Madár-riogatók

Kezdetben csak az tűnt fel, hogy a folyosó-ablakok alatt meghúzódó párkányok sűrűn, sűrűn ki vannak rakva, úgy tíz centis tüskékkel. Azonnal felfogtam, hogy a galambokat tartják távol ezzel a módszerrel, amit nehéz száz-milliós nagyságrendű, hitelből finanszírozott panelfelújítás esetén még meg is értek. Értem én, hogy nem szerették volna, ha a tisztára festett házfalakat percek alatt madárürülékkel cifrázta volna meg a természet.

Aztán felfedeztem, hogy hasonló tüske-erdő borítja sok helyütt az erkélyek tetején lévő vízvető párkányokat is, néhány erkély-korlát külső peremét.

Jártamban keltemben feltűnt, hogy sok olyan erkélyen, ahol van erkélyláda, és némi virág is, ládánként egy-két csillogó szélpörgő van betűzve. Naivan azt gondoltam, hogy biztosan gyerek lakik a lakásban, és milyen helyes dolog, ahogy elnézegeti a szél játékát, de aztán lassan kiderült, hogy ez is madár-riasztásul szolgál. 

Vannak olyan erkélyek, amelyeknek a tetejére hosszú-színes anyag-csíkokat függesztettek, ezeket aztán borzolja, kócolja a legkisebb szellő is, nincs is olyan ostoba madár, amelyiknek esze ágában lenne, ilyen helyet megközelíteni.

A legújabb madár-riasztó, egy az erkély oldalára kikötött, piros nejlonszatyor, ami, amint bele-belekap a szél, mint felfújt léggömb csapódik ide-oda, és természetesen úgy vonzza a szemet, mint a mágnes, noha ronda, mint a fene!

Ronda, de hasznos, mármint annak, aki mindenáron távol szeretné tartani a madarakat magától.

Nahát, mondhatom, hogy ez nem az én világom!

Egy gyerekkori, ráckevei emlék jut az eszembe.

Baloldali szomszédasszonyunk, akivel természetesen nem beszélt a család, még egy köszönés erejéig sem, valami múltbeli, dédanyám, nagynéném idejében, évtizedekkel korábban megesett összeveszés, soha el nem múló utóhatásaként, az én gyerek-fejemben maga volt a mesebeli vasorrú bába.

Arcvonásai, hatalmas bibircsókos orra, ezer ránca, szürkés arcszíne már elég alapot adott gyermeki fantáziámnak, ehhez társult még a szinte púposságig görbe testtartása, göcsörtös faágból eszkábált botja, örökké fekete ruhája és fejkendője, fekete köténye, csoszogó járása, és folytonos, sziszegő-selypegő, átkozódó lamentálása.

Félelmetes volt!

De még ennél is félelmetesebb volt az, hogy arra a pár, girbegurba, rosszul metszett, alig termő gyümölcsfájára, egy-egy döglött galambot kötözött ki a lábánál fogva, mint Terus nagynéném suttogta, azzal a céllal, hogy a többi madarat ez a himbálódzó madártetem elriassza. Az örök rejtély maradt, hogy ez a mozogni is alig tudó vénség, hogy volt képes elcsípni annyi galambot, az biztos, hogy nagy visszatartó hatása volt nemcsak a madarakra, de ránk gyerekekre is, mert annyira undorító és egyben félelmetes volt az így kidekorált kertje, hogy inkább nem is mentünk hátra. 

Hiába volt ott az édes cseresznye, hiába érett már a szeder (tudom, mindenki faepernek hívja, de nálunk szeder volt a neve), inkább arra vártunk, hogy Apa szedjen nekünk, mi meg lapultunk a ház előtti kertrészben és nem is néztünk hátrafelé!

Mert ez a szomszéd kert is éppúgy vonzotta a szemet, mint most, ez a lebbenő, ibbe’rút, piros nejlonszatyor.

Ó bárcsak inkább azokat a szerethető madárijesztőket használnák!