mégsem hordoz magában nyers ízt. Ráadásul befőttes üvegbe pakolva, a hűtőben tárolva, akár egy-két hónapon keresztül is fogyasztható marad!

Melyik a finomabb? A nehezen megfőzhető, a hámozó kezet tartósan lilásra festő, köménnyel és tormával elkészített, finom téli céklasaláták, vagy ezek tavaszi változata, az egyelés során kiemelt bébicéklából készülő, tejszínes vagy tejfölös, rózsaszínű saláta?

Oda vagyok a kockára vágott, lila-hagymával készített paradicsom-salátáért is! Nem csak azért, mert a színei miatt leginkább egy indiai stólára emlékeztet, de a másként édeskés két összetevő annyira jól illeszkedik a salátalé savanyúságához, mint szinte semmi egyéb!

De mindez, és azok is, amikről elfeledkeztem, pillanatnyilag eltörpülnek a legfrissebb szerelmem mögött, amit Jamie Oliver-nek köszönhetek!

JO, az egyik műsorában – a maga megszokott módján – gyorsan, ha tetszik szinte kapkodva és hadarva, megtépett egy fej salátát, rádobált egy-két szétmarcangolt őszibarackot, némi mozzarella sajtot, majd bepermetezte balzsam-ecettel, és kész is volt a saláta!

Első körben változtatás nélkül követtem a módszerét. Azóta azonban kipróbáltam fejes salátával (ha igazi fejes salátát találtam, nem azt a mű-salátát, ami leginkább rugalmas gumilapra emlékeztet, némi keserű ízzel), jég salátával, madársalátával, őszibarackkal, nektarinnal, hámozott szilvával, és még fügével is, minden variáció elképesztően finom! Most vasárnap, éppen madársalátás, hámozott szilvás, mozzarellás verzió került asztalra, remek volt, mondhatom!

Ugyan nem tépdesem, szaggatom a hozzávalókat, hanem akkurátusan kockázom, szeletelem, de az ízhatásból ez aztán se le nem von, se hozzá nem járul ahhoz, pusztán a vérmérséklet játéka!

Ha kellőképpen tágan értelmezi az ember a „saláta” fogalmát, akkor ide kívánkozhat az ecetes torma, a mustár, a pesto, a salsa, a tzatziki, végül is ezek az ízesítők, kiegészítők is zöldségfélékből és fűszerekből, öntetekből állnak, mint a nagyobb mennyiségben tálalt saláta-társaik, csak éppen pempősítve, darálva, pürésítve.

És akkor még csak egy szó sem esett, a majonézes-tartáros saláták csodáiról! Na, majd máskor!

Tudjátok, hogy milyen az?

Tudjátok, hogy milyen az, amikor egyszer csak az ember, a vasárnap délutáni, békés, cigizős, kávézós olvasgatása közben észleli, hogy egy közel három centi nagyságú, tetőtől talpig feketén szőrős, mélybőgő hangon zúgó valami repült be a résre nyitott ablakai egyikén? Ultrahangos rovar-riasztó ide, vagy oda, ez a bassz-baritonban zümmögő, lassan röpködő, ám mindennek nekiütköző monstrum, kitartóan köröz, és egyre csak közeledik. (Jól van, lehet, hogy a mérettel túloztam, egy parányit, talán két centi is elég lett volna!)

Keresgettem a Google-ban, és leginkább, a kövi dongóra hajadzott ez a berepülő lény:

Remélem, hogy valami méh-darázs származékkal (hártyásszárnyúak rendje) van dolgom, amelyekről már többször kiderült, hogy okosabbak némely rovar társaiknál, és előbb-utóbb észlelik a menekülési lehetőséget, ezért sovány-malac-vágtában lerámolok mindent az ablakpárkányról, ami ki van rakva, sej ide, sej oda, de kirakva! (Nem észleli a menekülési lehetőséget - akármennyire is hártyás a szárnya - a légy, legyen bármekkora és bármilyen, a katica, a mezei poloska, a muslicák millió fajtája, a moly- és egyéb lepkefajták, ezek mindegyikével kísérleteztem már, és még ki tudja, milyen egyéb lények! Ezek, szegények, sokkal inkább a halált választják, és folytonosan neki-nekiröpülnek a csukott ablak-szárnynak, míg el nem pusztulnak, pedig centikre, ott áll a nyitott ablak, a szabadság!)

Nem annyira rózsával, mint a Vargáék ablaka, de egy hajdani, iparjogvédelmi konferencia során, Japánból, Apu által hozott, fából készült, szakés ivókészség (az öngyújtók laknak benne), egy ceruzatárolóként szolgáló hollandi fapapucs, és egy torony-magas papír zsebkendő oszlop, mindenképpen korlátozza az ablaknyitást. Na, ezeket lekapom, az ablakot szélesre tárom, és én, a maradék kávémmal és a könyvemmel az ajtót becsukva, a hálószobába menekülök.

Kis olvasás, fülelés, hogy hallom-e még a lény brácsázását, majd személyes ellenőrzés. Háromszor, mert az első két alkalommal, a hívatlan vendég mindössze azért volt néma, mert éppen megpihent, no, nem őszi levélen, mint bóbita - mert ugyebár ennek most nincs szezonja - ám ellenben a függönyön, és csak az én belépőmre várt, mint végszóra, hogy kőröző röptét folytassa, ám harmadjára, örömmel konstatáltam, hogy észlelte a kiutat, sőt, élt is vele!

Ablakcsukás, pontosabban résre nyitás, visszapakolás, de nem, a pontos sorrend mégis inkább az, hogy hálaadás a természet végtelen csodájának, és a velünk párhuzamosan és együtt élő lények közötti, láthatatlan kommunikáció erejének és csodájának, majd pakolás, stb., és legvégül, megbékült megnyugvás.

A hétvégém egyébként is csodás volt! Mindkét unokám villámlátogatást tett nálam. Megérkeztek szombaton, késő délután, kis játék, vacsora, ismét játék, majd ágyazás, pizsama, fogmosás, alvás. (Ezen a hétvégén Woodstock volt, kihagytuk a fürdést, lehet engem megkövezni, de a kicsik fáradtak és álmosak voltak, én meg vállalom, a „koszos vénasszony” minősítést.) Estére palacsinta készült a számukra, meg is ették, az utolsó szálig, reggelire foszlós, vajas, fonott kalács, annak csak a bő fele fogyott el!

Mindenki jót aludt, remekül és mosolyogva ébredt, reggeli után jókat játszottunk, míg meg nem érkezett Sárka, aki aztán haza is szállította a kicsiket, mert otthon már vártak rájuk a szülők, a barátaik, azok gyerekei, a kerti sütögetés, és a további önfeledt játék!

Minden „unokás” hétvége, vagy nap, maga a csoda! Zita például ezekben a napokban kezdett balkézzel is rajzolni. Apai örökség. Zalán is (szerintem máig is) „kétkezes” gyerek volt, váltva használta mindkettőt, és egyaránt ügyes volt mindegyikkel. Mondhat bárki, bármit, szerintem ez áldás! Most, már Zalán jobbkezes, de ballábbal lép, ha indul, ballábbal rúg a labdába, szóval mindkét félteke működik az agyában, és eléggé kiegyenlítetten. Zita is ezt az utat kezdte meg.

Zalán markánsan fiús, de ugyanakkor gyöngéd és kedves is. Most figyeltem meg, hogy kezdi betöltetni a gondoskodó nagytestvér szerepét, nevelgeti Zitát, terelgeti, nem hagyja például, hogy túl közelről nézze a mesét a TV-ben, vagy veszélyes helyekre másszon föl, ezt (is) imádom!

Zita, meg egy angyal! Kedvesen, szépen, mindig ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se bántson meg senkit, válogatja meg a játszótársait. Ne haragudj Mandi – mondja nekem – de most Sárka segít nekem! Szeret kinézni az ablakokon, és szól: Te most gondolkodj, nézelődj! Én most ezen a házon gondolkodom! És mint Rodin „Gondolkodó-„ja, az álla alá támasztott öklére hajtott fejjel, hosszasan szemlélődik, majd felcsillanó szemmel kiáltja, hogy itt vagy ott jön egy busz vagy autó.

Aztán már csak ebédeltem, szunnyadtam egy bő fél órácskát, sétáltam egy hatalmasat a ragyogó napfényben (el is pilledtem), majd ismét kávéhegyek, cigik, könyvek, és végül ez a beszámoló.

Beszámolok, hogy bimbódzik az írisz, virágzik az orgona, ami hajdanában, gyerekkoromban, az iskolai ballagások kedvenc virágdísze volt, és nekem határozottan úgy tűnik, hogy az áprilisi virágzás azért még mainapság is megelőzi mind az általános, mind pedig a középiskolai ballagás, mindinkább változó időpontját, de mindegy is!

A naposabb helyeken virágba borult a gyöngyvirág, szeretett Nelli nagymamám kedvenc virága, aki gyöngyvirágot és nefelejcset kötött vegyes csokorba minden tavasszal. Én sem hagyom ki, soha! Elvirágzóban van a tulipán, a nárcisz, a jácint már száradtan kókadozik, híre-nyoma sincs az ibolyának, és mindez, alig egy hét, tíz nap alatt! 

És még csak most jön majd a virágzásban az igazi robbanás! Alig várom!

Van egy pólóm

Van egy pólóm, lehet már közel 30 éves, akkoriban kezdtek a lányaim meglepni maguk vásárolta ruhaneművel, mintegy végkifejleteként, a generációk között, törvényszerűen bekövetkező, ízlésbeli különbségnek, és diszkrét figyelmeztetésképpen arra, hogy ideje, divatjamúlt szokásaimon változtatnom.

Ez a hajdanán ragyogó kék színekben pompázó, mostanára jobbadán szürkés pamutpóló, azóta is és immár halálomig (ha kiszolgál, vagy én kiszolgálok a póló végnapjáig), örökös kedvencem.

Nem csupán azért, mert az agyonmosott, elvékonyodott, selymesre kopott, pamut érintésénél a világon nincs kellemesebb, ebbe öltözve melegben és hidegben, nappal és éjjel, munka közben és pihenéskor, séta során és vásárláskor, akármikor, bármikor és bármeddig, frissnek, ölelgetettnek érzi magát az ember, nem szúr, nem irritál, nem szorít, nem késztet vakaródzásra, nem izzaszt, csak selymesen simogatja a bőrt, mint a torkot a minimum 12 éves, igazi jó whisky.

Persze, ennek a pólónak vannak fiatalabb utódai, téli, hosszú ujjú, nyári színesebb társai, de mindegyik megegyezik abban, hogy sok-sok mosáson estek át, és egyaránt kedves az érintésük, öröm a beléjük burkolódzás.

A társmentes életmód egyik vitathatatlan előnye, hogy az ember nagy szabadsággal viselhet ilyesfajta, agyonmosott, ősöreg, kopottas, avíttas ruhadarabokat, alhat bennük, nem kell emiatt szégyenkezni, vagy más, csinosabb, ám jóval kényelmetlenebb ruhadarabba öltözni.

Ezt a nevezetes pólót, azonban egészen más okból is szeretem, méghozzá a mintázata miatt.

Az egyenlő téglalapokban ugyanis a Föld ezerféle emberfajtájának portréja látható, minden egyik a maga nemzeti viseletében, ünnepi díszében. Sokszor úgy tűnik, hogy ebben a mintázatban, szinte nincs is ismétlődés, pedig van, csak éppen nem keresem! Nekem, így a legszebb! Ezerfélén, az eltérésekben is egységesen!

Nem csak egy kedvenc pólóm van, de Martin Luther Kinghez hasonlóan, egy dédelgetett álmom is van!

„Van egy álmom, hogy egy napon Georgia vöröslő dombjain az egykori rabszolgák és az egykori rabszolgatartók fiai le tudnak majd ülni a testvériség asztalához.” – álmodta MLK, alig több mint 50 éve, ma viszont, én meg a pólóm, együtt, arról álmodunk, hogy eljön majd az a világ is egyszer, amikor végre az egyik legnagyobb kincsünk, értékünk, ez a sokszínűségünk lesz! Büszkék leszünk erre, örömmel nézegetjük a másféleségeket, merítünk egymás értékeiből, boldogan ismerkedünk egymással, csillogó szemmel szemléljük a magunk és a mások értékeit!