Emlékszem, hogy amikor a
lányaim még kicsik voltak, és természetesen vonalas telefon nem volt a frissen
épült lakásokban, a mobiltelefon legfeljebb az amerikai luxus-életről szóló
filmekben volt látható, napi elmebaj volt az, hogy a férjem elment-e a nagyobbik
lányunkért az óvodába.
Amikor végképp elfogyott
a türelmem, felpakoltam a kicsit és kisétáltam az utca végére, a nyilvános
telefonhoz, hogy felhívjam. Vagy működött a telefon, vagy nem. Vagy felvette a
férjem, vagy nem. Vagy volt otthon olyan szomszéd, aki kocsival elvitt az
óvodáig, és hazahoztuk az ottfelejtett gyereket, vagy nem. Ehhez képest egy
mobil, vagy egynéhány, valóságos áldás!
Ugyancsak áldás, ha a
gyerek mégis egy-két órával később jön haza, mint ameddig a szülői jóváhagyás
terjed, áldás, ha a bajba jutó családtag, jóbarát jelzi, hogy segítségre van
szüksége, de ugyanakkor valami rettentő átok is egyben.
Lehet, hogy csak az én
családom ennyire „bunkó”, de az utóbbi időben, tömegesen fordul elő, hogy a hívott
fél leteszi a telefont, megszakítja a hívást, és soha többé nem hív vissza.
Hogy lehet ez?
Magam öt miniszterelnökkel
voltam szoros munkakapcsolatban, ezek közül hárommal közvetlenül, a „maradék”
kettővel csak közvetítőkön keresztül, de ha éppen előttük ültem, és referáltam
nekik, akkor is felvettem a telefonomat, és beleszóltam, hogy „bocsánat, de
most nem alkalmas, amint tudlak, visszahívlak! Ugye nincs baj?”, és ennyit még
a miniszterelnökök, sőt a köztársasági elnök is elviselt, megértett, és
elnézett, sértődés nélkül!
Mi lehet, az én
családtagjaim esetében annyira fontos, hogy megengedik maguknak, a hívásaink,
magyarázat nélküli megszakítását, mi indokolhatja, hogy nem jelentkeznek
vissza, hogy bocsánat, de ez, meg ez jött közbe, miért kerestél.
Ez természetesen nem az a helyzet, amikor a két éves Zita unokám mesét néz anyja telefonján, és úgy teszi le a hívásokat, mint a szél!
Azért beszélek csupán a
családtagjaimról, mert az ismerőseim köréből azonnal kizárom azokat, akik
ilyesmire vetemednek. Én, már megtehetem, de aki nincs ilyen kedvező
helyzetben? Akinek másnap is azzal a kollégával kell együttműködnie, azzal
szomszéddal kell egyeztetnie, azzal az ismerőssel kell ügyeket elintéznie mit
tehet ez ellen?
A barátaim esetében, legalább
is, annál az egy kézen megszámlálható, megmaradt barátnál, ilyesmi elő sem
fordulhat. Legfeljebb a memóriánk játszhat velünk olykor-olykor, de ezt (is)
elnézzük egymásnak, a szeretet és barátság okán.
A család, ugyebár viszont
egy olyan csapat (ha annak nevezhető), amely örökre adott, nem módosítható.
Az a nagyon nagy baj
ezzel a jelenséggel, hogy kiváló táptalaja a kapcsolatok alapos megrontásának.
Aki ezt tapasztalja, mármint, hogy a jelentkezését szó szerint semmibe veszik,
minden bizonnyal elveszíti a nyitottságát a másik iránt, a bizalmat, az
érdeklődést, egyre inkább belesüllyed a „kit érdekel” helyzetbe, és ez minden,
csak nem szeretetteljes kapcsolat.
A negligencia, a
közömbösség, a tapintatlanság, a közöny, gyilkosa minden emberi kapcsolatnak.
Ilyen jelenségeket
követően, persze egy „jól olajozott” családban, látszólag minden úgy megy
tovább, mint addig, tartalmilag azonban a sértett fél számára legalább is, csak
merő kényelmetlen, feszengő, kötelező formalitássá válik minden együttlét.
Aztán, a másik fél is
idővel „sértetté” válik, mert már régen elfelejtette azt az ominózus esetet, és
önmagának, természetesen meg is bocsátotta, és úgy érzékeli, hogy a vissza nem
hívott, vagy letett fél hirtelen megváltozott, távolság-tartóvá vált, és végképp
nem is érti, hogy ez miért következhetett be, és beindul, és egyre sebesebb
körökben pörög, a negatív spirál.
Így kell könnyen, gyorsan
és észrevétlenül lerombolni valamit, amit építeni, szépíteni is lehetne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése