Szerénytelenség
nélkül állíthatom, hogy magamat jó embernek tartom. Akinek szintén ez a
„sportja”, az pontosan tudja, hogy jónak lenni, nem egyszerű. Mit is értek a
jóság alatt? A teljesség és tudományosság látszatát is kerülni szándékozva,
jóság alatt a figyelmességet, pontosabban az odafigyelést, a kedvességet, a
szép beszédet, a türelmességet, a tapintatot, a szolgálat-készséget, a
segítőkészséget értem. Csak semmi durvaság, lekezelés, csak semmi megalázás,
csak semmi félrelökése, félresodrása a másik embernek, ez nem az én műfajom!
A mindennapokban
azonban annyira nehéz ezt folyamatosan gyakorolni, mert gyakran visszautasításban
és értetlenségben részesül az ember lánya, hogy csak áll, és kapkodja a fejét.
Például az egyik
alkalommal egy (még nálam is) idősebb asszony állt, két, jócskán megpakolt
szatyrát a földre téve, a falnak támaszkodva, szemmel láthatóan némi levegőhöz
szeretett volna jutni. Meg akartam kérdezni, hogy segíthetek-e hazacipekedni,
de az ösztönös reakciója az volt, hogy féltőn, óvón a szatyraira tette a kezét,
és rám förmedt, hogy mit akar! Biztosan nem a két kiló krumpliját, meg a fél
kiló hagymáját, de a helyzet olyanná vált, hogy kár is lett volna
magyarázkodni.
Vagy – mivel
rendszeresen ezt teszem – éppen magam elé akartam engedni a pénztársorban egy
asszonyságot, mert az én telepakolt kosarammal szemben, neki mindössze két cucc
volt a kezében, ne várjon szegény rám, amíg ki- és berámolgatok, meg fizetek,
és a „hálás” reakció az volt, hogy na, menjen már, nem látja, hogy még
válogatok?
A durvább,
utálatosabb, félelmetesebb eseteimet nem is vagyok hajlandó felidézni!
Szóval, csak azt
akarom mondani, hogy ez a „jókodás” mindennapi feladat, és egyben harc is a
bennünk lakó közömbösséggel, közönyösséggel, mert ezek az érzések olykor szeretnének
felül-kerekedni.
De ahogy mondtam,
a jókodás lelki-szellemi sport, ha az ember erre szánja magát, vagy erre van
indíttatása, akkor ilyen, ez a sorsa, nincs mit meditálni rajta, el kell
fogadni! Aki a folyamatos viszonzás reményében él így, az bizony csak csalódni
fog, mert a mindig, mindenben megnyilvánuló harmónia szellemében az ember
annyit kap, amennyit ad, de nem akkor, nem attól, nem abban a formában, ahogy ő
szolgáltatta, hanem váratlanul, kéretlenül, máskor, mástól, máshol!
Az én életem is
tele van régi és váratlanul felbukkanó új, jó emberekkel. Egy réges-régi
ismerősöm például. igazán jó ember, de a gének furcsa játéka egy meglehetősen
rossz tulajdonsággal is felruházta.
Ő az, az azonnal
felcsattanó, kiabáló, másokat hibáztató jólélek, aki egyébként a tenyerén
hordja a szívét, mindenét elosztaná, megosztaná, figyelmes és kedves, de ha
gond van, a legkisebb fennakadás is automatikusan kiváltja belőle ezt a
hangos-csapkodó-kiabáló-bűnbak kereső reakciót.
Miután ebből a
reakcióból mindenkinek jut, aki csak arra jár, természetes következményként
(mert jó ember), a következő lépésben jön a kárenyhítés, a dolgok helyretétele,
elsimítása, vagy sikerrel, vagy nem.
Az élete, ezzel az
érzelmi kilengéssel terhelt módon hömpölyög, vagy inkább hullámzik, nincs
pihenés, nincs megnyugvás.
A környezete
persze egy idő után nem veszi komolyan, kézlegyintéssel, a szokásos „tudjátok,
ő ilyen” megjegyzéssel siklik el a jelenség fölött, és járulékos veszteségként
azokat az észrevételeit sem veszik komolyan, amelyek valódi, esetleg sürgősen
megoldásra váró problémára hívják fel a figyelmet, az ilyen jelzéseket is
besorolják az „ilyensége” kategóriájába.
Magam is a
felcsattanó, hangját megemelő, az asztalt verő (hát, ha rossz volt, akkor mit
tegyek?) emberek sorát gazdagítottam hosszasan, amit aztán egy idő elteltével
senki nem vett komolyan, összenéztek, majd egy ideig elkerültek, hátha elül a
vihar. Ez főnökként, vagy gyerekeit nevelő anyaként kiváltképp kellemetlen
volt, és az alap-mérgemen kívül, még azon is dühöngtem, hogy nem vesznek
komolyan. (Juszt is egy pasi képet raktam ide! :-) )
Amikor azonban
igazi komoly gond, válság ért, akkor falfehéren, halkan mondtam ki azt a
legfeljebb egy mondatot, amit indokoltnak tartottam. Rossz nyelvek szerint,
ilyenkor kő-kövön nem maradt, senki sem legyintett, azonnal elvégezte mindenki,
amit mondtam, de ettől rettegett igazán a környezetem.
Többször
megemlített titkárnőm ilyenkor a két kezét tördelve suttogta halkan, hogy
„Mária kérlek inkább kiabálj légy szíves”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése