A pogácsa barack

A Hunor utcai házunktól nem messze, a hajdani Magyar Selyemipari Vállalat immár mindenféle vállalkozásocskát magába fogadó telephelyén, volt egy zöldséges.

Ide zarándokoltam el hetenként egyszer, hogy a család heti zöldség- és gyümölcsszükségletét beszerezzem, lehetőleg ne több kilométer távolságra, mert a Hunor utcai sorházi lakrész egyik nagy hátránya volt, hogy csak jelentős sétával lehetett eljutni közlekedési eszközhöz is, meg boltokhoz is, kivéve ezt a zöldségest, amely könnyen és gyorsan, alig 800 méteren belül volt elérhető.

Ilyen távolságból nem volt akkora gond a 10-15 kilónyi, na, jó, ha krumplit is vettem, akár 20 kilónyi miegymás hazaszállítása, szigorúan a két vállamra akasztott, egyenlően megpakolt két hosszú fülű szatyor segítségével, mert a kezemben tartva már évek óta nem szerettem súlyokat cipelni, a teniszkönyök helyett inkább helyesen, háziasszony-könyöknek nevezhető ízületi túlterheltség miatt.

Itt találkoztam először a kiírással: japán barack kapható! Naivan azt hittem, hogy japánból importált barackról lehet szó, ahogy a spanyol narancs, meg a brazil kávé esetében, de amikor megláttam, hogy mit is rejt a kiírás, akkor döbbentem rá, hogy valójában a szinte elfelejtett, gyerekkori ismerősömet, a pogácsa barackot illetik ezzel a számomra új névvel.

Ma az Aldiban, már lapos barack névvel illették. Utánanéztem a neten, és mindkét megnevezés alatt megtaláltam azzal, hogy harmadikként csatlakozott mellé, a kínai lapos barack név is.

Gyerekkoromban még híre-nyoma sem volt azoknak a nemesített, férfi-maroknyi őszibarackoknak, amikkel mai napság lépten-nyomon találkozhatunk. Először is nem volt narancssárga húsú barack, azt a rózsaszínbe hajló, könnyen sérülő, barnuló, hófehér, vagy vajszínű húsú barackokat ismertük, amelyek gyerekököl nagyságúnál szinte soha nem nőttek nagyobbra.

Nagyi egyszerűen csak majom-baracknak csúfolta például a mi buckai (vagy godányi, ki emlékszik már pontosan) szőlőnkben, mellékesen termelt, mandulánál alig nagyobb fehérhúsú barackot, amit Apu garabó-számra szállított fel Kevéről, befőzésre. 

Garabó névvel, mi a kétfülű nagykosarat illettük, amit – ha megtelt – Terus néni egy régi zsákból kivágott fedővel zárt le, ezt gondosan, zsákvarrótűvel és vékony spárgával rá is varrta a garabó peremére, nehogy szétguruljon a szilva, barack, dió, mielőtt még HÉV-vel, busszal, villamosokkal hazaérünk Óbudára.

A majom-barackot hámozni sem volt egyszerű, nem volt magvaváló, tehát vagy magostul, vagy keservesen farigcsálva lehetett befőzni télire, és ráadásul az íze sem volt valami fényes.

Viszont a ráckevei piacon, akkoriban újra lehetett egy-két gazdánál venni pogácsa-barackot, amit Apu úgy mutatott be nekem, mint a barackok koronázatlan királyát! Azt mondta, hogy nincs még egy olyan barack, aminek ennyire jó lenne a zamata, kóstoljam csak meg, hát igaz, ami igaz, minden barackok esszenciája a pogácsa barack íze, már csaknem érett állapotában is kellemesen vegyülnek egymással, a savasság, a savanyúság, az édesség és a szaftosság ismételhetetlen arányai és aromái.

Apu úgy említette, hogy ez egy lassan feledésbe merülő, hajdani, kártevőknek, fagynak roppant módon ellenálló magyar barackfajta, és roppant szerencsének tartotta, hogy ha elvétve is, de legalább egy-két öreg még megőrizte, vagy tovább szemezve a mandula-alanyokat, életben tartotta a fajtát.

Hívják akárhogy, pogácsának, kínainak, japánnak vagy laposnak, örülök, ha látom, és remélem finom lesz a most elkészült, málnából, áfonyából, banán-szeletkékből készült gyümölcs-salátában. Ha jó kedvem lesz, még egy kis tejszínhabot is felverek hozzá, esetleg kiegészítem durvára vágott, pirított dióval, finom lesz a hétvégi ebéd után!