A szalongarnitúra

Szüleim – mint annyian 1951-ben – a semmire házasodtak össze. (Ha a mai realitásokat veszem figyelembe egy szempontból mindenképpen előnyben voltak, volt ugyanis mindkettejüknek munkahelye.)

Kezdetben egy nagynéninél kaptak egy szobát, a legendás Fürj utcai lakásban, amint azonban kiderült, hogy Anyu állapotos, a vénkisasszony nagynéni megrettent, Anyu pedig megsértődött, és végül az óbudai Dédanyámhoz költöztek, a dédszülői, öreg bútorok közé.

Amikor Dédanyám 4 évvel később meghalt, Anyuék maradtak a házban. A kétszobás lakás nappalivá előléptetett ebédlőjében a Dédanyám bútorai maradtak, a régi, fekete kredenc, a nagyasztal ma a Ráckevei nappaliban állnak. A hálóba Anyuék vettek egy akkoriban nagyon divatos hálószoba-garnitúrát, két szekrény (akasztós, polcos), két ágy, három-szárnyas toalett-tükör, éjjeli szekrények, azt hiszem körtefából készült, és ide került a Hübner ágról származó egyetlen örökség (a néhányunk lábfejét nyomorító Hübner-bütykön kívül), a barokk szalongarnitúra.

A garnitúra már eleve elég lepukkant állapotban került hozzánk, a székek, karosszékek sarkán elkopott a brokát huzat, kilógott az afrik (vagy szizál?), a rugók nyikorogtak, és csöppet sem rugóztak, ellenben nem kellett sok ahhoz, hogy átszúrják a huzatot. Az egyik széken még egy lövedék nyoma is jól látszott. A fehér alapozó festésre felvitt aranybevonat, az alapozással együtt itt-ott lepattogzott.

Így aztán nem ülhetett rá senki, egyetlen funkciója a helyfoglalás volt, na meg az örökös takarítgatás.

Anyunak voltak kísérletei a garnitúra helyrehozatására, de amikor a nagy nehezen felkutatott asztalos és kárpitos kisiparosok felvilágosították Anyut arról, hogy az aranyozást valódi aranylapocskák ráégetésével vitték fel annak idején, és így kell eljárni a felújítás során is, már rá se kérdezett az árra, hanem feladta a restaurálás gondolatát.

A garnitúrához egy barokk vitrin is tartozott, aminek íves ajtajából már régen kitört az üveg, viszont a hátsó falon ép maradt a tükör, és megmaradtak az üveg polcok is, azzal a bökkenővel, hogy egyrészt minden állandóan poros lett a vitrinben, másrészt nem lehetett elmenni mellette, mert a polcok nagyobb lendület esetén leestek, és akkor bizony eltört az a néhány, talán nászajándékba kapott, Herendi porcelán bonbonier, hamutál, szobrocska, az az egy-két kristály vázácska.

A vitrinről nem maradt fényképem, valahogy így nézett ki, bár az ajtaja nem egyenes volt, hanem ívesen hajlított.

Anyu ezt is be akarta üvegeztetni, de hát az 50-es, 60-as években az üveges kisiparosok legfeljebb ablaküvegezést, vagy képkeretezést vállaltak, egy ilyen speciális üveg kiöntésére még csak esély sem volt. Egy közülük elvállalta volna, hogy hosszú üvegcsíkokkal beüvegezi az ajtót, de ettől Anyu frászt kapott, mert lelki szemeivel már látta, hogy a lányai hogyan vágják le sorra az ujjacskáikat az üvegcsíkok éles szélein, úgyhogy ez is elmaradt.

Szóval kerülgettük a garnitúrát, időnként áttologattuk a szoba másik sarkába. Időnként Anyu elábrándozott arról, hogy eladja, és mi mindent fog vásárolni az árából, de – enyhén fogalmazva - a régiség-kereskedés sem élte akkoriban fénykorát, volt olyan ócskás, aki pénzt kért volna azért, hogy hajlandó legyen elszállítani a garnitúrát, vagy 3.000,- forintot, ami akkoriban talán kettejük teljes havi jövedelme lehetett.

Én időnként fellázadtam, és a leginkább épen maradt karosszéket kihurcoltam az íróasztalom elé, de utólag be kell vallanom, hogy minden a fenekem alá tolt párna ellenére, baromi kényelmetlen volt.

A garnitúrához tartozott, egy kerek kis asztalka, a teteje üveglap volt, alatta egy dobozkának tűnő fiók, arany-brokát béleléssel. A négy lábát középen egy faragott, kerek virágcsokorba fogták össze a kereszt-támaszok, ez is aranyozott fából készült.

Telt és múlt az idő, mi felnőttünk, és csak kerülgettük és törölgettük rendületlenül a garnitúrát.

Anyu segítségével és bölcsességének köszönhetően, elkezdtük építtetni első társasházi lakásomat, ami – mint mindig – azzal járt, hogy egyszer csak a tervezett kivitelezési költség hirtelen megnőtt, és nekünk meg annyi pénzünk, és hitelünk volt, amennyi, patt helyzet alakult ki.

Na akkor, Anyunak ismét eszébe jutott, hogy adjuk el a szalongarnitúrát. Ez úgy a 70-es évek első harmadában lehetett, és első kísérletre, valami, akkor horribilis összegért sikerült is eladni a bútorokat, bőven futotta a társasházi befizetésre.

Olykor elmélázom azon, hogy szeretném-e ha még ma is meglenne, persze felújítva, restauráltatva, a bordó liliom-mintás brokáttal bevont bútor, de végül mindig oda jutok, hogy a lelkemhez sokkal közelebb álló, ónémet karosszékeimet nem cserélném barokkra.