Megfáradt kezem

Ma különösen korán kidobott az ágy. Éjfél körül, aztán nem sokkal egy óra után, még vidáman visszabújtam, és tovább szunnyadtam, de kettőkor végképp úgy éreztem, hogy teljesen kipihentem magam, nincs miért tovább forgolódni az ágyban, jobb lesz felkapni az Anyutól örökölt köntöst, végignézni, hogy a közösségi portálokon, ki, mit hozott a köz tudomására tegnap, koraeste óta, meginni az első kávékat, folytatni azt a könyvet, amit éppen elém sodort a sors, szóval megkezdeni a mai napot.

Így is tettem. Békésen hömpölygő hajnalomat megédesítette az is, hogy a nagy húsvét-környéki ajándék-gyártás, meg egyéb tevékenységek folyományaként megviselt kezeim, talán ma először nem fájtak annyira, mint eddig. Ma nem kellett a kikészített, gyógy-krémmel kenegetni a fájó pontokat, nem kellett borogatás tekergetnem, hol egyikre, hol másikra, nem billent meg kezemben a teli kávésbögre, de jó érzés volt ez!

Persze, még meggondolom, hogy mikor kezdek bele a már elképzelt, következő terveim kipróbálásába, meg a „pótrendelések” - én is kérek ilyet-olyat - teljesítésébe, de máris sokkal jobb, mint eddig, elmaradt az, a legkisebb mozdulatnál is előforduló, hirtelen, éles, szúró fájdalom, ami miatt elejtem… kiöntöm… feldöntöm…

Örömmel kulcsoltam össze a kezeimet, de jó, hogy nem fájtok!

Megáldott a sors azzal, hogy kellemes, meleg és még mindig selymes a tapintásom. Halványan felrémlik ugyan az a fiatalkorom-beli érzet, amikor még gyors és remélten észrevétlen szoknyába-törlés előzte meg minden kézfogásomat, a tenyerem izzadása okán, és azt hittem, a fiú, akivel összeizzadt kézzel sétálgattunk kézen fogva, valami csoda folytán, nem érzékeli a nedvességet, de már csak, mint mosolyogni-való emlék.

Sose volt hosszú a körmöm. Bocsánat, egy kivétellel, a műköröm-építés csecsemő-korában én is elmentem egy „körmöshöz”, de az eljárást annyira barbárnak, az eredményt meg mégannyira mesterkéltnek, közönségesnek találtam, hogy alig vártam, hogy lassan lenőjenek a ragasztott köröm-pótlékok, és visszatérhessek, a megszokott, rövid körmeimhez. Talán a csaknem évtizednyi zongora-oktatás következménye ez, a zongora nem tűri a hosszú, kopogó körmöket, vagy annak, hogy nagyon hosszasan műveltem kertet, de nem érzem magam tisztának, ha a körmöm túlnő az ujjbegyemen. Mostanában már köröm-lakkot sem szeretek használni.

Felrémlik, hogy valamelyik Merle regényben – szégyen, de nem jut eszembe, hogy melyik is lehetett – egy hölgy jellemzéseképpen valami ilyesmit írt a nagy mesélő: a keze tíz évvel volt idősebb az arcánál, az arca tíz évvel a testénél. És valóban, ez az öregedés folyamata, leghamarabb a kezünkön, majd azt követően az arcunkon és a testünk rejtett részein csak legvégül mutatkozik meg az idő múlása.

Amint éppen lapozgattam a könyvemben, egyszerre tudatosabban néztem meg a kezeimet, és megdöbbentett, hogy mennyi, de mennyi változást hoztak az évtizedek! Nyomokban viszontlátom a saját kezemen Apu kezét, a hadifogoly-sérülése miatt megbénult, örökre meggörbült mutató-ujját, és íme, most már az én mutató ujjam is hasonlóan görbült, igaz, hogy nem sérülés, hanem az anyai örökségből származó, kezdődő köszvény miatt. Még szerencse a bajban, hogy nálam csak megvastagodtak a kéz ízületei, de legalább nem fájnak, mint szegény Éva nagynénémnek, aki szintén nagy hímző-varró asszony volt, és öregségére megfogni sem tudta a varrótűt, a fájdalomtól. Viszont süket is lett, ami az én esetemben még csak mértékkel tapasztalható. Inkább fakultatív, vagy szelektív! De – remélem – van még időm, majd behozom a lemaradást! Ha-ha-ha!

A kezemen látom Nagyanyám kezét, a kézfejen, mint térképen a folyók, kanyargó erekben, Anyámét, a körmeim formájában, Csöpiét, bár az ő keze, még lassan 85 éves korában is sikkesebb az enyémnél, Baba-néniét, egy-egy kéztartásomban, visszaköszönnek családtagjaim.

Unokáim nem az én kézformámat örökölték. Zazáé, egy-az-egyben az apja kezét formázza, már nagyfiúsan megvastagodott a csuklója is. Zitának, meg olyan keskeny a kézfeje, és annyira hosszú ujjai vannak, hogy erre Anyám azt mondta volna: vagy hegedűművész lesz, vagy zsebtolvaj!

Sebaj, majd a dédunokák!

Világéletemben….

Világéletemben imádtam volna garbónyakú pulóvert, ruhát, bármit viselni, ha nem fulladoznék már a gondolatától is! Kizárólag olyan ruhában érzem kényelmesen magam, amelyik elég mélyen kivágott, ebben kapok levegőt.

Világéletemben vágyódtam arra, hogy hetyke kis sálakkal egészítsem ki a ruháimat, nem is szólva arról az előnyről, hogy az életkor előre haladtával egy sál, kellő mértékben leplezi, ha tetszik, elkendőzi a nyak kisebb-nagyobb hibáit, de már a gondolatától is elönt a forróság, a hőguta, legyen bármennyire is hűvös körülöttem a levegő! Persze, fordított üzemmódban, kihasználom ennek az előnyeit is, ha ugyanis bizonytalan az időjárás, és nagy valószínűséggel számíthatok arra, hogy induláskor megfagyok, ám hazafelé már megsülök, ilyenkor csak egy hetyke sálat kanyarítok a kevésbé meleg kabátka, pulóver fölé, és meg is van oldva a probléma!

Világéletemben imádtam volna karcsú derekú ruhákban feszíteni, de sajna, legfényesebb fénykoromban sem volt „darázs-derekam”, ami esetleg kezdetben mutatkozott, annak még a nyomát is elmosta a két terhességem, és hiába vagyok most is mindössze 53 kiló, a derekam most sem vékonyka! Mára valamennyire megtanultam öltözködni, ellensúlyozni amit lehet, de ettől sajna, nem lett karcsúbb a derekam!

Világéletemben a legmélyebb irigységgel szemléltem azokat a nőket, akik bependerültek az autóikba, és elsuhantak bevásárolni. Nem kellett cipekedni, hosszasan sétálgatni a boltokig, ahogy Irén-tánti mondogatta, ripsz-ropsz elkészültek ráadásul cipekedés nélkül a vásárlásaikkal. Nem mintha nem lenne jogosítványom, annak rendje-módja szerint, viszonylag időben megszereztem (persze nem 17 évesen, mint a lányaim, az én időmben ez még nem volt szokás), de egy-másfél évtizednyi időszakot kivéve, soha nem vezettem. Ebben az időszakban is úgy, hogy szinte büntetés volt minden egyes pillanat, amit a volánnál töltöttem. Ma délelőtt, amint éppen azt tervezgette, hogy mit hagyjak el a bevásárlólistámra felirkáltak közül, hogy a két vállamon, viszonylag kényelmes legyen hazahozni a tejet, krumplit, lisztet, zsömléket, meg amit még kell (végül a káposzta-salátához tervezett alapanyag maradt el, lesz helyette uborka-saláta), hogy elég legyen a levegőm a hazasétáláshoz, amikor ismét felötlött, hogy mennyire kényelmes is lenne kocsival…

És ebben a pillanatban szorult öklömnyire a gyomron, és futott le egy kétcseppnyi hideg veríték a hátamon, attól, hogy elképzeltem, miképpen fordulnék ki a közeli Aldi szervízútjáról, a Huszti útra, mert ez nekem még akkor is komoly kihívás, ha tök üres a Huszti, ami persze nem fordul elő, talán éjszaka sem.

Honnan táplálkozhat – a tehetségtelenségen kívül – ez a döbbenetes félelem az autóvezetéstől? Magam, két eredőjében teljesen biztos vagyok. Az egyik, az autóvezetés-oktatás hajdani módszere. Annak idején, amikor vagy bő 40 évvel ezelőtt vezetni tanultam, az oktatók nagyjából úgy viselkedtek a tanuló-vezetőkkel, mint a csaknem írástudatlan kiképző őrmesterek az egyetemista újoncokkal. Kiabálva, üvöltözve, leteremtve, megalázva, elbizonytalanítva még a jelölteket, még abban is, hogy nappal van-e, vagy éjszaka. A gyakorlati vizsgáztatás sem volt sokkal különb, a néma, pókerarcú, de inkább neheztelő, pökhendi arcú vizsgabiztosok minden jelzés nélkül állították félre a reszkető vizsgázókat, és minden magyarázat, vagy indoklás nélkül közölték a végeredményt: megbukott! Mindenki, kivétel nélkül, legalább egyszer, de nem ritkán többször is. Szóbeszéd járta a vizsgáztatók megvesztegethetőségéről, de a megfelelő tarifa dolgában nagy volt a bizonytalanság, és amit az ember végül választott, az csaknem minden alkalommal, kevésnek bizonyult. Persze ma már tudom azt is, hogy önmagában, minden mellékes jövedelem, kenőpénz nélkül is elemi anyagi érdeke volt a vizsgáztatónak a buktatás, mert vizsgánként kapta a hivatalos honoráriumot, de azért előbb-utóbb, sok-sok gyomorfájás, idegeskedés és parttalan megaláztatás végén, az ember mégis hozzájutott a jogosítványához.

Nekem sajnos semmi gyakorlási lehetőségem nem volt, mert bár akkor már férjnél voltam és volt is egy autónk, de azt ugye az én „jó uram” vezette, és engem minden percben meggyőzött arról, hogy tök béna vagyok, illetve lennék a vezetéshez, mert itt például én biztos így tennék, pedig úgy lenne jó. Na, ez a másik eredője az én viszolygásomnak az autóvezetéstől. Ja, és ne felejtsük el, hogy ez a nagytudású férjem, enyhén szólva életveszélyesen vezetett, minden utat végig rettegtem mellette. Nem volt elég, hogy finoman szólva darabosan vezetett, hirtelen és kiszámíthatatlan mozdulatokkal, satufékezéssel, kivágódásokkal, indokolatlan gyorsulásokkal tarkítottan, de közben folyamatosan nevelte is a több autóst, a miért nem indexelsz-től a jó … anyádig, a most jól utolérlek-től, a mért jössz a seggembe-ig, kitartóan, cifrán és rettentő idegesítően.

Minthogy minden reggel a férjem vitt be a munkahelyemre, és jött is értem, együtt mentünk el a gyerekekért az óvodákba, iskolákba, hétvégente ő szállított minket vidékre és vissza, ez napi többszöri élmény volt, és húsz év alatt, kitörölhetetlen nyomokat hagyott maga után.

Az roppant kedvesnek tűnik, ha egy férj annyira figyelmes, hogy hozza-viszi a nejét, még ennyi idős házason is, az igazsághoz azonban szorosan hozzákívánkozik, hogy java idő alatt ezt az én szolgálati autómmal végezte (amit mindenki más a férjem autójának hitt), és nekem elnézték, hogy a férjem vezeti a hivatali kocsit, nem én, mert ugyanő gondosan elhintette, hogy mennyire béna autóvezető vagyok, így járnak jobban a munkaadóim, ha már használatba adtak nekem egy autót.

Arról az apró mellékkörülményről már ne is tegyünk említést, hogy a férjem szeretett engem (meg a lányainkat is) szoros megfigyelés alatt tartani, és ennek kiváló módszere volt, ez az udvarias kedvesség álruhájába rejtett szabadidő kisajátítás. Soha egy önálló kirakatnézés, vagy séta, vagy egy kávé egy régi ismerőssel, mert hozott és vitt, jött és én várhattam az utcán, amíg megérkezett. Brrrr.

Aztán, amikor a sors úgy hozta, hogy Nógrád-megyében kaptam munkát, ami naponkénti oda-vissza autózást igényelt, akkor egy ideig velem utazó kollégák, majd éppen egyetemista Sárka lányom segítségével mentem dolgozni, de elérkezett az önálló vezetésem ideje is.

Mondhatom, hogy soha, egyetlen percét sem élveztem az autózásnak, kétségtelenül idővel oldottabb lettem valamicskével, és már nem festettem úgy, mint ama bizonyos, szólás-beli majom a köszörűkövön, de hogy élvezetemet leltem volna ebben a dologban, az igencsak barokkos túlzás!

Úgyhogy, világéletemben hadilábon álltam az autóvezetéssel, és ez bizony most már örökétig így is marad!

Sütögetés

Idén, a tél vége úgy alakult, hogy igazi, vérbeli, „lábadozó-nagyivá„ avanzsáltam. Korábban, is voltak betegségek az unokáim körül, de az idei télvég hozta el azokat az üdítő napokat, heteket, amelyeket az óvodás, iskolás unokáim, már nem komoly-betegen, de még kíméletre szorulva, nálam vészeltek át.

Mi egyebet tesz ilyenkor egy békebeli nagymama, mint hogy sütöget, finomságokkal várja a kicsiket. A rendes forgatókönyv szerint ugyanis a gyerekek otthon töltötték az estéket, éjszakákat, és másnap visszahozták őket a gondos szülők, hozzám. Így aztán a késő-délutánok, kora esték vagy a hajnalok, az aznapi-másnapi sütnivaló előállításával teltek.

Ma azt gondoltam, végignézem, hogy mi minden készült az utóbbi egy-két hónapban, és íme, ez az eredmény!

Kalács: kétszer. Egyszer kakaósan, egyszer, fele tésztából, csak úgy, kakaó nélkül. 

Kuglóf: ez is kétszer, szintén kakaós és natúr változatban.

Palacsinta: az talán háromszor, de lehet, hogy négyszer.

Fánk: (elvégre szezonja van), kétszer.

Rizskoch: még Nagyi receptje szerint, mindössze egyszer.

Aranygaluska: egyszer, de jól sikerült a vanília-sodó is!

Gesztenyés-mandarinos sütemény: egyszer.

Tarkedli: egyszer, ráadásul ez nem is a kis lábadozóknak, hanem az egyik születésnapos unokatestvér rendezvényére készült.

Amikor a tarkedli, családi nevén: dajkedli sütését terveztem, lefényképeztem apai dédanyám tarkedli-sütőjét, ebben készül máig is nálam ez az egyébként lakatosinasnak is nevezett sütemény, meg az anyai nagyanyám szokásait rögzítő, talán 40 éves recept-cetlit is, amiből dolgozni szoktam. Mindkettő régi jó barátom, nélkülük nem készülhetne el a dajkedli!

Ha, egy pillanatra teret engedek korábbi, számolgatós énemnek, akkor az derül ki, hogy átlagban négy naponta került az asztalra valami sütemény-féle, zömében kelt tésztából, elvétve egyéb formában.

Csak egy pillanatra, képzeljétek magatok elé azt a képet, amint hajnalonta, vagy délutáni szürkületben, békésen üldögélek az örökölt és konyhaszékké nemesült, fekete bőrből készült, fémvázas bárszékeim egyikén, fél lábamon egy tállal, amiben éppen, fakanállal, vagy kézzel dagasztom a tésztát, előttem egy nyitott könyv, amit éppen olvasok, a tiszta kezemmel lapozgatva, mellette az elmaradhatatlan kávém, reggel, délben és estefelé, mindenkor, és két olvasott mondat, és egy a tészta állagát ellenőrző pillantás között, azon ábrándozom, hogy másnap, mit fogunk játszani a gyerekekkel! Valami pompás dolog ez!