Költözési útmutató 2

Megunhatatlan téma.

Sárka lányom már megírta a maga útmutatóját, én – csekély képességű epigonként – mindössze némi adalékkal szolgálhatok.

Csak József Attilát idézhetem, bár természetesen némi átérzéssel:

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

ugyanis esetemben (ezen a szakaszon ugyanis már túljutottam, fogaimban több az idegen anyag, mint a „hozott”) a kék, zöld, lila foltok, horzsolások, karcolások szaporodnak napról, napra, amit a délutáni forró fürdőzésnél észlelek. Soha nem tudom azonosítani, hogy melyiket mikor, hol szereztem, csak azt észlelem, hogy a szappan itt, vagy ott csíp, a dörzsi kesztyű alatt emitt, vagy amott fájdalmas pontot érintek. Már lassan úgy festek, mint Magyarország hegy- és vízrajza, az egykori, iskolai atlaszomban, és egyben úgy is, mint Ofélia az őrülési jelenetben, akivel szemben én nem szalmaszálakat, hanem mindenféle egyebet gyűjtögetek a hajamban.

A délutánonkénti forró fürdőre egyre égetőbb szükségem van (pedig a bőröm bőszen tiltakozik a napi ázás ellen (általában hetente egyszer ázom, a többi napon csak zuhany jár), mert száraz, mint a pergamen, és viszket, mint a franckarika), viszont a folyamatos, merev tartású dobozolásba belefáradó hát, derék, nyak, és minden olyan izom, amelynek a létezéséről sincs tudomásom, viszont sikoltozva követeli a megnyugvást, ellazulást adó, meleg víz jótékony hatását.

Az izmokat lazító ázásnál is égetőbb szükségem van a lelket megváltó olvasásra, úgyhogy hajnalonta, amikor még nem állok szolgálatba, két doboz közötti kávészünetben, étkezések alatt (eléggé el nem ítélhető módon, de évtizedes passziómnak megfelelően J), ipari mennyiségben olvasok.

Ajánlom figyelmetekbe Pascal Mercier svájci író könyvét, „Éjféli gyors Lisszabonba”. Kicsit depresszív, de rettentően elgondolkodtató.

Visszaemlékezve, soha nem olvastam annyi szépirodalmat, mint a tantárgyanként több ezer oldal átolvasását, és – sajnálatosan - memorizálását igénylő, jogi egyetemi vizsgafelkészülések alkalmával, szükségem volt a kontrapunktra, az ellensúlyra.

Majd december környékén, amikor már a kipakolással és az azt követő átpakolásokkal, amire a tárgyak elnyerik végső, és leginkább megfelelő helyüket, valószínűleg megszűnnek majd a foltjaim, és csitul olvasás-igényem, de addig, sok jót nem ígérhetek!

Augusztusi emlék

Mindig augusztusban mentünk nyaralni, és – Anyu legmélyebb neheztelése ellenére - mindig Ráckevére.

Anyu az élet nagy igazságtalanságaként tartotta számon a kevei nyaralást, hiszen remek szakszervezeti üdülők, vállalati nyaralók vártak ránk országszerte, és csak hetekig-hónapokig tartó állóháborút kellett volna felvállalni egy-egy augusztusi hét elnyerése érdekében, ráadásul ezeken az üdülőhelyeken a család elé tálalták volna a reggelit, ebédet, vacsorát, és nem Anyunak kellett volna főznie. Anyu összesen ebben a két hétben vezetett háztartást, a fennmaradó évi 50 hétben – beleértve a sátoros és kisebb ünnepeket is - Nagyi főzött ránk, Anyu pedig csak nagyritkán, a saját delikát kedvenceit készítgette el, valami majonézes salátát, gombafasírtott, tojáskrémet, ha nem volt ínyére való a Nagyi főztje.

Már megírtam, de újra és újra meg kell erősítenem, hogy nekem ezek a kevei nyarak a végtelen, parttalan, korlátlan boldogságot jelentették, mindenre jutott az illúzió-szerűen megnyúlt dimenzióban idő, hosszas vízmenti sétákra, napi két-három úszásra, bolyongásra, olvasásra, merengésre, még boldog semmittevésre, lusta unatkozásra is.

(Nagy előnye az „öregedésnek” csúfolt időszaknak, hogy az időnek ez a végtelensége olykor-olykor, újra visszatér.)

Egy augusztusi délutánon, amikor rendes szokásunk szerint a tornác lépcsőjén ülve, éppen, a nyári konyhában lehűtött, pottyant gyümölcsből készült, vegyes gyümölcskompótot kanalazgattuk (nem kompótos tálkából, hanem kizárólag virágos bögréből, az egyedül Ráckevén fellelhető, fémízű, ódon teáskanalakkal), soha nem hallott, talán kicsit félelmetes zajra kaptuk fel a fejünket.

Úgy tűnt, mintha száz rezgőnyárfa leveleit zörgette volna a szél, vagy ezoterikusabban, mintha angyalok röpködtek volna felettünk.

Akkoriban a falu (talán már község) még őrizte struktúráját, melyet a folyamatosan változó építési előírások, és építkezési divatok azóta teljesen szétziláltak, a Főutcára merőlegesen, az utca frontjára felzárkózva, párhuzamosan álltak, a klasszikus, tiszta szoba, konyha, hálószoba felépítésű, hosszú házak, egymástól 8-10 méterre. Minden ablak és ajtó a házak udvarára nézett, és a hátsó, ablak nélküli, északi fal, egyben a szomszéd udvar kerítéseként is szolgált.

A zaj forrása nem volt más, mint a fiókákat éppen repülni tanító gólyacsapat.

Valamelyik szülő előre repült az egyik ház gerincéről a következőre, a másik szülő pedig egyenként átrepült a fiókákkal, majd visszarepült a következőért. A bizonytalanabbját nógatta, jó esetben a fióka mellett repült, kritikus helyzetben fióka alá került és szinte felemelte, röptében. A fejünk fölött, alig 3-4 méternyire röpködő gólyák olyan hatalmasnak tűntek, szárnyaik surrogása annyira nagy zajt csapott az amúgy nagy csöndben (délután a csirkék, kacsák is csöndesebbek, az emberek ejtőznek, a kutyák alszanak, a kerti madarak még nem kezdenek a késő délutáni búcsúkoncertjükre, és akkoriban autó alig járt arrafelé), hogy dermedten figyeltük a jelenséget, majd kiszaladtunk a ház elé, és az utcáról is figyeltük a tanítást, amíg csak az utca végén el nem kanyarodott az út vonalának megfelelően a csapat.

Mostanában legfeljebb 4 gólyacsaládról tudok Kevén, de időnként elzarándokolunk a fészkeikhez, egy jó kis kelepelést hallgatni. Mindig belefájdul a szívem, amikor egy-egy kizöldült, elhagyott gólyafészket látok.

Naná, hogy erről pedig Petőfi jut eszembe, és természetesen már dúdolom is a Kaláka-feldolgozás dallamát:

Nekem valamennyi között legkedvesebb

Madaram a gólya,

Édes szülőföldem, a drága szép alföld

Hűséges lakója.

Megérkezésedet még mostan is minden

Esztendőben várom,

S kivánok szerencsés útat, ha távozol,

Legrégibb barátom!

Most pedig, csakhogy fokozzam az élvezeteket, nekilátok a csomagolásnak, pakolásnak, mert mi is költözünk, akár legrégibb barátaink. J

Spanyolhon

Egy drága barátom éppen Spanyolhonban nyaral. Mi más juthat a eszembe, mint a jó, szenvedésben, betegségben, fájdalomban távozott literátor és alliterátor, Babits uram:

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bus donna barna balkonon

mereng a bibor alkonyon.

Megjegyzem az emlékeimben nem nyujtja, hanem szórja a tör árnyat az a fránya minarét, de ez a varázslat a magyarban, hogy átköltve is csaknem olyan szép marad, mint amilyen eredetiben volt.

Noha belőlem már kihalt az utazás iránti vágyódás, ám amióta megszületett Zalán unokám, mindinkább álmommá vált egy barcelonai út. Imádtam volna, ha én mutathatom be az ismételhetetlen Gaudit Zalánnak. Álmodoztam, a közös sétákról, a közös esti tapas-falatozásokról, a közös felfedezésről.

Aztán folytatva a verset, rá kell döbbennem, hogy ez is igaz és érvényes rám:

Ó mennyi város, mennyi nép,

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!

Még nagyobb a baj, mert a többségére már nem is vágyom.

Aztán ma reggel, a Sárka lányom által már nagyjából jellemzett költözés kellős közepén, arra a megnyugtató érzésre ébredtem, hogy nem maradtam le Spanyolhonról. Lélekben többször is bejártam, könyvek, filmek alapján, bennem él a hangulata, az ízei, van elképzelésem az illatokról, más mediterrán országok alapján a melegről, a délutánonként a tenger felől megérkező szélről, a késő esti hemzsegésről, a már a második napra kialakuló „örök barátságokról”.

Még inkább boldogít, hogy biztosan tudom, Zalán nem marad le sem Gaudiról, sem Barcelonáról. Hogy maradna le, amikor Zsófi az anyja, és Peti az apja, Sárka pedig a tündér keresztanyja?

Zsófi, aki most is tud olyan meglepetést szerezni, a (valljuk be meglehetősen elkapatott J) fiának, hogy az sírva köszöni meg, aki kevés letöréssel, és hatalmas szeretettel, figyelemmel szervezi, menedzseli, vezényli a mindennapokat, a háztartást, a millió programot, és akinél nincs jobb Mami a világon!

Peti, akiről Zaza egy barátja is csak annyit mondott, hogy pont ilyen apát szeretne magának, aki közös, fiús programokat szervez maguknak, aki rock-koncertre viszi a fiát, akivel együtt nézik a kisváros kocsmájában a fene se tudja milyen bajnoksági focimeccset, hogy a kisebb baba nyugodtan alhasson!

Sárka egyszerűen csak a csillagokat hozná le az égről Zazáért, és persze Zitusért is.

Hazudnék, ha magamat kihagynám a csapatból. Hiszem, hogy hozzájárultam Zaza érdeklődési körének szélesedéséhez, hiszen együtt „nagyítóztunk” meg minden fűszálat, bogarat, virágot a kertben, együtt tanulmányoztuk az ujjbegynyi kisbékákat, a tátika-virág nyílását, zárulását, interneten a rózsaszín delfineket, a bálnák énekét, és még mi minden mást. Majd elmúlik, hogy természetbúvár szeretne lenni, mint Sir David Frederick Attenborough, de a természet szépségei iránti nyitottsága soha nem múlik el.

Hiszem, hogy a közös, rajzolással, kőfestéssel, építéssel töltött órák nyomott hagytak, beépültek esztétikai értékrendjének alapjaiba.

Hiszem, hogy a millió mese és olvasás, az esténkénti Zaza mesék (amelyekben az aznapi eseményeket foglaljuk népmesei keretbe, s ne adj Isten, hogy bármit is kifelejtsek, mert Zaza felriad a szendergésből, és „Mandi azt kihagytad, hogy” felszólamlással teljessé teszi a nap történetét) is hozzájárultak ahhoz, hogy már most is színesen, érdekesen és pontosan fejezi ki magát.

Máig is keressük a szinonimákat, a szavak eredetét, a „hogyan nevezik másképpen” játékunkkal biztosan tudom, hogy közösen bővítettük Zaza szókészletét. Rajta kívül szerintem nincs kisfiú, aki „szerfelett” örül valaminek.

Ma azzal az érzéssel folytatom a dobozolást, a megdöbbenést, hogy a takarításaim dacára, mennyi-mennyi por halmozódott fel, hogy már nem vágyódom a spanyol kirándulásra, mert biztosan tudom, hogy az én unokáim el fognak oda (is) jutni!

Hajrá Zalán, hajrá Zita, vár reátok Barcelona! 

Rolls Royce

Nem vagyok valami nagy autó-bolond. Volt jó is, rossz is, olyan is, amelyik minduntalan cserbenhagyott, azonban volt egy kivételes autó-élményem, az, amikor Rolls Royce-szal jöttek elénk a londoni repülőtérre.

Éppen egy ingatlan-eladás végtárgyalásaira utaztunk a vevőhöz, aki kedvességből a saját autóját küldte elénk (ezt előre jelezte is), de leghalványabb elképzeléseink között sem szerepelt, hogy ez egy szabályszerű, sapkás, kesztyűs sofőrrel ellátott Rolls Royce lesz.

Még nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a sofőr tolmácsolta a vevő meghívását az otthonába, egy kávéra.

Nagyjából velem egykorú főnökömmel és kollégámmal utaztunk, és bennem elevenen és kitörölhetetlenül élt a pályakezdésünk időszakának egyik alapszabálya, amely szerint minden magán-jellegű kapcsolat tilos külföldi tárgyaló-partnerekkel, úgyhogy kellő mértékben zavarban voltam.

Az autótól is, a meghívástól is.

Amikor a bolondul virágzó, kilométer hosszú, színes rododendron sövény mentén eljutottunk a házhoz, a házigazda kitárt karral fogadott bennünket a bejáratnál, és bevezetett a nappali-konyha-étkezőbe, hozta a maga főzte kávét, a ki tudja mennyi idős, táncoló nimfás, Wedgwood porcelán készletben, és ültünkben, a tipikus, ismételhetetlenül zöld gyep szélénél a békésen eszegető, saját, elkerített szarvasaira láttunk, na ekkor kaptam némi betekintést a gazdagságba.

A gazdagságba igen, a boldogságba sajnos nem. Szegény vevőnknek éppen akkoriban halt meg az alig 50 éves fia, aki egyben üzlettársa és örököse is volt. A vevőnk szemét minduntalan elfutották a könnyek, és minden önfegyelmére szüksége volt, hogy tartsa magát, és egyre csak azt hajtogatta, hogy minden felesleges, minden hiábavaló.

Szép és szomorú emlék, kitörölhetetlenül kötődik Londonhoz, Ben-Zion szobraihoz (ezeket csodáltuk a nappaliban) és a Rolls Royce-hoz.

Elátkozott dolgok

Nem tudom, ki hogyan van ezzel, én magam soha nem hittem a szemmel-verés, s megrontás elátkozás leghalványabb esélyében sem, viszont az immár megcáfolhatatlan a számomra, hogy igenis minden lakásban vannak elátkozott, helyrehozhatatlan dolgok.

Itt van mindjárt két radiátorunk. A beköltözésünk óta az előszobában és az egyik emeleti szobában nem működik a radiátor. Vagy ezerszer (na jó, ötször-hatszor) eljátszadozott velük egy-egy szerelő, szelepet cseréltek, leeresztették, átfújták, ismét feltöltötték, állítgatták, majd feladták. A szobainál még a parkettát is felbontották (abban futnak a csövek), végigkísérték az utolsó forró ponttól a csővezetéket, hogy nincs-e megtörve, vagy eldugulva, de nem volt. Csak a parkettát kell (majd egyszer) kicserélni, egyelőre egy cserge alatt bújik meg a szerelés nyoma J.

A lakásban csaknem minden ajtó nyitva van, ezért ez a két gyenge pont semmit sem ront az általános hőmérsékleten, de azért időről időre bosszant.

Vagy itt van az emeleti előtér, ahonnan a fürdőszoba és a hálószobák nyílnak. Az előtér plafonjából úgy egy négyzetméternyi, nem sokkal a beköltözésünk után leszakadt. Naná, hogy az éjszaka kellős közepén, megfelelő hanghatásokkal, és hosszasan takarítható törmelékkel.

Vizesedés! Hangzott a bölcs szakemberek állásfoglalása, azonban az emelet kellős közepén lévő plafonnak az ég adta világon semmilyen esélye sincs a beázásra, van felette még egy emelet, afölött egy laposka, ám jól szigetelt padlás, és ha bármi szabály van az életben, akkor először ezeknek kellene átázni, de ennek nincs semmi, de semmi nyoma. Ráadásul ennek a pontnak még csak a közelében sincs semmilyen vizes szerelvény, cső, vagy helyiség.

Egy általános lakásfestés keretében megcsináltattuk, és volt is jó pár békés évünk, mígnem – annak rendje és módja szerint – ismét leszakadt a plafon, ismét éjnek évadján, ám ezúttal egy másfél négyzetméteres darab adta meg magát.

Most is tervezzük a helyreállítást, de – mint tudjuk – ekkora munkára aztán végképp nem lehet szakembert találni, úgyhogy most egyelőre tűrjük a látványt.

Például szolgál az emeleti fürdőszobánk szekrénykéinek felső párkányába szerelt két-két szpotlámpa is. Na ezek sem működtek két percnél tovább. Cserélgettük szorgosan a kiégő izzókat, kicseréltettük az egész ketyerét, ami „szpottosítja” a hálózati áramot, valami sokkal profibb, és persze jóval drágább verzióra, mint amilyen az eredeti volt, a helyzet nem változott. Ma már, amikor – mint mondani szokás – leginkább a hátam mögött égő, halvány gyertyafényben mutatkoznak meg leginkább kedvező vonásaim, és a legkevésbé sem érzem szükségesnek az éles megvilágítást, ez aztán végképp nem okoz gondot, csupán érdekes.

Van ötkarú csillárunk, ami következetesen csak négy izzóval hajlandó működni, vannak ajtók, amiken teljesen felesleges kicseréltetni a zárat, mert úgyis elromlik, szóval vannak a lakásunkban elátkozott dolgok, amelyekhez – most már úgy hiszem - nekünk kell igazodni.

Zöld alagút

Most éppen Frances Mayes (tudjátok, a „Napsütötte Toszkána” J), Egy év a világban című könyvét olvasom. Sajnos fele annyira sem fog meg, mint annak idején a Bramasole felélesztése, de azért meg-megérintenek mondatok, gondolatok (igaz, a kedvem is olyan pocsék, mint nagyon ritkán).

Autóznak valahol a Brit-szigeteken, és itt írja a szerző, hogy „megyünk tovább a zöld alagútban”.

Azonnal bevillan egy gyerekkori emlék, amint ballagok az iskolába a Kolosy tértől a Zsigmond térre, végig a Lajos utcán, ami akkoriban még zöld alagút volt.

A jókora fák lombozata az úttest fölött, középen összeért, mindig valami varázslatos játékosságot is adva a reggeli napfénynek.

Tavasszal apró, sárga, ernyős virágok borították a fákat, a lepergő, alig gyöngyvirág nagyságú virágok úgy takarták a szürke járdákat, mint valami virágos futószőnyeg. Az úttestről az autók (elsősorban buszok, és teherautók, mert akkoriban más nem igen járt) elsodorták a virágokat, de a két járdasor napokig sárgállott a lehullott virágoktól.

Mostanában csak nagyritkán talál az ember zöld alagútra. Nekünk ez többnyire olyankor sikerül, amikor valami ismeretlen helyre megyünk, követjük az áldott GPS iránymutatásait, majd egyszerre ott találjuk magunkat egy teljesen ismeretlen helyen, a GPS is megbolondul, és akkor egyszerre bejutunk a zöld alagútba!

Biztos, hogy soha többé nem találunk ide vissza, de engem mindig reménnyel, megnyugvással tölt el a fejem fölött összezáródó lomb-boltív, és csöppet sem bánom, hogy talán eltévedtünk.

Eddig még mindig hazaértünk.

Hál’Istennek, vége a jó világnak

Zita unokám, aki - az anyatejnek köszönhetően - már 8 hónaposan is olyan nagy, mint egy jól fejlett 1 éves, komótos volt, ami a mozgást illeti. Persze időben elkezdett hátról hasra, hasról hátra fordulni, pörögni a tengelye körül, kúszni, előre is – és anyai örökségként – rükverc fokozatban is. Szeret félkönyékre támaszkodva szemlélődni, mint egy festőmodell, időnként négykézlábra állni, ezek már a felülést megelőző mozdulatok.

Ez a mozgás azzal az előnnyel járt, hogy mondjuk egy pohár víz kitöltésének idejére, ott lehetett hagyni a nappaliban és a 3-4 lépcső, ami a konyha-étkező szintet elválasztja a nappalitól, megállította.

Máig.

Ma Zitus felmászott a lépcsőn.

Még nem tudtuk Zsófival végigbeszélni az eseményt, de a lelki szemeim előtt megjelenik az éppen útra készülő Zsófim, amint Zita főzelékét, étel-melegítőjét, Zalán innivalóját, az ajándékokat próbálja összerakni a konyhában, ezzel párhuzamosan eltüntetni a családi reggeli nyomait, és egyszerre csak hatalmas, csodálkozó szemeivel meglátja a roppant elégedett Zitust, aki legyőzve a lépcsőket, bekúszik anyja lába mellé, és egyre hangosabb „mammammamma” mellett, követeli az azonnali karba zárását!

Persze nem így történt. Egyszerre csak egy lépcsőt győzött le, és a zord szülők megakadályozták a teljes kibontakozást, nagy nyugalommal ott „békázott” az első lépcsőn, amikor közbeléptek. A vőm csak lemondó sóhajjal közölte, hogy „na akkor este felállítom a korlátokat”.

Zsófiéknak van egy korlát-rendszere, az elemek szabad szemmel éppen úgy néznek ki, mint a rácsos kiságyak oldalfalai, melyek zsanírral csatlakoznak egymáshoz, és az egész nappalijukat körbe lehet velük keríteni. Mi barrikádnak nevezzük a szerkezetet, ami azzal a múlhatatlan előnnyel jár, hogy a kis csúszó-mászót távol tartja a lépcsőktől (TV-től, konnektoroktól, Zalán játékaitól J), ám egyúttal minden felnőttnek ajánlatos kellő időben elindulni, mondjuk a WC felé, mert amíg átjutunk, addig azért egy-két perc eltelik.

Zalán mellett még habozás nélkül átléptem a korlátokat, egyelőre roppant kíváncsi vagyok, hogy képes leszek-e most is láblendítéssel venni az akadályt, ki tudja, azóta azért eltelt hét év és egy felejthetetlen isiász.

Dazsivjom, uvígyim!

Zitus – ez viszont nagyanyai hagyaték – mezítlábas lény. Én is vallom, hogy az emberiség mezítláb nőtt fel, ezért nyáron pucér lábbal, télen többnyire egy zokniban töltöm a napjaimat, még a fűtetlen előtérbe is a zoknimban megyek ki, kifejezetten szeretem a padlófűtés miatt meleg étkező, nappali, és a fűtetlenül hideg előtér közötti hőmérséklet-különbséget (vannak terápiák, melyek ezen az elven alapulnak). Zita is azonnal lehúzza a zokniját, és pucér lábacskákkal jár-kel lakás-szerte. Persze náluk is padlófűtés van, még soha nem volt hűvös, vagy hideg a kis, domború talpacskája. Még nem csiklandós, és még őrzi a lábacskáiban a kapaszkodó-reflexet, de már csak percek kérdése, és lassan-lassan lábra áll, ezzel egy újabb fejezetet nyitva az életünkben.

Már alig várom azt a deréktörő időszakot, amikor előredőlve, két kezembe csimpaszkodva megindul!