Váratlan öröm

Az ember olykor-olykor, teljesen váratlanul, amint mondani szoktam: nem akkor, nem attól és nem abban formában kap vissza millió, korábbi, és hosszasan értelmetlennek tűnő, érzelmi vagy egyéb, emberi befektetésére visszaigazolást, ahonnan és amikor végképp nem várná!

Egy hajdani kolléganőm, névnapi üdvözlésekor kaptam ezeket a gondolatokat:

„Az ember életében, ami kihat egy egész életre Te és Barbara voltatok. Megtanítottatok pontosan szépen élni, tudod, ahogy csillag megy az égen.”

„Olyanok voltatok, mint az egyszeregy. Ha felkeltenek álmodból, akkor is tudod. Pedig holnap leszek 69 éves.”

Kell ennél, lehet ennél, juthat ennél több? Amikor egy hajdani munkatársad, akivel már felnőttkorában ismerkedtél meg, évtizedek elteltével is mértékadónak tekinti azt, amit közösen tevékenykedtetek, tanultatok, hát ez bizony, maga a csoda!

A vicc az, hogy a mellettem megjelölt Barbarával, soha, még csak egy másodpercre sem pendültünk egy húron! Gyökeresen más indíttatás, más gyökerek, eltérő neveltetés, mérföldnyi távolságra eső értékek, együttműködési kényszer! A „ringnek” ezek voltak az oldalfalai, és ami miatt „kiütés” nélkül zajlott a közös játék, az részemről az volt, hogy végtelenül nagyra értékeltem Barbara töretlen és széles, szakmai tudását! Megkockáztatom, hogy iszonyú merevsége dacára, sokszor megcsillant a munkájában a fantázia, a szellemesség, és ha valamit, akkor a stabil tudással párosuló alkotókészséget, na, azt igazán nagyra értékelem, mindmáig!

Azt, hogy Barbarát mi motiválta, a hierarchia tisztelete, mert idővel a feljebbvalója lettem, vagy a munkaféltés vagy mi a csuda, azt nem tudom, és már soha ki sem fog derülni, mert az én nem számviteles, hanem sokkal inkább társadalom-tudományi gyökerezésű ismereteimet, humánus és liberális gondolkodás-módomat szemlátomást semmibe vette, sőt, ha tehette, akkor minden erejével ellenállt, szembeszállt.

De öröm, és hatalmas győzelem, ha ezt az egymásnak feszülést a közvetlen munkatársaink sem érzékelték, és profitáltak azt együtt eltöltött, közel évtizednyi időszak tapasztalataiból. Én is úgy emlékezem vissza erre a periódusra, mint életem egyik fény-időszakára! Köszönet érte! Csak a végét tudnám feledni! (Bár az is roppant tanulságos volt, de ez, egy másik történet!)

A varázslatos, kevei ház

Immár négy éve hirdetem az Aputól örökölt, ráckevei házamat, a varázslatos, kevei házat.

A ház, a családi történetek szerint legalább háromszáz éve a családé, Faith-ok és Bodorok lakták időtlen idők óta, de mára, úgy alakult az életünk, hogy nincs, aki az ismételt felújítást, és az egyre tetemesebb összegeket igénylő fenntartást vállalni akarná, vagy tudná.

Mert ugye egy vályogház fenntartása egészen más, mint az egyéb házaké, alapvető eleme az, hogy lakjanak benne, legyen folyamatos a fűtés és a szellőztetés, bizony nem babona-, vagy vallási dolog volt a vályogházak tavaszi vakolása, meszelése, hanem a ház életben tartásának része, szóval olyan családtag, aki erre vállalkozna nincs.

Ne is említsük, hogy a 300 négyszögöles kert karbantartása is mit igényel, amit az én tágult tüdőm már réges-régen nem támogat, képtelen vagyok akár egy fűnyírásra is, az amúgy tök sík Ráckeve, szinte egyetlen, apró dombocskáján meghúzódó kertben, ahol lejtőkön és emelkedőkön keresztül kell húzni-vonni a fűnyírót.

Így aztán a kert egyre inkább elvadul, a szőlő a lugas helyett a háztetőre is felkúszik, a futórózsa karnyi, tüskés ágakat növeszt, az aranyvessző átnő a nyári konyháig, a mályvabokrokon ott csúfoskodnak a tavalyi termések.

Már villámlátogatásra sincs kedvem, mert vagy azon kesergek, hogy mennyi erővel, energiával tartottam fenn évtizedeken át a házat, mennyi hétvégém, szabadnapom és nem utolsó sorban pénzem volt abban, hogy a kert ápolt legyen, a veteményesen a borsótól a hagymáig szinte mindent megtermeljek, a gyümölcsfákat időben megmetsszem és permetezzem, szüreteljek és befőzzek mindent, de mindent, takarítsak, ágyneműt szellőztessek, nyugágyakat újítsak fel, fűtsek, havat-jeget takarítsak telente, és most, csak a leépülést, az elvadulást látom.

Arról már szó se essék, hogy valahányszor a lábam beteszem a régi házba, újra és újra, tonnányi tárgyat, emléket hoznék magammal, amelyeket aztán nincs hova eltenni, letenni, a dédanyáim étkészletei, a régi használati tárgyak, a kézzel faragott liszt-kanáltól, a vasból készült tésztaszűrőig, apám első, fából készült tolltartójától, dédapám keménygallérjáig, dédanyám hálóréklijétől, nagyanyám magyar-ruhájáig, a flitteres báli belépőtől, a rézüstig. A régi üvegpalackok, a mázas lekvárosbödönök és drótozott cseréplábos, a két már alkatrészeit vesztett rokka, a kertben a szekér, de legalább a kereke, vagy a lőcs, a könyvek és a halmokban álló, ezeréves, „akkor fontos volt” iratok, másolatok, számlák.... Hova? Kihez? Minek?

Egészen mostanáig azt hittem, hogy van egy komoly vevőm, aki meglátta a házban azt, amit kevesen, hogy lelke van, történelme van, sok boldog és még több beletörődő ember élte itt le az életét, nevelte fel a következő generációt, és nem pusztán az egyébként jó helyen lévő telek adottságait értékelte, hanem a ház felújításában gondolkodott, de sajnos most már csaknem teljesen biztos, túlértékeltem a vevő komoly mivoltát.

Januárra igért végső válasza késett, és csak késett. Én töretlenül elhessegettem a családom érdeklődő unszolását, hogy hívjam, keressem a vevő jelöltet, mindig azt mondogatta, hogy a január is pontosan a 31. napjáig tart, addig türelemmel várok, ha komoly a jelölt, jelentkezni fog, hiszen azt ígérte.

Hát, sajnos, nem volt igazam. Eltelt a január, egészen az utolsó napjáig, és az én komoly vevőmnek se híre, se hamva nem volt. Február első hetében, aztán mély lélegzetet vettem, és felhívtam a „vevőt”. Egyszer. Aztán másodszor is. Semmi visszahívás, ám a második telefon után kaptam egy röpke írásos üzenetet arról, hogy majd délután keresni fog. Vártam is a telefonhívást, de helyette egy hosszabb levelet kaptam, amelynek kulcs-szavai ezek voltak: bizonytalan vagyok, a lányom szerint, a másik ház, amit megnéztem, elhúzódott a házam eladása, nagyon sok felújítás, bármennyire is szép. Na, ehhez sem kell matematika-professzornak lenni, hogy kiszámítsam: sokszor nyolc az nyolcvannyolc, 1 vevő – 1 vevő = 0 vevő!

Kedvem szerint, azt válaszoltam volna, hogy létezik még a világon (?) udvariasság és korrektség, s mindkettő azt kívánta volna, hogy mindezekről tájékoztasson és ne csak az én noszogatásomra, telefonjaimra válaszoljon, továbbá egészen nyugodtan vegye meg azt, vagy azokat a házakat-telkeket, amelyeket időközben megnézett, és ezért-azért előnyösebbek, mint az enyém, mert immár nem tekintem komoly vevő-jelöltnek, de jogász-lányom lebeszélt erről.

Azt mondta, mármint a lányom, hogy ez nem szokás, és az, hogy látszólag megállapodtunk árban, időzítésben, még akkor sem kötelez semmire, ha ez írásban, levélváltás útján történt, hiszen nem született szerződés, és nem szokás szóvá tenni az ilyes vevői magatartást, ez már megszokott.

Így aztán, jobb meggyőződésem ellenére, elfojtottam a válaszadási késztetésemet, és strucchoz méltó módon, hagyta, hagyom megtörténni azt, ami megtörténik.

Másik szála a mostani írásomnak, amely akár joggal elviselné, a „Kedves Naplóm” bevezető sorokat is, az az, hogy már napok, szinte egy hét óta, kerülget valami nyavalya. Ilyen szeles időben nem csoda, hogy fáj a torkom, mert bármennyire is bebugyolálja magát az ember, ahogy sétálgat vásárolni, ügyeket intézni, az állig felhúzott cipzár, és sál dacára is, a kapucni résein befúj a jeges szél, és az én érzékeny manduláimnak ennyi is elég egy kisebb-nagyobb gyulladáshoz, de már az is csoda, hogy közel 70 évesen még a manduláimra panaszkodhatok!

Így aztán napok óta inkább az ágyat nyomom, el-elbóbiskolva, bebugyolálva, hol hidegrázósan, hol meg verejtékezve, és éppen csak a legszükségesebb főzőcskézést, mosást, egyebet végzem el, ám mára, már annyira jól éreztem magam, hogy nem halogattam tovább, nekiláttam a szokásos, heti takarításnak, portörlés, konyha-lemosás, szaniterek fertőtlenítése, porszívózás. Lassabban, mint máskor, de késő délelőttre végeztem is az egésszel, sőt egy parányi vásárlás is belefért, és éppen békésen kávéztam volna egyet, némi olvasással, még ebéd és délutáni szendergés előtt, amikor kitört a vészhelyzet.

Mindezt az után, hogy áldott kezű, 85 éves nagybátyám, Sanyi, három villanykapcsolót kicserélt újra, mert az eredetiek, alighanem a 30-40 éve épült házzal egyidős példányok, már hol működtek, hol nem. Sanyink, beszerezte az új villanykapcsolókat, és dacolva a jeges északi széllel, 84 éves, Csöpi nagynénémmel kézenfogva, eljött és kicserélte frissre, jóra, újra, oda vagyok értük!

Kisebb lányom ígérete, hogy átveszi az unokák felügyeletét az apjuktól, aki hazahozza őket az óvodából, iskolából, mert az anyjuk éppen valami kötelező továbbképzés rabja, megdőlt azon, hogy őt viszont egy kötelező megbeszélésre rángatták be, ami a terv szerint eddig és eddig tart csak, de ez szépen felborított mindent.

Mit volt mit tenni, szépen beugrottam, mint lábadozó nagymama, és mindannyiunk örömére, remek délutánt töltöttem az unokákkal, és mindössze arra kellett ügyelni, hogy ne szuszogjam, pusziljam össze őket, szerezzék csak be nyugodtan, saját jogon, az én közreműködésem nélkül, a soros meghűlést, fertőzést!

Zalán elmesélte a legújabb, éppen befejezett forgatókönyvének történetét, amit ezúttal filmre is vesznek a barátaival, Zitámmal énekelve veszekedtünk azon, hogy ki rak rendet, mint egy komoly dalműben, énekelve, lehetőleg rímekbe szedve válaszolgattunk egymásnak, elolvastunk egy könyvet, ami a lányaimnak is kedvence volt hajdanán, eszegettünk és babaházaztunk, nagyokat nevettünk és remek volt a délután, ám mire hazaértem, megvacsoráztam, tisztálkodtam, már igencsak éreztem, a délutáni pihenés hiányát, és szégyen ide, szégyen oda, nem volt még nyolc óra sem, amikor ágyba bújtam, kis olvasnivalóval, és azzal a kockázattal, hogy legfeljebb éjszaka ébredek, hajnal helyett.

De nem így esett, mert alig olvastam el, mind álmosabban, egy-két oldalt, megcsörrent a konyhában a telefonom. Dúltam-fúltam! Mit felejtettek el a lányaim? Csak nem történt valakivel valami baj? Ilyenkor már a család nem hív engem, ismerik a (mindenki másétól rendesen eltérő) szokásaimat. De nem, nem a családom volt, egy ismeretlen férfiember, elég körülményesen mesélte el, hogy hányadik szomszédtól tudta meg nagy nehezen a telefonszámomat, és ezzel, csak mint egy rossz krimiben, egyre csak fokozta az izgalmat, hogy te jó ég, csak nem történt valami komoly baj a kevei házzal, betörtek tán, vagy még ennél is rosszabb történt, mígnem kiderült, hogy potenciális vevővel van dolgom! Ráadásul olyannal, aki már valahol az Alföldön, újjáépítette a nagyszülei, sokkal pusztultabb állapotú vályogházát, ami vendégházként működik, ráadásul jól.

Szó szót követett, a Csepel-sziget történelmétől (például ez a sziget volt a mindenkori királyné nászajándéka, a jövedelmezőségét javító, különleges kiváltságokkal, jogokkal, és ezért igen vonzó volt a betelepülők számára), a családom történetén keresztül egészen az ingatlan a felújítást követő, várható értéknövekményének latolgatásáig!

Ha csak ennyi haszna volt ennek a tegnapi telefonnak, már megérte! Ismét egy bizonyosság arról, hogy minden ellenkező jel dacára, igenis létezik még az udvariasság, a kedvesség, az érdeklődés, egymás tisztelete, a jóízű beszélgetés ismeretlenek között, a megértés, ha meghallgatsz egy embertársat! Jaj, de köszönöm! Jaj, de jókor jött!

Elzárkózva

Alig egy hete döntöttem úgy, hogy visszavonulok.

Visszakozom, nem teszem közzé az írásaimat, gondolataimat a megszokott, kettős csatornán, a közösségi média segítségével és a blogomon, párhuzamosan, hanem visszahúzódom, és csak a saját, virtuális fiókomnak, a blogomnak írok.

Szegény blogom látogatottsága igencsak csekély. Ezt a helyzetet természetesen magam idéztem elő, mert mindkét felületen, egyidőben és teljes terjedelmében jelentettem meg az írásokat, nem volt miért a blogra kattintani.

Döntésemnél nem számoltam azonban azzal, hogy milyen pocsék hatással lesz majd rám az, hogy megfosztottam magam attól a nagyszerű örömforrástól is, amit a reakciók, a like-ok és kommentárok, a mosolyok és szívecskék, utált szóval élve, a visszajelzések jelentettek a számomra.

Változó volt a jelzések száma, a 10-20-tól az 50-60-ig, nagyritkán ennél is többen jelezték, hogy olvasták, de soha nem maradt egy sor sem olvasatlanul, s sokan voltak, akik csak névnap-, vagy születésnap-köszöntésükkor írták, hogy örömmel olvasnak, különösen ilyen, vagy éppen másmilyen, megszokott témám a kedvencük, mint az unokáimról szólók, a főzősek, az ilyenek, az olyanok. Ebből aztán arra következtetek, hogy többen olvastak, mint ahányan ezt valamilyen formában a tudomásomra hozták.

Hazudik, aki mást mond, mert aki ír, vagy bármi más formában fejezi ki a gondolatait, érzéseit, annak a lelkében ott él, tombol, a közlési vágy, a megmutatkozás kiolthatatlan igénye, amit ezzel a döntésemmel, önként, bár korántsem dalolva, én, magam zúztam atomi részecskékre.

Nem is önként. A szeretteim nyomására, és védelmében. Pedig Isten látja lelkem, rettentően szűrtem a mondandómat. Soha nem írok politikáról, bár néha fulladozom, olyasmiről, amivel megbánthatok ismerősöket, rokonokat, még akkor sem, ha kis híján megfulladok, nem írok szerelemről, kapcsolatokról, nem írom meg, hogy mi fáj igazán, mert ezeket a fájdalmakat többnyire éppen azok okozzák, akikkel kapcsolatban vagyok, és hát ugye nem bánthatom meg az ő érzékenységüket. Ha mégis írok ilyesmiről, azt megsemmisítem.

Bár éppen most is írok, de ez egyre inkább arra, a végtelen, belső monológra emlékeztet, amivel mindannyian együtt élünk.

Megszenvedem. Megkínlódom, naponta százszor.

Ha hihetnék kedves nagyanyám babonáinak, akkor ma egy kiadós sírás elé néznék, hajnal óta cefetül viszket a jobb szemem, ami tudvalévőleg sírást, míg a bal szem viszketése, nevetést jelez, és mennyire, de mennyire jól esne, egy lelket-szívet frissítő, kiadós, önfeledt sírás, de már évtizedekben mérhető, időtlen idők óta, nem sírtam, zokogtam amúgy Isten igazából.

Nem mondom, egy kis elérzékenyülés valami megható olvasmány, unokáim tündérségei, szereplése, kedvessége, netán valami film okán elért, egy-két könnycsepp csurrant-cseppent, de réges-régen megtanultam az igazi mély fájdalom, bánat, megbántottság elfojtását, elrejtését, és az a krokodil-könnyes, csuklásig tartó, testet-lelket rázó, és egyben felszabadító, megtisztító, zokogás, az bizony alighanem végérvényesen a múlté. Ahogyan a gyomorfájdító, arcizom-görcsöt okozó, köhögésbe fulladó, végtelen nevetés is. Megmaradt a mosoly (szerencsére), a kis kacagások, az udvarias és kedves nevetgélések, de a könnyfakasztó, smink-elkenő, röhögés is immár a múlté.

Amiképpen a boldog várakozás az írásaim visszhangjára.