Fél nap Zitával

Már többször elméláztam azon, hogy miképpen képes egy alig 2 éves múlt kislány-gyerek, teljes mértékben kifárasztani három felnőttet is, most ismét alkalmam nyílt ennek a kérdésnek a megfogalmazására.

Zitánk nem volt túl jól az elmúlt éjszaka, sajnos minden ételt visszaadott, amit korábban megevett, és nem volt tiszta, hogy valami bujkáló gyomorfertőzés, vagy az előző napi arcra esés húzódik a háttérben, úgyhogy orvosi javaslatra megfigyelés alá helyeztük az ifjú amazont.

Fejre esés. Már másodszor szántja föl a hamvas és másolhatatlanul üde pofikájával a betont, a traktorról lezúgva - mivel mással - elvégre lányról van szó! Ronda horzsolások, lenyúzások „díszítik” őszibarack-arcocskáját, nóziját, száját, mert az a fránya traktor, a legnagyobb sebességű haladás közben, arra fordul, amerre Zita néz, és bizony éppen akkor blokkol le, amikor nem kéne, minek folytán Zitánk kecsesen átrepül a kormányon, és arccal a betonon, füvön, sáron, miegyében csúszik még egy keveset, és ennek bizony vannak (nehezen gyógyuló) nyomai.

Persze mindez nagyszerű indok ezer gyógy-puszi kiosztására, de az ember aggódik, hogy maradandó nyoma ne legyen, meg ne kövesse olyan sérülés, ami végül a sebészetre vezet.

Alig nehezítette a helyzetet, hogy Zazánk, a nagy, nyolcéves eközben a medencében hűtötte magát, illetve kézilabda kapusként lépett fel, ami csatár nélkül nem megy, ezért váltva kellett kapura dobnunk, amit őkelme hárított, vagy nem, és ha elkapta a lasztit, akkor háttal, ollózva juttatta vissza azt a dobónak. Vissza? Tízből tízszer a susnyásban, a szomszédban, a lejtős kert másik végén, a nehezen járható, terméskő lépcsők alján landolt a laszti, aztán visszahozta, akinek volt erre energiája és türelme. 

Itt éppen fára mászik, egy másik alkalommal:

 

Zaza meg is dicsért, „nem is tudtam Mandi, hogy ilyen jó kézilabdás vagy, cselesen és jó erősen dobsz” és tényleg, talán általános felsőben, vagy gimi első éveiben tagja voltam a kézi csapatnak, amíg Anyu, a vidéki meccsek, meg az ott-alvás miatt el nem tiltott a dologtól, elvégre egy fiatal „úrilány” házon kívül nem alhat! El is felejtettem már!

Közben Zitával traktoroztunk, bicikliztünk, labdáztunk, kukucsoltunk, követ másztunk, füvet téptünk, köveket gyűjtöttünk és abból magas tornyot építettünk, amit vagy a szél (esetleg a gravitáció ördöge), vagy Zita szétrombolt. Ha betévedtünk a lakásba, akkor olvastunk, meséltünk (hó volt, hó nem volt) „zajzoltunk”, imádom, hogy Zitánk már ismeri a színeket, és minden ceruzát a színe szerint határoz meg. Kérem a pink ceruzát! Zajzol zöld oószlánt! Zajzol narancs lokodilt! Sárga csibigát!

Mindent megköszön, arany szívem, de az egyes szám első személyű mondat-alkotást még nem ismeri. Mindent úgy mond, ahogy neki is mondják, egyes szám második, vagy harmadik személyben, akkor is, ha a saját cselekvését kommentálja. „Elveszed barna ceruzát! Most sírsz! Tessék, visszaadja!” A másik fél fantáziáján múlik, hogy pontosan elválassza, éppen melyik szereplő cselekedeteit meséli el a mi Zitánk, de jaj, ha téved! Én gyakran visszakérdezek, és ha eltalálom, hogy kinek, és mit kell csinálnia, Zita lelkes Jóóó! reakcióval jutalmaz.

A második óra végére már mindkét lábamban izomlázam volt. A harmadik órában megfájdult a derekam. A negyedikben, annyira elfáradt mindkét karom, Zitánk emelgetése okán, hogy már a legkisebb mozdulatra is remegni kezdett.

Nem ejtettünk még szót arról, hogy a vele töltött idő, minden másodpercében, osztatlan, és szakadatlan figyelemmel kell kísérni minden mozdulatát, mert olyan sebességgel mászik fel minden veszélyes magaslatra, kerti tűzrakóhely tetejére, vagy a legmagasabb karosszék hát-támlájára, mint annak idején az édesanyja tette.  Csak már elszoktam ettől.

A délután azzal zárult, hogy a két gyerek, együtt hozta helyre, Zita  pink zsírkréta-alkotásainak nyomát!

Nem csodálom a kisgyerekes anyákat, akik álltokban képesek elszunnyadni, mint a verseny-paripák, mert ez a szakadatlan fizikai és szellemi készenlét, embert próbáló. 

 

Jaj, viszont mennyire finom! Semmiért nem adnék, egy ilyen Zitás-Zazás fél napot! (Még akkor sem, ha az előző fél napban vásároltam, főztem, palacsintát sütöttem, Zazával játszottam, mindezt az idei nyár eddig legmelegebb napján, de vagy mindent, vagy mindent az unokákért!)