Kis balesetek

Emlékszem, hogy a halhatatlannak, és örökifjúnak tartott Apám hirtelen (hirtelen? Egy évig tartó betegeskedés után bekövetkezett) halála után, Anyu éppen megpróbált berendezkedni önálló létezésére, amikor együtt lementünk, egy hétre Ráckevére.

Unokalátogatás (testvéremék ott élnek), meg emlékezés, ez a volt a kettős cél, azonban – szokás szerint – egy váratlan, harmadik tanulság is társult az egy hét élményeihez.

Anyu, esett, kelt, botladozott, beleütközött abba, amibe lehetett, abba is, amibe lehetetlennek látszott. Kék-zöld foltok, kisebb, vérző horzsolások lepték a karjait, lábait, és akkor még el sem hagytuk a házat, ki sem mentünk a kertbe!

Aztán ott voltak még, a megemlíthetetlen egyéb dolgok, tudniillik az, hogy sosem volt elég idő a toalettre kiéréshez, mindig éppen csak egy másodperccel korábban bekövetkezett a krach, úgyhogy a harmadik napon, már Anyunak egy fia ruhaneműje nem volt, ami nem lengedezett a szőlőlugas alá kifeszített szárítókötélen, frissen mosva.

Jaj, ezek a kis balesetek! Mondta Anyu. Abból, hogy a (jelek szerint, csak számomra meglepő) jelenségeknek már becenevük is van, arra következtettem, hogy nem vadonat új helyzettel állunk szemben, és így is volt, valamikor kiderült, hogy még Apuval nevezték el így, az élemedett korral együtt járó kellemetlenségeket, kényelmetlenségeket, ballépéseket.

Akkor megkönnyeztem, majd igazodtam az „új rendhez”. Egészen máig, el is felejtkeztem minderről.

Ma azonban ágyat húztam, Zazát várom hétvégi háló-vendégnek, és ami jár, az jár.

Új lakásomban, a pici hálószoba sarkába begyömöszölt, méretes, kettős heverő beterítése a friss lepedőkkel, nem kis feladat. Négykézlábas csúszás, mászás, a peremek begyűrése, ilyesmi, végül, valahogy, egy rossz mozdulatsor után, a földön landoltam, hanyatt fekve, ahonnan mi, idősödők, és teknősbékák, elég nehezen kecmergünk talpra. 

Sikerült! 

Igen ám, de jobb kezemre nézve, döbbentem tapasztaltam, hogy az alapjáratban is félcenti vastagon kanyargó, egyre kékebb ereim egyike, megpattanhatott, mert olyan forintos nagyságú, dagadozó, kék folt volt a korábbi párhuzamos érfolyamok között.

Nagyanyám féle nyomokon haladva, azonnal állott vizes borogatásban részesítettem a kis renitenskedőt, Zsófi baba-korabeli, kislibás vászon-fejkendőjének, és néhány papír zsebkendőnek a segítségével. A vastag, kék eres kezemet mindeddig pusztán azért nem találtam riasztónak, mert rettentően emlékeztetett Baba néni, Apu régen meghalt, legidősebb nővérének (akit nagyon szerettem) a kezére, amit már gyerekként is, nagyon szépnek láttam. 

Azt, azonban, hogy ezek a megvastagodott erek, egyben rugalmatlanok is, és hajlamosak a megpattanásra, már bizony nem gondoltam volna!

Most, egy-két óra elteltével, a „tetthely” már nem dagadt, és nem is nőtt tovább, levettem a kényelmetlen borogatást, az eset, viszont elgondolkodtatott!

Az igaz, hogy már korábban is találtam magamon itt-ott megmagyarázhatatlan horzsolásokat, kék-zöld-lila flekkeket, amiknek az eredetét egyáltalán nem tudtam beazonosítani, ez az első olyan sérülés, amiről tudom, hogy hol és mikor keletkezett.

A fenébe! Lehet, hogy számomra is elérkezett a „kis balesetek” időszaka? Kikérem magamnak!

De azért, a jövőben egy kicsit még óvatosabb leszek a létrázással, a székre állással, a bútor-tologatással, az ablakmosással, és még ki tudja, mi mindennel, hogy lehetőleg, a legritkábban okozzanak meglepetést, ezek a váratlan, és ritkán azonosítható sérülések!