A bajvásár

A budai Nagymamám egyik kedvenc tanmeséje volt ez, amit főleg akkor mesélt nagy előszeretettel, ha – okkal, ok nélkül – panaszkodni kezdtünk.

Akármennyire is jogosnak tartottuk a bennünket ért sérelmet, nagyon kevés esettől eltekintve csak legyintett, és annyit mondott, hogy tedd el a bajvásárra, és már perdült is, és tette a dolgát, ebédet főzött az egész nagy családra, vagy befőzött télire a zöldborsótól kezdve, a mindenféle befőtteken, lekvárokon keresztül, a mindig roppanós, soha el nem romló savanyúkig. Vagy csak vasalt (szintén az egész nagycsaládra), vagy ha ráért hímzett, vagy ménkű nagy asztalterítőket, függönyöket horgolt, szóval soha nem ült tétlenül, és neki csak nagyon ritkán volt bármi baja.

A bajvásár tanmeséje pedig így szólt:

Minden évben, egy szép nyári vasárnapon az asszonyok elmentek a bajvásárba. Már előző este nekikezdtek a készülődésnek, kikészítették a vásári napokra való szebbik ruhájukat, sorra vették a gondjaikat, bajaikat, a földre terítettek egy szép, nagy, kockás abroszt, abba belepakolták a gyűjteményt, a négy sarkát szépen keresztezve, ahogy kell összecsomózgatták. 

A hajnalok hajnalán felkeltek, a hátukra kanyarították a batyujukat, és elindultak a vásárba. Az utak tele voltak a batyuk súlya alatt görnyedő, lassan lépkedő, lehajtott fejű asszonyokkal.

Letelepedtek egymás mellé, csak úgy, a földre, maguk elé tették a batyut, és körbe-körbe nézegetve, szégyenlősen bontogatni kezdték az összecsomózott sarkokat. Volt, aki először kíváncsiság, és át-át pillantgattak a szomszédos batyukba, egyre jobban kihúzták magukat ültükben, hogy távolabbra is ellássanak, volt olyan szemérmetlen is, aki felállt, odasétált egy másik csomag elé, és belekukucskált.

Aztán megkezdődött az általános és kölcsönös szemlélődés. Az asszonyok körbe-körbejártak, egy-egy batyúnál elidőztek, beszélgettek, kérdezgettek, közben a saját bújukat, bajukat is elmesélték, visszamentek a saját batyujukhoz, és megmutatták annak a tartalmát is a beszélgetőtársaknak. Hümmögtek és rázták a fejüket, álmélkodtak és szörnyülködtek.

Közben falatozgattak, megitták azt aki, amit a kulacsában hozott, majd folytatták a szemlélődést, beszélgetést, gondolkodást. Lassan, ahogy a délutáni nap is már lemenőben volt, egyre inkább elcsendesedett a vásár, elfogyott a lendülete, az asszonyok is elfáradtak, és egyre többen mentek vissza nem a máséhoz, hanem a saját batyujukhoz, gyorsan összekötözték azt, ismét keresztezve, ahogy kell, majd a vállukra vetve a batyut, emelt fővel, egyenes háttal, friss léptekkel siettek haza, a dolgukra. Elvégre enni kellett adni az állatoknak, meg kellett fejni a jószágokat, vacsorát kellett – néha a semmiből – varázsolni a családnak, és még volt foltoznivaló is.

A többiekéhez képest, most sokkal elviselhetőbbnek érzett bajaikat, meg el lehet egy évre tenni, a következő bajvásárig. Addig még csoda is történhet.