Évszakok szerint

A napokban egy kertbarát ismerős kóstolót hozott a saját füge-lekvárjából. Szó szót követett, és egykettőre az egyik kedvenc vesszőparipámnál kötöttünk ki, az évszakok szerinti étkezésnél.

Mai életünkben az év szinte bármelyik napján, szinte bármilyen zöldség, gyümölcs megvásárolható. Lassan már el is felejtjük, hogy milyen egy nem kényszerérett, nem agyon permetezett, nem génmanipulált, nem mesterséges talajjavító szerekkel felpumpált gyümölcs, vagy zöldség íze.

Sajnos azt is elfelejtjük, hogy milyen volt március végén, április elején újra találkozni a fejes salátával, a madársalátával, milyen mennyei íze volt a tojásos nokedli mellé tálalt első, ropogós fejes salátának, vagy a Nagyi által készített, lila hagymás, zelleres krumplisalátának, amit cikkekre vágott kemény tojásokkal díszített, és a tojásgyűrű közepébe halmozta a friss madársalátát.

Mennyire vártuk, hogy végre a piacokon megjelenjen a tízszemes kis csokrokba kötött teljesen vízízű májusi cseresznye! Legyen már végre június eleje, amikor végre kilószámra lehetett venni az epret! Az eper volt, össze sem hasonlítható, a mindig kapható, ízetlen, szállításra termelt, gumiarábikumszerű, epernek látszó valamivel! Az első spenót! Kizárólag tükörtojással, és jó fokhagymásan! Bevallom én a sóskát is szeretem, marhahús-leves, a levesben főtt hús, hagymás tört krumplival és sóskaszósszal, mennyei!

Az évszakokat átívelő vágyódás, a szó szerinti kiéhezés egy-egy ízre, falatra, ez ma teljesen kimarad az ember életéből.

Ugyanígy alig vártuk, hogy nyár végén megjelenjen az első cékla, és Nagyi nekilásson a céklasaláta gyártásának. Paprikás krumplival imádtam, és ma is imádom.

Pedig nagyszüleink idejében sem volt ismeretlen egy kis huncutság az évszakokkal játszadozásban. Szokás volt, hogy minden szőlőbe ültessenek egy-két tő csemegeszőlőt is, nem sokat, nehogy elvegye a helyet a borszőlők elől, de kecskecsöcsű biztosan volt minden kertben.

Ezt késő ősszel, hosszú vesszővel szedték, az szárvégeket forró viaszba mártották, és a pincébe, vagy boroskamrába akasztották a gerendákra. Karácsonykor a beigli után ez volt a fő csemege. Nem lett belőle mazsola, de persze azért jócskán kiszáradt, és mézédes volt.

Ugyancsak karácsonyra tették félre a legszebb görögdinnyéket úgy, hogy ezeket is kocsánnyal szedték le, a kocsány végét szintén viaszolták, és a dinnyéket oltott mésszel kétszer is lefestették. Kis bakokon tartogatták karácsonyig, akkor lemosták és felvágták. Egyszer kétszer mi is próbálkoztunk ezzel, de minthogy nem volt megfelelő tárolóhelyünk, olyan kásás lőrinces lett karácsonyra a dinnye, hogy most már inkább nyáron próbáljuk kiélvezni a dinnyeszezont!

Lógás

Soha nem voltam lógós diák. Gyáva is voltam hozzá, meg túl jólnevelt is, jól tanultam, nem volt okom félni az óráktól, és minthogy nem igazán voltam jól ellátva barátokkal, nagyon okom sem volt arra, hogy elblicceljek egy-egy órát.

Történt azonban egy alkalommal, hogy valami továbbtanulási tájékoztatót tartottak az általános iskolánk felső emeleteit elfoglaló vegyipari technikumban, és minthogy az a hír terjedt el, hogy csak az tanulhat tovább a Képzőművészeti Főiskola textil- és divattervező szakán, aki előzőleg a textilfestészeti vegyipari eljárásokban is járatossá válik, ezért átmenetileg szembeszálltam szüleim elképzelésével, hogy menjek csak gimnáziumba, ne döntsek a szakmaválasztás kérdésében 13-14 évesen, és elmentem a tájékoztatóra. Mert természetesen az egyiptológus, belső építész, grafikus pályák mellett a divattervezés is erősen foglalkoztatott.

Ez eddig nem volt lógás, mert az osztályfőnökünk mind a négy lányt elengedte, de azt egyikünk sem gondolta volna, hogy mindössze egy órácskányi lesz a részletes és kimerítő ismertetés a vegyipari technikus-képzésről.

Természetesen én mentem volna vissza az órára, ám osztálytársaimnak sokkal jobb ötlete támadt a délelőtt eltöltésére, ugyanis akkoriban még úgy működött a Margit Híd budai hídfőjénél a Bem Mozi, hogy folyamatosan adták újra és újra a filmeket, bármikor be lehetett ülni, akár a film közepén is, és addig nézte az ember, ameddig végül mindenki visszajutott a saját kezdőpontjáig, és így összeállt a film története.

Na ide sétáltunk el a Zsigmond térről, ami lássuk be azért távolság, mivel éppen annyi pénzünk volt, hogy össze tudtuk dobni a jegyek árát, villamosra már nem futotta. Minthogy mindannyian az iskola környékén laktunk, természetesen szó sem lehetett villamosbérletről, az fölösleges pénzkidobás lett volna, 2-3 villamosmegállót nyugodtan gyalogolhattunk.

Végignéztünk valami francia filmvígjátékot, talán Belmondo-sat, majd ugyancsak gyalog, szépen visszaballagtunk az iskolába, éppen a tanítás végére.

Nem is volt semmi baj.

Az iskolában.

Bezzeg otthon!

Mit ad Isten, a mindig pontosan munkába járó Csöpi nagynénémnek éppen aznap volt csúsztatni valója, és 8 helyett, csak 10-re ment dolgozni. Aki nem tudja, akkoriban és még hosszasan, ha valaki túlórázott, azt nem fizették ki túlóradíjban (ez manapság sokaknak újra ismerős lehet J), hanem kivehette csúsztatás formájában, szabadidőként.

Amint Csöpikénk szépen, kényelmesen buszozott az Árpád fejedelem útján, a Margit-híd felé, látta, hogy úgy a Császár Fürdő (Krúdy miatt nekem örökre az marad J) környékén sétálgatok negyedmagammal, vihorászunk, és nem annyira az iskola irányába megyünk, mint inkább elfelé.

Fedje balladai homály mély pirulással kísért, gyenge tagadási kísérleteimet, meg Csöpi slágfertig, egyre inkább a dolgok mélye felé haladó, oknyomozó és leleplező kérdéseit, mindenesetre a dolog olyan hatással járt, hogy legközelebb a jogi tanulmányaim alatt lógtam az egyetemről.

Sebaj, mint kiderült, a lányaim bepótolták az én mulasztásomat!

Humorunk titkolt oldala

Mindannyian titkoljuk humorunk, nevető kedvünk egy oldalát, a neveletlenséget súroló, mások előtt szégyellni illő dimenzióját.

Kivéve Karinthyt. Ő ezt is vállalja, megmutatja, ahogy azt ma olvastam, Kosztolányihoz szóló nekrológjában.

A családomban különösen ketten vagyunk olyanok, akik a legmagasztosabb, legszomorúbb, leginkább megható pillanatokban is felfigyelünk a - természetesen akkor és ott is jelenlévő -komikumra, csak éppen nem nagyon beszélünk erről másoknak. Elég, ha csak egymásra nézünk, és persze, hogy egymásra nézünk, és máris reszketünk a nevetéstől, próbáljuk palástolni, leplezni, aztán már végképp tilos egymásra pillantanunk, mert akkor menthetetlenül kitör belőlünk a röhögés.

Mindketten úgy röhögünk, mind Mardel kutya a Süsü keselyűkben. Egyszer persze még ezt is Hülye hiénáknak tituláltam, majd a család nagy-nagy vihogásától kissé megsértődve még tetéztem is, hogy nem mindegy melyik elmebajos dögevő?

Szóval némán, lihegve, könnyezve, egyre vörösebb arccal rázkódunk hosszasan, majd közvetlenül a súlyos agyi oxigénhiányos állapot előtt, sípolva veszünk egy nagy levegőt, amit a család persze azonnal kommentál, hogy jól, van végre sípolnak, és a többiek ekkor kezdenek csak nevetni, mert eddig drukkoltak, hogy túléljük.

El kell mesélnem egy történetünket. Egy temetésére mentünk Apu szülőfalujába. Mindenki jött, a férjeink, Anyuék, Apu testvérei, és annak rendje és módja szerint, szépen felsorakoztunk a ravatalozó fala mellett, félkörben.

Hideg téli nap volt, talán szemerkélt is némi ónos eső, Ili néni, Apu nővére viszont sapka nélkül jött, és ezt a hiányosságot úgy pótolta, hogy az öreg házban kinyitotta az egyik szekrényt, ami akkoriban még maga volt a kincsesbánya, és a nagyanyák, vagy dédanyák ott sorakozó kalapjai közül kiválasztott egy még viszonylag működőképesnek tűnő, ezeréves, fekete filckalapkát, amit szépen a mindig rövidre vágott, fekete hajára biggyesztett. (A két utolsó kalap, most a budapesti előszobámban takarja a gázórát J.)

A már említett ravatalozó melletti félkörben Ili néni előttünk állt. Sajnos összenéztünk. Aztán Ili néni kalapjára. Aztán megint egymásra. Úgy tört föl belőlünk a visszafojthatatlan nevetés, hogy mit volt mit tenni, előkaptuk a zsebkendőinket, a szánk elé kaptuk, a könnyeink már amúgy is folytak, úgyhogy akárki azt hihette, hogy zokogunk.

Aztán lassan lassan lecsitultunk, rendezni tudtuk az arcvonásainkat, visszakerülhettek volna a zsebkendők is a zsebeinkbe, ám akkor a hátunk mögött suttogva megszólalt az én kedvenc sógorom, hogy hej de milyen pörge kalapkája van ennek az Ili néninek.

Sajnos minden kezdődött elölről. Sok ismerős máig sem érti, hogy miért éppen ezen a temetésen zokogtunk annyira keservesen.

Félreértett dalszövegek

Korai zenei neveltetésem három fő pillére Anyu komolyzene iránti szerelme, Nagyi nóta és operett-imádata, és Csöpi nagynéném táncdal-szeretete volt. (Aztán ehhez később csatlakozott vagy nyolc évig a szolfézs és zongoratanulás, meg vegyeskari, később női énekkari éneklés is.)

Anyuval az első, a zöld varázs-szemes Orion rádiónk mellett, ami csodálatom állandó tárgya volt, már akkor ki-nyer-mát játszottunk, amikor még ki se találták ezt a játékot.

Nagyi délutánonként a konyhájában ülve (akkoriban csak itt fűtött, mert egyrészt ritkán lehetett szenet kapni, másrészt drága is volt, a korombeliek kell hogy emlékezzenek az olykor két hétig is elhúzódó iskolai szénszünetekre J), magyar nótákat és operett részleteket énekelgetett. Hol csak magunknak, de gyakorta az emeleti kávé-barátnői is átjöttek Nagyit hallgatni.

Csöpi akkoriban volt eladósorban, névnapján minden évben rendezvényt tartottak, zenével, tánccal, szendvicsekkel, tortával, udvarló-státusz szempontjából esélyes férfiakkal, ahol Csöpi zongorázta és énekelte az akkori táncdalokat, majd munkára fogták a kurblis gramofont, a bakelit lemezekkel, és arra táncoltak.

Ebből az időszakból származtak az első totális szöveg-félrehallásaim.

Nagyi repertoárjából ismertem, a „Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll” kezdető operaslágert (Lajtai–Békeffi: A régi nyár), én az akkor talán 5 éves eszemmel úgy értettem, hogy hétrem a várom, és azt hittem, hogy ez valamilyen katonai műszó (én hétrem, te hétred, ő hétri), a váromra meg az volt a vélelmem, hogy a váram valami régies formulája.

Csöpihez kapcsolódik Kovács Erzsi egyik slágere, a Rejtély (Fényes Szabolcs, Bacsó Péter):

Rejtély, ez a szív egy nagy titok.

Talányos rejtély,

Néha furcsán izgatott, és fellobog,

De fáj is.

Tudom, ez banális,

Mégis el kell mondanom,

Mert nyugtalanít nagyon.

Természetesen 5 évesen fogalmam sem volt a banális szó jelentéséről, ebben a dalban hallottam életemben először, és ezért a „banán is” formulával helyettesítve énekeltem, aminek nem volt túl sok értelme, de ez a táncdalok esetében már akkor sem volt példátlan.

Ugyan a banánnal sem voltunk közeli ismerősök, bár Apu egyike volt az 56 őszén elsőként Bécsbe utazó magyar turista-csapatnak, és hozott egy-két banánt és narancsot, azokat a gyümölcsöket addig csak meséből ismertem.

Az asztalra tették egy tálra azzal, hogy majd ebéd után megesszük. De ki tudott addig várni? A felnőttek kimentek a konyhába befejezni az ebédfőzést, én meg behúzódtam kedvenc búvóhelyemre, az ebédlő, sarokra épített, kék cserépkályhája mögé, és beleharaptam a narancsba, persze a héjába, és a keserű, olajos íz meggyőzött arról, hogy a narancs rossz. Próbáltam a banánnal vigasztalódni, de mivel annak is a héjába haraptam bele, és a szappanos héj íze pocsékságban teljesen versenyképes volt a narancshéjjal, úgyhogy megvolt a véleményem a felmenőim gasztronómiai ízléséről! (Aztán még jó ideig nem fenyegetett az a veszély, hogy túl sok narancsot, vagy banánt eszem, mert még évekig nem volt kapható. Télre maradt az alma, a citrom és a Nagyi féle befőttek.)

Aztán megint Nagyitól, a „Házunk előtt mennek el a huszárok, édesanyám én is közébük állok” szövegét hallottam félre, mert úgy hittem, hogy a közé bükállok egy katonai műszó, ami kifejezetten a katonának való elköteleződést jelenti.

Ráckevéről jöttünk haza, ezúttal négyesben, Sárka, a partnere, az egyik unokaöcsém és én, és hogy-hogynem a félrehallások kerültek szóba. Sorra meséltük, ki-ki a kedvencét, és rettentő nagyokat vihogtunk.

Kivéve az unokaöcsémet, aki fennen hangoztatta, hogy vele bizony ilyesmi soha elő nem fordult, ő mindent jól és pontosan ért. Kicsit már mindannyian selejtesnek éreztük magunkat, amikor mégis elrukkolt azzal, hogy akkori egyik kedvenc együttese, a V-Moto’Rock számának

„Fekszem az ágyon

Még is épp olyan messze vágyom hová csak a szél jut el

Csábít az álom

És én eljutok minden áron ahova te nem viszel”

második sorát a koncerteken úgy énekelte tele tüdőből, hogy „prühacsek a szél jut el”, mivel nem értette Demjén Rózsi szövegét, de ezen senki nem döbbent meg.

Mindez úgy jutott az eszembe, hogy ismét Ráckevére menet, Quimby-t hallgattunk, amikor Sárka bevallotta, hogy a

„Lámpát ha gyújtok még jön rá bogár

De az utolsó fényevő csak sötétet talál

Csak sötétet talál”

refrén első sorát sokáig úgy értette, hogy „lámpát ha gyújtok, jön rám a gáz”, és ezért neheztelt Kiss Tibire. Most utólag is elnézést kérünk!

Magányos gyerekek

Elszoruló szívvel olvasom a HVG-ben a cikket, hogy minden osztályban van egy-két kirekesztett gyerek. Gyarmati Katalin Anna, Insoo Kim Berg pszichoterapeuta nagyon rokonszenves megoldási módszerét is ismerteti.

De nagyon sajnálom, hogy az 50-es évek végén, az én lányiskolámban mégcsak hírből sem ismerték ezt a módszert! Ha éppen kirekesztett gyerek nem is voltam, de a népszerűségi listának legfeljebb a legalsó 10 %-ába tartoztam.

Megvolt természetesen ennek a maga jó oka. Nem jártam például óvodába. Bocsánat, 5 kemény napig mégiscsak jártam, de az utolsó napomon, amikor kivittek bennünket játszani a mostani Hármashatár-hegyi buszvégállomásnak a helyén lévő kis, füves parkba, a gyönyörű rózsaszín virágú vadgesztenyefák alá, nekem WC-re kellett volna mennem. Igen ám, de a parkban nem volt WC, az Óvoda meg messze volt, pontosan tudtam, hogy nem tudok odáig kitartani, ezért a gyalázat be is következett, én meg elájultam a szégyentől, meg a félelemtől. Mindez aztán egy jókora lázas betegségbe torkollot, úgyhogy jobb híján kivettek az Óvodából, és ettől kezdve Nagyi vigyázott rám.

Arról már vallottam, hogy nem nagyon engedték nekem a barátkozást, pontosabban nagyon nem, így aztán mire iskolás lettem a magányos gyerekek jobbik megoldását választva már tudtam olvasni, és elszórakoztattam magam. Nem ismertem egyetlen játékot sem, amit az osztályban a többiek igen, nem ismertem az énekeket, mondókákat, viszont volt saját, ha tetszik családi, ének-, mondóka-, vers- és mese-gyűjteményem, viszont ezeket senki más nem ismerte, beleértve a tanítónőket is, viszont nem is érdekelte őket.

Kimondottan jó tanuló voltam, félévben ugyan gyakran csak négyest kaptam írásból, olykor tornából is, de év végére mindig összeállt a kitűnő. Rettentő sokat voltam beteg. minden évben túlléptem a tanévre megengedett hiányzási maximumot, aminek rendesen évismétlés lett volna a következménye, úgyhogy minden alkalommal kérvényezni kellett, hogy engedjenek a következő osztályba. Engedtek, de a sok távolmaradás sem tett túl jót a népszerűségemnek. Mihályi Marika (a másik kitűnő) gondoskodott arról, hogy a hiányzás alatt megkapjam a leckét, úgyhogy sohase maradtam le.

Ez így ment egészen negyedikig – ekkor 1961-et írtunk – amikor is egy Indiáról szóló könyvet olvastam, és olyan kerek történetet kerekítettem magam köré, hogy csak na, arról, hogy a szüleimmel hónapokat töltöttünk Indiában. Meséltem az éhezésről, a napi egy maréknyi rizsről, a vegetáriánus étkezésről, a csípős fűszerekről, az utcán csellengő szent tehenekről, az ihatatlan vízről, a Gangeszről, a szárikról, a nyomorról, az utcán haldokló emberekről, a kéregetésről, mindenről, ami akkori fantáziámat megmozgatta, és egyszerre csak a legnépszerűbbek közé emelkedtem.

A magamról és élményeimről szóló meséimet még néhány tanítónő is tátott szájjal hallgatta, és láthatóan elhitte, szörnyülködtek annak hallatán, hogy 16 kilót fogytam, alig maradtam életben, hogyan kellett engem megmenteni, és idő előtt hazahurcolkodni.

Egyedül akkori osztályfőnöknőm, Ilus néni fogott gyanút, és behivatta a szüleimet, egy kis beszélgetésre. Ez rettentő nagy szégyen volt, kellő mértékben féltem is a következményektől, bár addigra már annyira beleéltem magam a saját meséimbe, hogy már nekem is igaznak tűntek.

Csak Anyu tudott bemenni, és hogy mi hangzott el, mi nem, arról nem számolt be nekem, de a családban egykettőre kialakult „a fogjuk vissza Marika fantáziáját” mozgalom, mindenki igyekezett lekötni, feladatokkal ellátni, bevonni mindenfélébe, amihez semmi kedvem nem volt, és egyre kevesebb időm maradt olvasásra. (Kivéve a délutánokat, meg a szüneteket, amikor ugyebár a felnőttek dolgoztak, én meg gondosan a hazaérkezésükre ütemeztem a fantázia-korlátozó gyakorlatozást, és napközben bőven éltem a fantázia-növelő olvasással J. Tanulnom abban az időben úgysem kellett, mert már az órák alatt a fejemben ragadt a lecke, ripsz-ropsz megírtam az írásbeli feladatokat, és szaladtam a könyveimhez.)

Lassan elült az India-mániám, és ezzel szépen vissza is esett a népszerűségem, szerencsére nem az induló szintre, de azért a lista alsó felén maradtam. Akkor Bagi Mari volt a sztár, aki már csókolódzott fiúkkal, gyönyörű hosszú haját úgy dobálta, ahogy kell, és persze lehetett szemöldökéig lógó frufruja is. Horváth Emmának meg remek tyúkszemei voltak, amiktől olyan felnőttes lett a szandálos lábfeje, hogy csak na, ezekkel nem lehetett versenyezni!

A középiskolával sok minden megváltozott, én is, egyrészt koedukált osztályba kerültem, másrészt már voltak barátaim, de azért azt elmondhatom, hogy szép, magányos gyerekkorom volt! Még emlékszem, hogy milyen volt a reménytelen sóvárgás a barátság, a figyelem iránt.

A végletek szigete

A mostani könyvtári portya során került hozzánk az első magyarra fordított indonéz regény, Andrea Hirata: A végletek szigete. Az igaz, hogy már 2013-ban megjelent, de számomra két év elteltével is újdonság maradt J.

Aki hozzám hasonlóan szereti a felnőtt-meséket, annak nagyon ajánlom!

Magával ragadott a regény két tanár-szereplője, akik nem több, mint tíz tanítvány oktatásáért és egy romokban álló iskola fennmaradásáért élnek és harcolnak, egyikük szó szerint a haláláig.

Lánglelkű tanítók!

Pro és kontra annyi, de annyi vélemény, álláspont, kritika jelenik meg a tanítókkal, tanárokkal kapcsolatban, meg számos élményt az ember maga is összegyűjt, jót is, rosszat is, de végtelenül szerencsésnek érzem magam, mert mostanában is a közelemben él nem kevesebb, mint három lánglelkű tanító. Nem nevezem meg őket, de szívből remélem, hogy magukra ismernek!

Az egyikük már évtizedek óta van a pályán, kritikus elme, és jó megfigyelő, de harmincpár év alatt egyszer sem hallottam, egyetlen tanítványáról sem rosszat mondani, holott az iskolarendszerről, a tanári gyakorlatról, a vezetési hibákról már számtalanszor beszélgettünk. Személyes győzelemként éli át, ha egy-egy osztálya jó továbbtanulási statisztikával végez, ha országos versenyen résztvevő diákjai sikeresek, ha a belőle áradó nyitott gondolkodást sikerrel adja át, bár minden hét végére rettentően elfárad, de ennyi év után sincs olyan hétfő, amikor ne örülne ismét a tanítványainak.

A másiknak minden hónap 12-dikén elfogy a fizetése, de most is minden nap tele van az uzsonnás zacskója szőlőcukorral, mert olyan éhesek már három óra felé a gyerekek, hogy kell valami, amiből energiát merítenek. Saját zsebéből megveszi a méregdrága színes papírokat, hogy szép dekorációkat készíthessenek a gyerekekkel, összefoglaláskor csoki-órákat tart, ahol  a helyes válasz jutalma egy-egy kocka csokoládé. Ő vezette be egy kirekesztésre hajlamos(ított) osztályban az „azt szeretem benned” játékot, minden nap, minden gyerek a társai hátára ragasztott egy-egy szívecskét azzal az adott napra jellemző üzenettel, amiért a másikat szeretni lehetett (ha csak egy percre is J). Hogy vicces vagy, hogy nekem dobtad a labdát, hogy jól feleltél, hogy megvédtél, hogy nem vertél meg, bármi kerülhetett a ragasztós szívecskébe.

A szívecskéket egy baromi nagy falitáblán gyűjtötték. Rajzzal magyarázott óráiról a tanítványai blogot írtak, és ott folytatásban közölték a történetet.

A harmadiknak a napokban láthattam egy drámapedagógiai munkáját. Annyira aktuális, annyira igényes, annyira felemelő volt, hogy a végén megkönnyeztem. Látom mindennapi erőfeszítéseit, hogy milyen másutt soha nem látott programokkal teremti meg nap, mint nap, újra és újra a csodát, hogy a gyerekei már 6-7 éves korukban megtudják, és soha se felejtsék el, hogy tanulni jó.

Kedves Többiek! Akiket talán ismerek, és nem számoltalak Benneteket ebbe a hármasba, kérlek ne haragudjatok meg, ez csak azért van, mert kevesebbet tudok rólatok.

Védőoltás

Arany Zitánk a napokban megint védőoltást kapott. Anyja nagy örömmel újságolja, hogy nem sírt! Ez nagyon nagy szó!

Az én lányaim védőoltás szempontjából alaposan el voltak kényeztetve. A mi doktornőnk, aki maga is háromgyerekes anya volt, házhoz jött az oltóanyagokkal, megvizsgálta a gyerekeket, de nem akárhogy, először megmelengette a kezében a sztetoszkópot, amikor már elég langyos volt meghallgatta amit kell, a torkukat is úgy tudta megnézni, hogy nem nyomta le a kis torkukra a spatulát, amitől minden gyerek azonnal öklendezni kezd (meg vele a mamája is).

Mesélt, beszélt a lányokhoz, és közben – szinte észrevétlenül – túl is estünk a szúráson, én meg már ott álltam az előkészített, állottvizes borogatással, öleléssel, dédelgetéssel, figyelem-eltereléssel. Így aztán nálunk nem volt soha sírás, zokogás, cirkusz a védőoltások körül, egy kivétellel.

Történt egy alkalommal, hogy a doktor nénink nem tudott jönni, be kellett mennünk a rendelőintézetbe Sárkával, aki akkor már közel három éves volt.

Indulás előtt, otthon megtörtént a felkészítés, elmondtam, hogy oltásra megyünk a doktor nénihez, nem az Anna nénihez, egy másikhoz, aki ugyanolyan kedves, kap egy szúrást, egy fertőtlenített varrótűvel kicsit megszúrtam a kezét, hogy ennél nem fog sokkal jobban fájni, az én okos nagylányom fegyelmezett, nem kiabál, nem sír, egyébként is ez orvosság, ami súlyos betegségektől védi meg.

Nagy egyetértésben el is villamosoztunk a rendelőbe, bejelentkeztünk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk.

Jött is egy addig ismeretlen doktornő, és a szokásos rutin vizsgálathoz kezdett - elvégre csak egészséges gyereknek adható be védőoltás – felültette Sárkát a vizsgálóasztalra, lehúztuk a ruhácskáját, és előkerült a sztetoszkóp, amit azonban nem melegített meg a kezével. Ekkor szabadult el a pokol. Amint a hideg fém a mellkasához ért, Sárka visítva felsírt, kis testét megfeszítve elhúzta magát a doktornő keze ügyéből, megállíthatatlanul zokogott, a torkát már meg sem lehetett nézni. Annak rendje és módja szerint, a rendelő személyzete összeszaladt, hogy kit nyúznak és miért.

Mi lesz itt a szúrásnál – latolgatták – már azt tervezték, hogy ki, hogyan fogja lefogni ezt a hisztis gyereket. Sárka csodával határosan, meghallotta a „szúrás” szót.

Abban a pillanatban abbahagyta a sírást, öklével megdörgölte könnyes szemeit, kicsit hüppögve közölte, hogy fegyelmezett nagy lány nem sír, összeszorította a száját, megmarkolta az asztal peremét, és szó, hang nélkül tűrte, hogy beadják a védőoltást. Ennyit a felkészítést hiányosságairól és fontosságáról!