Közösségi park

Ma van a nagy nap, amikor végre megtaláltam azt a helyet, ahol ebben a saját-kert mentes, új lakomban, végre napozhatnék, amikor a kedvem úgy tartja. Előző lakhelyeim mindegyikén volt vagy egy udvar, egy erkély, egy kertecske, vagy akár egy kezelhetetlenül nagy, 300 négyszögöles kert, de itt, a lakótelep peremén, a beépített erkélyes lakásban, hol a csudában napozhatok?

Pedig korábban, ha szépen tűzött a nap, nem volt példátlan, hogy akár januárban is kihurcoltam a karosszékemet, ahova csak lehetett, és egy szál melltartóban (na meg tréningnadrágban, vastag zokniban, derékig paplanba burkolódzva) napozgatva olvastam, vagy kötöttem, horgoltam, hímeztem, ami éppen soron volt!

Előfordult már, hogy napi rendes sétámat azzal zártam, hogy a Lidl előtti kis tér egyik padján szívtam el egy-egy cigarettát, hogy így álcázzam napozásomat, de legtöbbször elijesztett innen egy-egy tántorgó, sziszegő, káromkodó szeszbarát hölgy, vagy úr (nem mintha én megvetném az alkohol üdvös hatásait, de vannak azért mértékek és határok).

De most megleltem a helyet! Egy közösségi parkra bukkantam, ami a kétemeletes, meg a kétszintes, családi ház jellegű panelházak által határolt területen áll, kerítéssel elzárva, de amint tapasztaltam, a kerítésen nyíló ajtók nincsenek zárva! A park varázslatos! Egyrészt benyúlnak a környező kertek fáinak ágai, van dió, korán-érő cseresznye, másrészt a területet ékesítik a mindenféle, virágos bokrok, fák. Vannak ebben kis tisztások, bokrokkal, fákkal elkerítve, padok, tornaszerek (na, ezeket vélhetően kihagyom), sakk-placc, nincs azonban sehol víz! Na, nem baj, azt majd vinnem kell, de minden más ideális, egy elkülönült, kellemes, napozós-olvasós délelőtt vagy délután eltöltéséhez.

Eddigi tartózkodási és lakhelyeim mentén, alig fél kilométeren belül, volt gátoldal, Kálvária-domb, kőbánya, sétaút, ahol zsályabokrok, vízi-liliomok, virágos, és egyben szinte azonnal termő szederindák, egyéb növény-csodák nőttek, amiket szabadon szedhettem, és olyan csokrokat rendeztem belőlük, amilyeneket csak akartam!

Már-már betegesen rajongok a mezei virágok szedegetéséhez, csokorba rendezéséhez, ám a környezetemben olyan gyakran nyírják a zöld-felületeket, hogy azon teremtett mezei növény meg nem terem. Tudom, tudom, az emberiség zöme rajong (vagy rajongana) ezért a helyzetért, de én azt is látom, hogy a túl gyakran nyírt gyep, sírva könyörög egy kiadós esőért, ami nem érkezik, mert helyette vagy semmi, vagy jégesős zivatar érkezik, ami éppen csak miden összetörésére, és a por elverésére alkalmas.

Eddig a kézi autómosó előtt volt két kisebb placc, amit (még) nem kaszáltak le, és volt lehetőségem (bár igen sokan megbámultak, de – ahogy Zazám mondaná – kit érdekel) némi pipacs, pitypang, kutyatej, csokorba rendezésére. De ma, éppen amikor virágot szedni indultam, lekaszálták az én kis rétjeimet, és így, másfelé kerülve, találtam rá ama bizonyos közösségi parkra, amit éppen nem kaszáltak le, ezért mindenféle szépséggel megrakott csokorral térhettem haza!

Úgy-e, hogy mindennek oka van?

Most azt gondolom, hogy ősszel veszek egy pár tő ribizlit, egrest és jól elültetem ebben a közösségi kertben, ahol a mókusok máris jól élhetnek, mert van bőséggel fenyőfa és toboz, aztán jól jön majd egy-két tő kökény, hogy a madaraknak is jusson eleség a vadrózsa termésén, a hecsedlin kívül. Most (még) nincs több tervem, napozás, ültetgetés, virágszedés, de máris elképzelem azt a Nagyit, aki az unokájával majd egy év múlva erre jár, és vidáman csipegetik a ribizlit, meg az egrest!