A Bucka

Gyerekkoromban még voltak a ráckevei háztól független telkeink is. Hogyan maradhattak meg, nem tudom, mert Dédanyámnak be kellett adnia a földeket a TSZ-be, de mégis maradtak külterületi telkek. Ezek között a fő kedvenc volt a Bucka. A cirka egy hektáros szőlő és gyümölcsös Ráckeve határában, a házunktól úgy 2-3 kilométerre volt, és Apu művelte.

Édesapám, az ügyvéd úr, ahogy az idegenek szólították, hétvégente HÉV-vel utazott le Ráckevére, a Buckába a tragaccsal gyalogolt ki, arra kötözte rá Terus néni, nagynénénk a szükséges szerszámokat, a kapát, kötözőzsinórt, a ménkű nehéz, háti permetezőt, kosarakat, és Apu ment, és tette a dolgát. Volt is minden évben 2-300 liter savanykás házibor, és mindenféle gyümölcs.

A Buckában szüretelt cseresznyét, meggyet, őszibarackot pedig Mamuka, és budai Nagymamám, Nagyi, befőzték, annak rendje és módja szerint. A gyümölcs úgy jutott fel Budapestre, hogy Terus néni egy nagy, kétfülű fonott kosárba rakta a gyümölcsöt, azt befedte zsákvászonnal, a vásznat vékony spárgával a fonott kosár pereméhez varrta, és Édesapám ezzel utazott haza Óbudára, szintén HÉV-vel, és vagy még 2-3-szori átszállással. Mamuka a nyarakat Ráckevén töltötte, és a befőzött javakat több részletben vitték fel Pesterzsébetre.

Nem is csoda, hogy galamblelkű Apám azért igencsak elvesztette a türelmét, amikor Nagyi majombaracknak titulálta a valóban nem túl nagy, ám minden őszibarack esszenciájának megfelelő, roppant jóízű buckai őszibarackot.

Ha nyaralásunk idejére esett valami buckai munka, akkor Apu, már egészen kis koromtól kezdve, engem is ráültetett a tragacsra, és kitolt a Buckába.

Kiskoromban igen jókat homokoztam a buckai porban, amikortól már tudtam olvasni, mindig vittem magammal könyvet meg egy kis plédet, és egy-kettőre kis alakult a törzshelyem, egy meggyfa töve.

Nem akármilyen meggyfa volt ám ez! Maga volt, a mesebeli fa! Aki ismeri, az tudja, hogy a meggyfa, ha ősszel nem kap alapos alakító metszés, hajlamos arra, hogy az egyre vékonyodó ágai, fűzfa-szerűen a földig hajoljanak.

Miután mi az őszi szürettel befejeztük a buckai munkát, nem metszettük ezt a meggyfát, tavasszal, amikor már jól látszottak a virágrügyek, meg már kinek lett volna lelke azokat lemetszeni?

Így aztán a mesebeli meggyfa egy két méteres sugarú körben, szépen a földig növesztette lehajló ágait, és alatta, mint egy sátorban, olyan hűvös volt, és olyan titokzatos félárnyék, hogy ez lett a törzshelyem a buckai olvasgatásra. Ráadásul a meggyfa ágai alatt, a buckai homok is hűvös maradt, míg bárhol másutt, még a nyári szandálon keresztül is égette az ember talpát.

Noha egyáltalán nem szeretem a meggyet, a többi savanyú gyümölcsöt, ribizlit, egrest is legfeljebb tortadíszítésre, vagy jól megédesített szósznak, de ennek a mesebeli meggyfának még a gyümölcse is édes volt, szemenként csípkedve a fáról a gyümölcsöt, és közben olvasgatva, vagy ábrándozva a fa hűvösében, maga volt a fejedelmi időtöltés.

  

Apu ugyan befogott engem, vagy inkább mindig tanított, hogyan kell horolni, kapálni, metszeni, oltani, szemezni, de az olvasás olyan elfoglaltság volt, amire nekem mindig felmentést adott bármilyen munka alól, persze könnyen lehet, hogy az én sertepertélésem nélkül, ő is gyorsabban haladt a munkában. Így teltek nagy békében és csöndességben a buckai délelőttjeink, minden szó nélkül, tökéletesen egyetértésben.

Aztán szépen hazasétáltunk, már nagy voltam a tologatáshoz, Apu a tragaccsal, én a könyvemmel, jött az ebéd, kis pihenés, és a Duna!

A tragacsot azóta megette – mint mondani szokás – az idő vasfoga, ám részei a tornácunkat díszítik. 

Ezen a képen, jobb oldalon a kerék vasalata, bal oldalon, az első ablak után, a két fogantyúja és vasból készült kitámasztó lábai, és a tornác – a képen nem látható - másik végén a háttámlája, mint falipolc élnek tovább.

Most találtam egy régi fényképet. Íme ilyen volt a Bucka, a tragacs, és én.