A feketerigó

Lassan-lassan sikerül feltérképezni madár-szomszédaimat.

Hajnalban, amikor még a Szentendrei út, meg a Huszti út forgalma minimális, remekül felhallatszik a cinkék csacsogása, csivitelése. Látni, nagyon keveset látok belőlük, mert szerintem a nyolcadik emelet kicsit magasabban van a szokásos repülési magasságuknál, bár egyetlen egyszer, egy bátor cinke a konyhaablakom párkányról nézegetett befelé, majd elröppent.

Megszámlálhatatlan mennyiségben lakik a környéken galamb, mindenféle színben pompázó, egy-egy némelykor szintén a konyhai párkányra repül, tesz egy-két lépést, azzal a jellegzetes fejbólintással kísérve, majd tovább száll.

Meseszépen röpködnek a fecskék, élvezet nézni, ahogy félhold alakú szárnyaikon vitorláznak eszméletlen magasságokban, szinte naponta látom a gólyát, amelyik az Óbudai sziget, és a Rókahegy között röpköd, kitartóan.

Onnan tudom, hogy nyakunkon a tél, hogy ezerszámra költöznek be a varjak, zömmel a szürkével díszített dolmányos varjak, de akad szép számmal teljesen fekete változat is. 

Vannak itt szarkák bőven, soha nem tudtam, hogy a szarka is képes függőlegesen megkapaszkodni a felületeken, ugyanúgy a farkával támaszkodik, mint a cinke, vagy a harkály, de sokkal rövidebb ideig, míg a csimpaszkodásra szakosodott társai. Tudtátok, hogy a szarka igazából fekete-fehér, és csak az idősebbjének fakulnak szép, acélos sötétkékre a háttollai?

A napokban egy zöld küllőt is láttam az egyik fa oldalán ugrált felfelé, majd azzal a jellegzetes, hullámzó röpüléssel továbbment, mert itt nem talált kopogtatni-ropogtatni valót.

Viszont egy fia feketerigóval sem találkoztam eddig! Pedig bőven van a környéken, fészkelésre alkalmas cserje, fa, szerteszét hevernek a fészek alapjául szolgáló, letört gallyacskák, de nem látok rigót, és nem is hallom a hangját. Az igaz, hogy bevetetlen földterület, ahol kedvére bogarászhatna, nincs, szinte egy talpalatnyi sem, mindent fű borít, vagy virágoskert, vagy fa, vagy bokor, (az utakat meg a jól bevált beton) talán ez lehet az oka.

A feketerigók Apu emlékét idézik föl.

Apu közeli barátságban volt a környék rigóival. Reggelente, még a legnagyobb nyárban is, mert roppant fázós volt, a pizsamájára egy kötött mellényt húzott, majd beburkolódzott a vastag frottír-köntösébe, zoknis lábán, a megszokott, zárt felsőrészes férfipapucsban kislattyogott az udvarba, és a szemüvege felett pislogva, „Jó reggelt Rigó úr!” köszöntéssel, a rigó elé tálalta a reggelijét. Egy kis vacsoráról megmaradt főtt rizs, egy hosszú, fodros szalag formájú almahéj, mellé az almacsutka, ez-az, amit szerinte szeretnek a rigók.

A rigó már kéz-közelben várta a lakomát, Apu egy darabig szemlélte, amint csipegetett, majd szép napot kívánt madár-barátjának, és bevonult, hogy elkészítse a később ébredő hölgyek (mármint Anyu és én) kávéit. Akkor érkezett meg a többi rigó, akik nem szoktak még Apu kezéhez.

Nem tudom, hogy hány évig él egy rigó, de ez a szertartás évtizedeken keresztül, reggelről, reggelre megismétlődött.